2024. május 4., szombat

MagyarZó Pistike messéi

Amama olyan izgatottan jött haza a barátnőjétől, Valikától, mintha arról értesült volna, az Észak-Bácskát elárasztó migránsok meggondolták magukat, és megindultak tömegesen visszafelé, a hazájukba.

– Képzeld Tegyula, tényleg léteznek marslakók! Csak te vagy mindig olyan makacs kételkedő, aki nem hisz a földönkívüliekben. De most te is meggyőződhetsz arról a fényképről, amit az amerikai űrhivatal szondái készítettek. A Valika férje megmutatta az interneten: egy karcsú hölgy áll egy sziklás magaslaton, testét elegáns lepel borítja, és mintha a mi Földünket kémlelné. Még a háza is látszik a háttérben. Kár, hogy nincs egy jó erős gukkerunk, hogy alaposabban szemügyre vegyük.

– Látom, Tematild, te is beleestél ennek az optikai csalódásnak a csapdájába – hűté le amama lelkesedését a fater, az amatőr asztrofizikus. – Nem kell ide messzelátó, én is láttam a NASA felvételét, és nyugodj bele, hogy szó sincs marslakóról. A nőalakhoz hasonló képződmény csupán a fény és árnyék furcsa játéka, mint ahogy az is, hogy állítólag hosszú fekete haja van. Éppen olyan tévedés, mint amikor az elmúlt századokban csatornákat véltek felfedezni a vörös bolygón, amit kvázi a civilizált marslakók építettek. Közben kiderült az igazság, az, hogy az ott uralkodó körülmények a mai tudásunk szerint egyáltalán nem teszik lehetővé az életet.

– Ez még nem túl meggyőző érv, Gyula zomzéd – kapcsolóda be a párbeszédbe a Zacsek. – Ha jobban belegondolok, az én anyagi körülményeim se teszik lehetővé az életet, mégis itt vagyok. Engem is lefényképezhetnének a repülő csészealjakon száguldozó marslakók, amint állok a kedvenc sörözőm előtt, és kétségbeesetten kutatok a lapos pénztárcámban az utolsó ezres után. És utána arról vitatkozhatnának, hogy igazi földi lény vagyok, vagy csak optikai csalódás.

Visszatér a Marsról az első űrhajós, és élménybeszámolót tart a barátainak. Egyikük azt kérdezi:

– Találkoztál marslakókkal?

– Hogyne, egy hónapot eltöltöttem közöttük.

– És milyenek ott a nők?

– Pont olyanok, mint a földiek: csinosak, divatosan öltözködnek. Csak van egy lényeges különbség köztük és a mi asszonyaink között.

– Micsoda?

– Az, hogy hátul van a mellük.

– De hiszen ez borzasztó!

– Borzasztó? Nem mondanám. Tánc közben kifejezetten kellemes.

Ámde a szerb kormányfő megbékélési ajánlatáról is kiderült, hogy ugyanolyan optikai csalódás, mint a marsi asszonyság.

– Csodálom, hogy a Vucsics nem esett depresszióba a kudarc miatt – szóla amama. – Szerintem se volt szép a horvátoktól, a bosnyákoktól meg a sipiktől, hogy ilyen durván kikosarazták. Pedig milyen szép lenne, ha a jövőben együtt emlékeznének a háború minden áldozatára, és nem külön-külön és civakodva, mint eddig. Együtt koszorúzna a Tómó, a Kolinda, a Bekir meg a Thacsi… És összeborulva siratnák a szegény áldozatokat.

– Ne képzelődj, Tematild! – inté őt atata. – Nem olyan sima dolog ez, nyomós okuk van az érintetteknek, hogy nem tetszik nekik az ötlet. A bosnyákok szerint ezzel kiegyenlítenék az agresszort és az áldozatot, a horvátok nem akarják, hogy mások írják elő, mikor emlékezzenek az áldozataikra, Pristinából pedig azt üzenték, hogy akkor lehet szó a közös emlékezésről, ha Belgrád elismeri Koszovót.

– Ők is úgy vannak a Vucsiccsal, mint az én sógorom az erőszakos volt haverjával – kommentálá a Zacsek. – A múltkor összekaptak valamin a kocsmában, mire az izompacsirta haver két akkora taslit kevert le a sógoromnak, hogy rögtön megjelent a szeme előtt a vörös bolygó panorámája, távcső nélkül. Egy hét után is még kék-zöld volt a szeme alja. És akkor ismét megjelent az ipse, és barátságosan javasolta, hogy borítsanak fátylat az ügyre, kölcsönösen bocsássanak meg egymásnak, és egy nagyfröccs mellett közösen ünnepeljék meg a megbékélést.

– Nekem az tetszett, ahogy a fifikás górac ifjak érveltek az ellenük folyó kampányban – kuncoga a Zacsek. – Arra hivatkoztak, hogy ők tulajdonképpen montenegrói szerbek, és nem elég, hogy a hazájukban elnyomásban van részük emiatt, hanem még Belgrádban is megvonnák tőlük a támogatást a nemzettársak.

A kis Danilo világra érkezését várják a szülei. Együtt van az egész család, a csöppség azonban sehogy se akar előbújni.

– Gyere ki, fiacskám, már nagyon várunk! – könyörög az apukája.

– NEM!

– Gyere ki, Danilo, elintézzük neked az általános iskolát.

– NEM!

– A középiskolát meg az egyetemi diplomát is elintézzük, csak gyere már ki!

– NEM!

A nagytata is megszólal:

– Szeretnél tábornok lenni, Danilo?

– AZ LEHET, DE NYUGDÍJAS!

PISTIKE, civilizált marslakó és fifikás haver