Támogatja-e a magyar–szerb országhatáron létesítendő határzár megépítését?
A magyarszo.com olvasóinak szavazatai alapján.
Évek óta több jel utal arra, hogy az illegális migráció és a globális menekültprobléma előbb-utóbb újkori népvándorlás méreteit ölti. Az EU ebből már rég levonhatta volna a következtetést, hogy az egyre tömegesebb emberáradat az egész kontinenst rendkívüli kihívás elé állítja, amire fel kell(ene) készülni.
Nem így történt. A felelőtlenség most komoly próbatétel elé állatja az uniót, belső torzsalkodásokat okozva.
Az ENSZ rég megkongatta a vészharangot, az idén pedig a szirénát is bekapcsolta, mert soha nem látott tömegek menekülnek a Földön. A múlt év végén hatvanmillióra emelkedett azok száma, akik otthonuk elhagyására kényszerültek. Egy részük külföldre menekült, mintegy 38 millió ember pedig a hazájában bolyong.
A mintegy 507 millió lakosú EU-ba eddig csaknem hétmillióan jutottak be. A menedékkérelmek száma folyamatosan gyarapszik, sőt, több tagállamban jelentősen megnőtt az utóbbi években.
A magyar illetékesekhez tavaly 42 775 beadvány érkezett, ami több mint kétszeres növekedés az előző évhez képest. Időközben tovább romlott a helyzet: 2014 dereka óta ugyanis egyre több illegális bevándorló és menedékkérő érkezik Magyarországra a Szerbiát is magába foglaló balkáni útvonalon. A helyzet emiatt mindkét országban súlyos és drámai, ahogyan Olaszországban és Görögországban már régóta az.
Szerbiában január óta mintegy 34 ezren kértek menedékjogot, többségük azonban továbbállt. Magyarországon az idei kérelmezők tábora hamarosan hetvenezerre bővülhet, ami a 2012-ben regisztráltak több mint harmincszorosa.
Hatalmas emberáradat várható a jövőben is. A célországokban azonban fogytán a türelem. Eddig ugyanis az volt a gyakorlat, hogy a schengeni övezet peremországai, de más (tag)államok is, átvonulási terepként szolgáltak a migránsoknak, akik Nyugat-Európába vagy Skandináviába igyekeztek.
Úgy tűnik, a tranzitban érintett kormányok falaztak egymásnak. Mintha hallgatólag tudomásul vették volna, hogy közülük némelyek nem őrzik rendesen a határt, és nem mindig veszik nyilvántartásba a menedékkérőket, hanem továbbengedik őket. A másik nyakába varrva így a terheket.
A csábító jólét, a béke, a biztonság, a kedvezőnek tűnő esély az újrakezdésre és a sokkal fejlettebb társadalmi-gazdasági viszonyok mellett nyilván ez a sunyi kormányzati hozzáállás is bátorította a menekülni vágyókat – meg az utazásukat szervező, s belőlük hasznot húzó embercsempészeket –, hogy még inkább Európára összpontosítsanak.
A (be)fogadók azonban megelégelték a társállamok fura magatartását, illetve a részben ennek nyomán kialakult válsághelyzetet, s közölték: az EU-előírásokkal összhangban visszatoloncolják az idegeneket oda, ahol először léptek illegálisan a közösség területére, illetve regisztráltatták magukat menekültként.
A megszólítottak ettől idegesek lettek, a korábbi cinkos egyetértés erodálódni kezdett, majd felerősödött az egymás iránti bizalmatlanság. Közben hirtelen ráébredtek, hogy a gondok – amelyek felett szemet hunytak, s átengedték másoknak – azonosak és mindenkit érintenek.
A közös megoldás kidolgozása helyett beindultak a vészreakciók, megkezdődtek a szükségből és kapkodva hozott döntések. A kaotikus helyzetben Magyarország bejelentette: ideiglenes drótkerítést épít a Szerbia felé eső zöld határán, hogy így védje magát az illegális bevándorlástól, de legalábbis megnehezítse, akadályozza a menekülők belépését a területére.
A döntés belpolitikai vihart kavart, s – olvasóinkhoz hasonlóan – kerítéspártiakra és ellenzőkre osztotta a lakosságot. Hogy kinek van igaza, majd kiderül.
Az viszont már most nyilvánvaló, hogy Szerbiát nem győzték meg a kerítés – olykor idegenellenes hangokat megütő – támogatói, akiknek távoli ősei anno szintén ebbe a régióba menekültek, vándoroltak. Belgrád ellenzi a határzárat, szimbolikájával együtt, s Ivica Dačić külügyminiszterrel üzeni: annak felépítése „évtizedekkel visszaveti a két ország kapcsolatát”.
Brüsszel csak morog, mást nemigen tehet. A schengeni egyezmény ugyanis nem rendelkezik arról, hogy a tagországok miként védjék saját, illetve az EU (külső) határát.
A magyar drótakadály kényszerítő körülmények hatására, kapkodva kiizzadt, tökéletlen, de szükségszerű válasz lehet egy olyan helyzetre, amelyben csak rossz és még rosszabb megoldás között lehet választani. A kerítés vagy fal azonban általában csak rövid távon használható valamire, de eddig szinte sehol sem bizonyult tartós és jó megoldásnak.
Határzárral biztosan nem fordítja vissza egyik kétségbeesett ország sem a népvándorlást, legfeljebb a tömegek egy részét tereli más irányba. Az emberek pedig még sokáig özönlenek majd a (háborús) pusztítások, a halál, az erőszak, a válságok, a diszkrimináció, a kilátástalanság, az üldöztetés, az éhezés, a gazdasági problémák, vagy egyéb gondok elől menekülve.
