A vidéki városra hasonlító Helsinki (akkor annyi lakosa volt, mint most Újvidéknek) élete hirtelen felpezsdült, addig ismeretlen élénkség érződött, a közlekedése bonyolult lett. Negyven évvel ezelőtt azon az augusztus 1-jén 35 ország (33 európai és az USA meg Kanada) állam-, illetve kormányfője ülésezett. Senki sem érezte át, hogy világtörténelmi jelentőségű esemény játszódik a szemünk előtt. A helyiek bosszankodtak, hogy nyugodt városukban megváltozott a közlekedés, mert lezárták a kongresszusi palota környékét, valamilyen fontos vendég miatt folyton leállították a forgalmat. Az állam- és kormányfők agyonhajszoltnak érezték magukat, mert nem volt elég az ülésezés, ráadásul minél több résztvevővel kellett találkozniuk, annyi mindennek a megbeszélésére kellett kihasználni, hogy ennyien voltak egy rakáson, és este még át kell csevegni a fogadásokat.
Csak az újságírók élvezték. Azt is, hogy sok állam- és kormányfő – az élen Ford amerikai elnökkel és Wilson brit miniszterelnökkel – ott lakott a közelben, és csak úgy átsétált a kongresszus színhelyére, mindig készen egy kis beszélgetésre is. Tito csak úgy kisétált az ülésteremből (vagy unta, vagy csak rá akart gyújtani), és hagyta, hogy rögtön körbefogják a jugoszláv újságírók, miközben a finn biztonságiakat a guta kerülgette. (Csak a kora miatt nagyon őrzött ciprusi Makariosz meg a merevebb protokollú kelet-európaiak tartották a távolságot.) Szabadidőnkben söröztünk az utcán a csinos finn lányokkal, este jártuk a fogadásokat, ahol a kiszolgáló személyzet gyorsan felismerte, hogy az étkeket csak az újságíróknak kell kínálniuk, mert a finneket csak az ital érdekli.
A esemény jelentőségét Európa azonnal felismerte; tisztában volt vele, hogy valami új kezdődik. Az akkor Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletnek nevezett folyamatot ugyanis az enyhülésnek olyan eseményei készítették elő, mint Nixon amerikai elnök kínai látogatása, az európai feszültség felengedését célzó olyan politikák, mint francia De Gaulle „détente-éje”, a nyugat-német Willy Brandt „ostpolitikája” előzte meg. A folyamatot a külügyminiszterek 1973 júliusában szintén Helsinkiben tartott értekezlete indította el, és a csúcsértekezletet – az újságírók kiszámították – 2400 (!) különféle tanácskozás, bizottsági ülés, szakértői megbeszélés készítette elő. Az eredmény is jelentős volt; az aláírt okmány korszaknyitó volt, hisz egészen új helyzetet teremtett a kontinensen. Ahogyan már az akkori kommentárok kimondták: „a világtörténelemben először létrejött az első nemzetközi szervezet, amely gyakorlatiasan foglalkozik a globális biztonság kérdéseivel”. Olyan elveket épített a politikába, mint: az államok szuverenitása, területi integritása, tartózkodás az erőszaktól és fenyegetőzéstől, a határok sérthetetlensége, a viták békés rendezése, a belügyekbe be nem avatkozás, az emberi jogok és az alapvető szabadságok tiszteletben tartása, a népek egyenjogúsága és önrendelkezési joga, az államok együttműködése, a nemzetközi jog és kötelezettségek tiszteletben tartása.
Az igazi jelentősége azonban csak jóval később mutatkozott meg. Akkor ugyanis mind a két „tábor” azt hitte, sokat nyert a helsinki záróokmány aláírásával. A „keleti tábor” korszakalkotó eredménynek tekintette, hogy a másik táborral elfogadtatta a határok sérthetetlenségének az elvét, ami a szemében Kelet-Németország és egyben az akkor meglévő tömbhatárok elismerését jelentette. Elfogadtatta, hogy nem avatkoznak a belügyekbe, ami szemében azt jelentette, hogy a másik tábor nem próbál rendszerváltást előidézni a hozzá tartozó országokban. A „nyugati tábor” hasonlóan a saját sikereként, könyvelte el, hogy a kelettel elfogadtatta az emberi jogoknak és a népek önrendelkezési jogának az elismerését.
Végül azonban kiderült, csak a „nyugati tábor” nyert, mert a határok sérthetetlenségével és az államok integritásával senki sem törődött: az akkor 35 országból mára 57 lett. A felbomlott Szovjetunó helyében 15 állam született. (Közülük egyesek már nem is európaiak, de a tagságot „örökölték”, és a négy önálló, de államnak el nem ismert területet nem is lehet számítani.) Jugoszlávia hat államra (Koszovó még nem tag) és Csehszlovákia két államra esett szét. Az emberi jogok elismerése és követelése viszont elindította azt a folyamatot, amely végül a szovjet tömb felbomlásához és a rendszerváltáshoz vezetett.
Forradalmi változás volt már a puszta tény, hogy az államok a történelemben először így egybekapcsolták a biztonság és az emberi jogok kérdését. De még nagyobb fordulatot jelentett, hogy az emberi jogok előtérbe állítása mozgolódást idézett elő a szovjet tömb országaiban. És ezt a mozgolódást bátoríthatta, hogy Nyugat számon kérhette, a Szovjetuniótól megkövetelhette ezeknek a jogoknak a tiszteletben tartását. (Már a következő évben megalakult a Moszkvai Helsinki Csoport, azzal az ambícióval, hogy a szovjet kormánytól számon kérje az emberi jogok érvényesítését. 1978-ban létrejött a Helsinki Watch – Helsinki Jogőr, sorra jöttek létre a Helsinki Bizottságok, amelyek 1983-ban már létrehozták az Emberi Jogok Nemzetközi Helsinki Szövetségét stb.)
A rendszerváltás után Párizsban a szervezet felvette az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet nevet. De ez már másik történet.
