Száguld velünk a vonat visszafelé, Budapest irányába, és mi az élményeinket összegezzük. Roppant tartalmas, élvezetes és élménydús hetet töltöttünk el Zalaegerszegtől északra, a Gébárti-tó mellett. A határon túli magyar és zalaegerszegi pedagógusok népművészeti táborában jártunk a szabadkai székhelyű Vajdasági Magyar Folklórközpont képviseletében. Érkeztek még résztvevők Szlovéniából, Szlovákiából és Erdélyből, meg néhányan helybeliek, zalaegerszegiek, összesen tizenhatan voltunk. Bútorfestést, agyagozást, bőrmunkákat, fafaragást, kosárfonást és nemezelést tanulhattunk öt napon keresztül e szakágak mestereitől, akik természetesen nem csupán kiváló szakemberek, hanem nagyon jó pedagógiai érzékkel át is tudják adni a tudásukat, ráirányítva a figyelmünket a legapróbb részletekre is. Pont ennek köszönhetően hihetetlenül sokat megtanultunk ennyire rövid idő alatt is.
Elképzelni is nehéz, mennyi munka, erőfeszítés, lelkesedés, mennyi ember kitartása kellett ahhoz, hogy megteremtődjenek mindehhez a feltételek. A Kézművesek Házának – ahol a foglalkozások folytak, és ahol laktunk is egyidejűleg – szakmai vezetőjével, Prokné Tirner Gyöngyivel beszélgettünk el erről, okulásunkra mindannyiunknak, és útmutatóul is egyúttal, követendő példának számunkra.
– Ez a 23. ilyen tábor. Nem kis idő. Hogyan indult el ez annak idején?
– A hetvenes években indult népművészeti mozgalom hívta életre ezt a házat is. Kellett egy hely, ahol összejöhettek a hasonló érdeklődésű fiatal népművészek. 72-ben megalakult a Fiatal Népművészek Stúdiója, mely összefogta a mozgalmat, és keretet adott a szakmai fejlődésnek – mondja a kezdetekről Prokné asszony, majd folytatja – 1979-ben megépült az első alkotóház Tokajban, olyan emberek összefogásával mint Péterfi László, Makovecz Imre, dr. Bászky Pál, Borbély Jolán és még sorolhatnánk a neveket. A tokaji példa nyomán továbbterjedt a gondolat: 1980-ban átadták a velemi alkotóházat, 1981-ben pedig, harmadikként az országban, elkezdték építeni ezt a gébártit. ’82-ben a felső szinten még csak a gerendák álltak, de már elindultak a táborok. Ezeket az elsőket házépítő táboroknak neveztük, mert, mint a neve is mondja, ezt a házat építettük. Az egésznek a mozgatója a Zala Megyei Népművészeti Egyesület és annak elnöke, Skrabut Éva volt.
A munkálatokkal párhuzamosan a városi önkormányzat is az ügy mellé állt, és a Városi Művelődési Központ részévé tette, vállalva ezzel a ház működtetését. Amikor a teljes egészében fából készült ház megépült, pályázatok segítségével fölszerelték. 1992-ig csak nyáron működött, eleinte házépítő táborok formájában, majd elkezdődtek a szakági táborok, amelyekben egy-egy szakma oktatása folyt. Egymást követték a szövő-, illetve textiles, fafaragó, csipkés, fazekas-, szálasanyag-, hímző-, kovács-, bőrös stb. táborok, ezekben értelemszerűen régi mesterségeket tanulhattak az érdeklődők. Aztán lassan, 5-6 év után, kialakult a műhelyrendszer.
– A textiles (most már szálasanyag-), a fazekas- és a fafaragó műhely voltak az elsők, aztán 1999–2001-ben megépült a kovácsműhely, ezt is az egyesület tagsága építette – folytatja a ház vezető asszonya. – Egy régi kovácsműhely felszerelését vették meg. Azóta már motorral működik a fújtató, de a régi fújtatót is megnézheti az idelátogató. A kilencvenes évek második felében működött itt szakiskola is munkanélkülieknek, rendes iskolarendszerű oktatás volt, szeptembertől májusig, órarend szerint, naponta 8-tól délután 4 óráig.
Folyamatosan alakult ki a rendezvényprogram, a házban rendszeresen vannak események. Havi rendezvénysorozata a háznak a Nyitott Galériák Napja, amikor 5-6 mester gyerekeknek tart játszóházat. Szórólapokat küldenek szét iskolákba, terjedelmes e-mailcím-listájuk van, a Facebookon hirdetik meg ezeket az alkalmakat, és mindig tömeges a részvétel. Gyerek- és ifjúsági táborokat is működtet a ház, az egyesület pedig szakági táborokat szervez, változó tematikával. Az idén van országos kovács- és csipkekészítő (sprang csipke) tábor, kópickötő (szakajtó-), fonótábor – a rokkával való fonást lehet megtanulni –, gráblakészítő (fagereblye-), és szeptemberben lesz az országos fafaragó tábor. Négy-ötéves ciklusokban váltakoznak a szakágak, hogy mind sorra kerüljön.
Látogatókat is fogadnak, gyakran jönnek iskolai csoportok, befordulhatnak szétnézni a házba a Gébárti-tóra kirándulók is, turisták, de kérésre kimennek helyszínekre is bemutatózni.
Két nagy fesztivált rendeznek évente, tavasszal a pünkösdit és ősszel a tökfesztivált. A kimondottan népművészeti vásáron csak tiszta népművészeti alkotások kínálhatók eladásra, illetve kézműves és helyi jellegű termékek mint amilyen a méz, a házi lekvár és más, házi, hagyományos módon készült termékek. Játszóház, mesterségbemutató, gasztronómia van mellérendelve és folklórműsor.
– Huszonnégy éve működik itt egy nemzetközi művésztelep – sorolja tovább Prokné asszony –, ahol többféle képzőművészeti szakágban alkotnak évente 2 héten keresztül festők, keramikusok, kőfaragók, fémesek. A nagyobb, monumentális alkotások a ház melletti parkban láthatók, a kisebbek raktárban vannak, és időnként kiállítás nyílik belőlük.
Jó pár szakkör működik: fazekas, csipkekészítő, hímző, bőrműves, kosárfonó. Szeptembertől májusig hetente összejönnek. A nyár meg a táboroké. Szervez tábort az egyesület és a ház is, de közösen is. Ezt, a határon túli pedagógusok táborát, a Kézművesek Háza szervezi.
– Óriási, szerteágazó tevékenység. Hogyan teremtik meg hozzá az anyagi alapot?
– Pályázatokból, amihez önrészre is szükség van, ebben támogat bennünket az önkormányzat is. Működésünkhöz 60%-ot magunknak kell előteremteni, 40%-ot az önkormányzat ad.
Furcsa lenne azonban, ha a mindennapi életben is ilyen simán és gördülékenyen mennének a dolgok a maguk útján, mint ahogyan ez ebből az írásból tűnik. Nemcsak az épületért, de minden táborért, rendezvényért keményen meg kellett küzdeni és meg kellett dolgozni, mire sikerült elérni, hogy a ház egész éven keresztül folyamatosan működjön. Merthogy a pályázati pénzek természetüknél fogva bizonytalanok, és egyre apadnak, még akkor is, ha valaki ilyen hosszú távon töretlen és folyamatos fejlődést tud fölmutatni. Mindenesetre abban a reményben vettünk búcsút egymástól, hogy jövőre újra találkozhatunk.
Felejthetetlen hét volt
Kiss Katalin Zentáról érkezett. A Vajdasági Magyar Folklórközpont kerámiaiskolájában most végzi az első évet. A táborbeli tapasztalatairól faggatom.
– Mindegyik szakágban nagyszerű mesterekkel találkoztunk, akik mélyen elkötelezettek, és önzetlenül segítenek. Igazi, kemény munka folyt a műhelyekben. Annyira lekötött bennünket a munka, hogy a kerámiaműhelyben a rekkenő hőség sem zavart bennünket különösebben. Nagyon sokat tanultam Csuti Tibor keramikustól, nemcsak azzal, hogy sok apró mesterségbeli fogásra hívta fel a figyelmem, hanem a maga viszonyulásával arról is meggyőzött, hogy járható az út, megtanulható a mesterség. Rendkívül jó érzés volt, hogy minden, ami körülvett bennünket, mesteremberek kézzel készített mestermunkái: ezeken ültünk, jártunk, ezekből ettünk, ittunk. Felejthetetlen hét volt.
