Hétfőről keddre virradó éjjel több mint kétezer menekült vonult át Horgoson, a faluban a Kamarás-erdőhöz vezető utat lezárták a rendőrök, a régi határhoz vezető úton lévő sorompónál a rendőrök terelték a menekülteket a vasúti síneken. Információink szerint az este az egyik helyi üzletbe is kihívták a rendőrséget, mivel a menekültek elárasztották a boltot, és az eladók nem tudták számon tartani, fizettek-e a leemelt áruért, vagy sem.
Tegnap reggel kilenc órakor a falu központjából már eltűntek a migránsok, a határ felé vezető úton is csak egy kisebb csoport vándorolt. A határzónában lévő gyümölcsösökben egy héttel ezelőtt jártunk a helyi közösség elnökével, azóta megduplázódott a szemét a sínek mentén húzódó földeken. Itt nem nehéz a menekültek nyomaira bukkanni, elég az eldobált műanyag flakonokkal, rongyokkal és széttépett iratokkal szegélyezett földes utat követni. Ahol korábban a beteg kislányával táborozó férfival beszéltünk, most egy családdal találkozunk, amelynek vezetője meglepetésünkre egy angolul igen jól beszélő 18 éves diáklány, Selma. Azt mondja, harmadik napja vannak Szerbiában, két nap alatt jutott el Macedóniából Szerbia északi határáig.
A magyar oldaltól alig néhány száz méterre táboroznak, mert a másik oldalon a magyar rendőrök állítólag már több csoportot visszafordítottak, így most várnak. A csoportnak kapóra jön a jugoszláv időkből maradt magasles, ahonnan néhányan figyelik a terepet. Amíg Selmáék várakoznak, a határig elsétálva már messziről látni a magyar rendőröket, akik éppen egy csapat szíriait fordítanak vissza, de Horgos irányából is folyamatosan szállingóznak kisebb-nagyobb csoportok. Egy férfi és felnőtt fia érkezik, a nyakukban lévő keresztet látva kiderül, keresztények Szíriából. Az idősebb férfi láthatóan fáradt, arra a kérdésre, hol a családjuk többi tagja, annyit felel: no family. Egy másik férfi, a 25 éves Omar elmondása szerint angoltanár, és Nagy-Britanniába készül.
– Busszal jöttünk Belgrádból, ide a határhoz pedig gyalog. Többen ajánlották, hogy fejenként 10 euróért elkísérnek bennünket a határig, egy másik csoporttól hallottuk, hogy őket a taxi 150 euróért hozta el.
A vasúti sínek mellett a bokrok mögül megcsillan a drótkerítés, legutóbbi látogatásunkkor ez még nem volt itt. A gyümölcsösökben látni, hogy több gazda is kint dolgozik a földjén. A fák alatt pedig a szemét mellett letépett gyümölcsök sora, eldobott éretlen alma, félig megrágott szilva és megsütött kukoricamaradványok. Egy fiatal helybeli gazda, Gábor azt mondja, nem tudnak mit tenni a menekültek ellen.
– Esznek a termésből, de mivel folyamatosan jönnek, a végén nem marad gyümölcs, és persze rengeteg a szemét. Nem jelentettem a dolgot, jártak erre kint a rendőrök, látták, mi a helyzet, de nem csináltak semmit.
Visszafelé Selmáék még mindig azon tanakodnak, útnak induljanak-e másfelé, a férfiak közül néhányan megpróbálnak más úton menni, amely a kerítésen keresztül vezet, de azután meggondolják magukat, és visszajönnek. Eközben Selma az utazásukról beszél:
– A legrosszabb a tengeri út volt, ott valóban életveszélyben voltunk, úgy kellett kimenteni bennünket, a görög rendőröket hívtuk segítségül, GPS-en keresztül adtuk meg pontosan, hol vagyunk. Elég gorombák voltak, de legalább segítettek – mondja, s közben megkérdi, nem vinnénk-e át őket a határon autóval. Azt feleljük, hogy ez nem kivitelezhető, de megkérdezzük, miért tartanak a magyar rendőröktől.
– Nem akarom, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőlünk, azzal szerintem tönkreteszik a jövőnket, és nem engedik, hogy oda menjünk, ahová akarunk. Mi a családunkkal Németországba akarunk menni, de van a csoportból olyan, aki Svédországba, Angliába menne. Nem értem, miért nem nyitják meg a határokat előttünk.
Megkérdezzük, mit gondol, akkor hányan jönnének Európába.
– Igaz, így vállalni kell a rizikót, és persze az utazás költségeit. Úgy tűnik, az életben csak azt kaphatod meg, aminek megfizeted az árát – jegyzi meg.