A Magyarkanizsán megkérdezett menekültek többsége Németországot jelölte meg fő úti célként. Pénteken délután nagyszámú menekültcsoport tartózkodott a buszállomás környékén és a központban lévő parkokban is. Elsőként egy szíriai testvérpárral beszélgettünk. Kerem és az öccse 3 hónapja vannak úton.
– Németországba akarunk továbbmenni. Csak én és a testvérem jöttünk el otthonról. Előremegyünk, hogy aztán a család többi tagja utánunk tudjon jönni – mondják, hozzátéve, hogy egyelőre még nem tudják, mihez kezdenek kinn, miből fognak megélni. Miközben beszélgetünk, két rendőr bukkan fel, akik a parkban alvókat keltik fel, felszólítják őket, hogy szedjék össze a szemetet, és távozzanak a zöldfelületről. Kerem kérdezi, látom-e a rendőröket.
– Elzavarnak bennünket, pedig semmit nem csinálunk. Minden éjjel a szabad ég alatt kell aludnunk, mert nem engednek be bennünket még a hotelekbe sem – panaszolja.
Arra a kérdésre, hogy hol töltik az éjszakát, ő sem tud még válaszolni. Nem engedi lefotózni magát. Monaf Savallh egy másik szíriai fiatal, aki egyedül, családja nélkül indult útnak. Elmondása szerint egyetemista, bizonyítékul elő is húz egy egyetemi belépőkártyát, jogásznak készül.
– Németországba szeretnék menni, és ott folytatni a tanulmányaimat. Ismerősökkel jöttem, a családom otthon maradt, de nincsenek veszélyben – meséli.
Monaf eddig 5000 eurót költött az úton. Amire panaszkodik, az a hideg és szabadtéri éjszakázás, valamint az ennivaló. Fényképezkedni sem szeretne. A parkban azonban nemcsak fiatalok, hanem kisgyermekes családok is vannak, mindannyiuk ruházata meglepően igényes. Az egyik család nem igazán beszél angolul, de annyit el tud mondani, hogy Svédországba szeretne menni. Továbbhaladva a Népkertben iraki menekülteket találunk. Egy 15 éves fiú, Blend mondja el, hogy nagybátyjával, unokatestvérével és más rokonokkal együtt ők is Németországba mennének, és ha befejezi az iskolát ott, focista szeretne lenni. Időközben a nagybácsi is csatlakozik hozzánk.
– Irakban tanárként dolgoztam, kurd nyelvet tanítottam a gyerekeknek. Eddig az utunk 10 000 dollárba került. Azért akarunk Németországba menni, mert otthon nincs megélhetés, és a rokonok, a nővérem és a bátyám ott élnek, várnak bennünket – mondja.
Közben ide is megérkeznek a rendőrök, elbúcsúzunk, mert menniük kell, közben még megkérdezik, elvinnénk-e őket autóval a határra. Nemmel válaszolunk. A Népkertben a játszótéren az idegeneken kívül nincs más, idős nyugdíjasok üldögélnek a padon, megkérdezzük, mit szólnak hozzájuk.
– Kezd elegünk lenni belőlük. A játszótérre már nem is merik a szülők lehozni a gyerekeiket.
Csányi Erzsébet fürdővendég, de Magyarkanizsán él. Őt nem zavarja, kulturált embereknek tartja a menekülteket.
– Mindennap látom itt őket, de nem veszélyesek. Fiatalok, egyetemisták, kulturált emberek. Nem kell tőlük félni, eddig problémát nem okoztak, kulturáltan viselkednek – mondja.
A helyi boltban is sokan megfordulnak, főleg italt és élelmet vásárolnak, mesélik a helyi boltosok. A megkérdezettek véleménye vegyes. A menekültekkel kapcsolatban pedig meglepő, hogy a zöldhatár kilátásba helyezett lezárásáról nem hallottak, ijedten kérdezik, hogy ez mikor valósul meg. Megnyugodnak az információ hallatán, hogy ez egyelőre még csak terv.
