„Pusztuljon az értelmiség krémje, akiktől az ország felemelkedése függ, lépjenek a helyükbe a semmihez sem értő akarnokok, győzzön a hozzá nem értés, nem számít, a lényeg, hogy a mi szolgáink legyenek” (43–44) – mondja Spiró György Diavolina című regényének narrátora, az emlékiratait fogalmazó Olimpiada Dimitrijevna Csertkova doktornő, Gorkij ápolónője és utolsó kedvese, akit – mert hangzásban családneve nagyon hasonlít a „csertovka”, vagyis a boszorkány szóhoz – Boszikának nevez az író; olaszul Diavolina (ejtése: „dzsjávolína”; nem hinném, hogy fonetikus, miként az a térségi rádió irodalmi műsorában hangzott el). Megállapítása a bolsevik rendszer hatalmi struktúrájára vonatkozik, miközben fölösleges magyarázattal alátámasztanunk aktualitását, hiszen az értelmiségellenesség örökérvényű motívuma a mindenkori diktatórikus berendezkedések és pártautokratizmusok működésének – jelenünkben is.
Gorkij életének utolsó két évtizedét meséli el a környezete által inkább Lipának szólított doktornő, minthogy az Olimpiada névnek nincs értelme számukra, s csak azért van, mert – miként mondja – „szoktak a szegény emberek furcsa neveket adni a gyereküknek, legalább a neve legyen úri” (5). Az író életének azokat a történéseit tárja fel – sajátságos kétszólamú – elbeszélése, amelyek arra az időre esnek, amikor már világhírű és ünnepelt íróként ismerik mind hazájában, mind az európai irodalmi közéletben, kiterjedt (és archivált) irodalmi levelezést folytat, szerteágazó politikai kapcsolatokkal (és némi befolyással is) rendelkezik. A korszak legnagyobbjai (Herbert Wells, Romain Rolland, André Malroux, Saint-Exupéry, az oroszok közül Csehov, Sztanyiszlavszkij, Meyerhold, Bulgakov, Babel, Buharin és mások) a munkatársai, barátai, nem kevésbé jelentős személyiségek (Majakovszkij, Zinaida Gippius [Hippius]) az ellenfelei. Politikai funkcionáriusok teszik nála tiszteletüket; személyesen ismeri Lenint (aki száműzi az országból a csisztkák okán tett éles hangú kritikái miatt) és természetesen Sztálint, aki hazahívja/kényszeríti az emigrációból, hogy aztán „aranykalitkában” tartsa ellenőrzés alatt, s akinél sok ember életéért könyörög (több mint kétszáz esetben sikerrel, illetve haladékkal, minthogy sokukat ismét bíróság elé állítják, és mégis kivégzik).
A kétféle hang két emberről fest portrét Csertkova naplójában, holott ugyanarról a személyről (az Alekszej Makszimovics Peskovnak született Gorkijról) van szó. A hétköznapi embert Alekszejnek szólítja és feltétlenül szereti, az ünnepelt írót Gorkijnak nevezi és kíméletlenül bírálja. (A Makszim Gorkij név egyébként – és a szláv nyelvekben jártasak számára egyértelműen – „Keserű Makszi”-t jelent, de mind a kortárs, mind az utókor recepciója átsiklott iróniáján.) A napló – miközben az imádott és beteg férfiról szól – társadalmi tabló és anekdotagyűjtemény a totális diktatúráról, amelyben az őstehetségnek számító, de nem kifejezetten „kiművelt ízlésű” író valahogy mégis megpróbál manipulálni és túlélni természetesen.
Csertkova/Lipa/Diavolina már emlékiratának első oldalain megrajzolja Alekszej portréját; (a képzőművészet kifejezéseivel élve) markáns színek és vonalak, erős kontúrok jellemzik ábrázolását: „Alekszejben minden hamis volt, az is, amit írt, az is, amit mondott, és az is, ahogy öltözködött. Rőt és tömör bajsza volt, a haját középen választotta el és ráfésülte a fülére. Széles karimájú kalap, magas szárú csizma, csizmába gyűrt szürke pantalló, fekete, baloldalt átlósan gombolt, magas nyakú, méretre csináltatott selyem gimnasztyorka, kaukázusi bőröv. Idegenül mozgott a maga kitalálta jelmezben, olyan volt, mint egy módos paraszt, amikor fényképezkedni megy. Mindig meggörnyedt egy kicsit, valahányszor nő mellé került, mintha szégyellné, hogy magas, holott egyáltalán nem volt az, a hajlott háttal keltette ezt a benyomást, játszotta a behódolt hímet; be is dőltek neki a nőstények sorra. Pipázott, mahorkát szívott, ivott, énekelt, táncolt, tetszett is a kispolgároknak, az arisztokratáknak és a szociáldemokratáknak, akik mindig lelkifurdalást éreznek az úgynevezett nép iránt, amiről senki sem tudja, micsoda, de a szegények biztosan beletartoznak. [...] Amikor először láttam, bizalmatlanul vizslatott körül; csak résnyire nyitotta a szemét, úgyhogy nem is vettem észre azonnal, mennyire kék. Azt rég tudta, hogy a polgárokat könnyedén az ujja köré csavarja, a szolgákban viszont ellenséget gyanított, a szolgáknak jó a szimatuk, és átlátnak rajta. A nép tényleg gonosz, igaza volt. Én cseléd voltam, tehát ellenség. Soha nem ismertem senkit, aki ennyire gyűlölte volna a népet, amelyből állítólag jött, és amelyet képviselt. Az volt róla az első benyomásom, hogy nyomakszik, igyekszik, felfelé tör, könyököl, kelleti magát, a képét tenyérbe mászónak találtam, úgy izgett-mozgott, mint egy kurva, hülyeségeket beszélt, és beleszerettem” (8–9).
A hetvennyolc esztendős Csertkova egy vártatlan találkozás hatására kezdi írni emlékiratait. A tőle tíz esztendővel idősebb Marija Fjodorovnával, valamikori asszonyával, a valaha híres színésznővel, majd befolyásos színházi megbízottal, Gorkij egykori élettársával találkozik – jellemzően – a Gorkij utcában, miután úgy érzi, le kell jegyeznie mindazt, ami vele történt. Gesztusa nemcsak életkora, illetve életének azon sajátossága révén válik hitelessé, hogy mindannak tanúja volt, ami az orosz, majd a szovjet társadalomban történt a 20. század első felében, s hogy ezt közvetlen közelről, a legbefolyásosabb emberek, a szellemi vezér Gorkij, illetve a legfelsőbb párthatalom, azaz Sztálin környezetében tapasztalhatta meg, hanem elsősorban az alulról jövő, természetes intelligenciájuk révén a történéseket behatóbban értő emberek érzékenysége teszi éleslátóvá és szavahihetővé. A tízéves korában cselédsorba került, tisztességes és egyszerű lány házvezető- és társalkodónővé avanzsál (ezáltal belépést nyer a moszkvai színházi világba, ahova asszonyát kíséri), majd – Marija Fjodorovna támogatása és veleszületett éleselméjűsége révén – továbbtanulhat, bába lesz, később pedig az orvosi egyetemet is befejezi: Gorkij személyes kérésére és Sztálin utasítására megy a tüdőbeteg író után 1926-ban Sorrentóba, ahol az emigránsként Mussolini engedélyével tartózkodik és tevékenykedik: emlékiratait írja (ezért is kaphat tartózkodási engedélyt a fasiszta diktátortól; aki az emlékiratait írja, az már nem veszélyes!), szervezi és befolyásolja az orosz irodalmat, illetve annak nemzetközi megítélését, kiterjedt levelezést folytat a korszak leghíresebb személyiségeivel (írókkal, színészekkel és rendezőkkel, filozófusokkal, forradalmárokkal, politikusokkal és kalandorokkal) – a legtöbbjüket később – kivégzik:
„Főbe lőtték Kolcovot, Babelt. Főbe lőtték a derék embereket, a besúgókat, a szemeteket, a közömbösöket, nehéz rendszert találni. Jezsov végezte a tisztogatást, aztán őt, a tisztogatót is főbe lőtték.
Főbe lőtték Aroszevet, aki Romain Rolland-ékat kísérte és jelentett róluk. Főbe lőttek majdnem mindenkit, aki megfordult nálunk Sorrentóban, Gorkiban és Tesszeliben. Talán egyedül a kedves Marsak maradt életben, lehet találgatni, miért.
Sztálin szövetkezett Hitlerrel, ahogy Alekszej előre látta. Kiirtotta az egész vezérkart, mindenkit, aki a fasisztákkal való szövetséget ellenezte vagy ellenezhette volna. Sztálin Hitlerrel együtt rohanta le a lengyeleket, aztán nagyot nézett, amikor Hitler rátámadt a Szovjetunióra. Sok tízmillió szovjet áldozat szárad a lelkén.
Sose volt még ennyire tehetségtelen, buta, korlátolt cárunk, mondta Marija Fjodorovna. Keserűen megbánta, hogy hitt a bolsevizmusban. Azt is szégyelli, hogy Lenin annyira szerette” (204).
Csertkova szinte ugyanazt az utat járja be – lélekben legalábbis – az alacsony sorból való felemelkedés során, mint maga Gorkij, tudja, mit érez, hogyan gondolkodik az író, mindenkinél jobban érti és átlátja, tudja ezt Gorkij is, ezért tekinti kezdetben ellenségnek, s ezért lehet végül mégis a leghűségesebb társa és értő kritikusa. Csertkova nem tartja különösen jó írónak Gorkijt. Első elbeszélését, amivel berobbant az irodalmi életbe, a Makar Csudrát, „buta, kimódolt, romantikus mesé”-nek tekinti, de nem érzi hitelesnek legismertebb művét, a Sztanyiszlavszkij által színpadra állított Éjjeli menedékhelyet sem: „Lelkesedtek a darabért, csak én untam, nem történt benne semmi, a szereplők nyomora nem hatott meg, láttam annál rosszabbat is. Minden szereplő mesterkélten és hosszadalmasan beszélt, valamennyien romantikusan érzelegtek. Biztosan ezért lett akkora sikere a világban” (12). A szocialista realizmus nagyregényének mondott Az anyát pedig egyenesen gyenge regényként, az író legrosszabb műveként tartja számon. „[...] soha unalmasabb regényt nem olvastam” – írta róla Nagy Lajos is a Nyugatban 1913-ban, s véleményét egy évszázad elmúltával sincs okunk megkérdőjelezni.
Sokkal árnyaltabban, mély megértéssel rajzolja meg előttünk Gorkij „másik arcá”-t, a látszatra jólétben élő, ünnepelt, de csekistákkal, ügynökökkel és besúgókkal körülvett, becsapott, elszigetelt és megalázott, a bolsevista diktatúra csapdájában vergődő Alekszej portréját, aki ebből a szorongatott helyzetből nem találja a kiutat, miközben helyes út egyáltalán nem áll rendelkezésére. „Alekszej agyba-főbe dicsérte Sztálint a Pravdában, nekünk meg azt mondta: Nagyító alatt a bolha is félelmetes vadállatnak számít” (148). Tanulságos történet az alkotói tevékenységében befolyásolt és fenyegetett író esete, amikor úgy sikerül kibújnia a Sztálint és rendszerét dicsőítő mű kiadása alól, hogy szándékosan fércmunkát tesz le az asztalra (ez volt a Szomov és a többiek), majd – miután Sztálin is kimondja az ítéletet, „annyira rossz, hogy nem kell erőltetni a bemutatását” – nekiáll, és néhány hét alatt megírja a Jegor Bulicsovot, az elbeszélő véleménye szerint: a legjobb drámáját. „Nem tudom, volt-e már író, aki azért írt meg egy drámát, hogy ne adják elő” – mondja; később pedig: „Néhány hét eltéréssel egy pocsék fércelmény és egy nagy mű, írhatják a történészek a disszertációikat tucatszám” (137). A Jegor Bulicsov majdnem nyíltan rendszerellenes; a kulákok elleni hajsza idején íródott, a régi (azaz: kulák) értékek védelmében. De Sztálin azt mondja, „remekmű”, s állva tapsol a bemutató végén. „Szolgált, szolgált Alekszej, néha mégis bártan viselkedett” (138) – mondja Csertkova. Jellemző az a disztingváció, ahogy az író elhatárolja magában a „két személy” ténykedését: „Az a bizonyos Makszim Gorkij szellemi jelenség volt számára, lidérc, elvonatkoztatás, amihez Alekszejt voltaképpen semmi nem kötötte. Amit Gorkij csinált, azért Peskov nem volt felelős. A kritikát nem tűrte, neki ahhoz semmi köze, Peskovként hallgatta türelmetlenül, amit Gorkij művelt” (124).
A Diavolina minden szereplője élt – olvashatjuk a fülszövegben és Spiró György több nyilatkozatában is. Természetesen Olimpiada Dimitrijevna Csertkova is valós személy. Emlékiratai persze nem léteznek. De létezhettek. És ha léteztek volna, vagy létrejöttek volna, akkor ezekről a személyekről és eseményekről szólnának, amelyeket a Spiró György által megírt virtuális Csertkova-napló megjelenít. A doktornő és utolsó „Gorkij-szerető” (fiktív) emlékezete igen sok szereplőt hív életre, miközben megírja és megrajzolja Makszim Gorkij/Alekszej Makszimovics Peskov életrajzát és a mögötte húzódó, vele együtt ható bolsevista diktatúra (véres) természetrajzát. Megfigyelései félelmetesek. Megtudjuk tőle többek között, hogy „a nép tényleg gonosz” (9), a „kegyetlenség oka az egyszerűségre való törekvés. Egyszerűbb a rabokra szerelni a robbanószert, mint kézzel ásni. Egyszerűbb megölni a betegeket, mint meggyógyítani” (130), s hogy „lehet sejteni, kiből lesz gyilkos, kiből áldozat. [...] legalább 85 százalékban meg lehet mondani előre. A többi 15 százalék a véletlen vagy a végzet, vagyis az istenek műve” (203).
Csertkova emlékirata valójában anekdotagyűjtemény, méghozzá történelmi anekdoták láncolata. Elrémisztő és döbbenetes történetek a 20. század rettenetes valóságáról, a nemes/polgár/értelmiségi ember áldozattá válásáról egy ideológia (Spiró egyik esszéjében azt olvashatni, hogy Gorkij volt az első, aki kimondta: a kommunista és a fasiszta eszme között nincs lényegi különbség) árnyékában, egy diktátor őrült hatalomféltése következtében:
„Olykor eljött Sztálin, Molotov, Kaganovics, este vagy éjjel érkeztek részegen, tovább ittak, politizáltak, hülyeségeket beszéltek. Alekszej tartotta magát és élénknek mutatkozott. Sztálinnak, akit a nők egyáltalán nem érdekeltek, megakadt a szeme Tyimosán, de nem történt baj.
Közben tombolt az éhínség, belehalt 7-8 millió ember. Alekszej egyetlen szót sem ejtett róla. Egyesek azzal mentegették Sztálint, hogy nem tudott az éhínségről, Kaganovics eltitkolta előle. Hihetetlen az emberi butaság. Hályogot növesztenek a szemükre, csak ne kelljen szembesülniük a valósággal. Az történt és most is az történik ebben a hatalmas országban, amit egyetlen ember, egy szűk látókörű, közepes képességű, bal karjára béna, alacsony, gyönge jellemű, gyáva, durva, közönséges alkoholista akar. Ha cár lenne, már réges-régen meggyilkolták volna” (171) – meséli az elbeszélő, s az anekdota sajátosságainak megfelelően, csattanóval zárva a történetet. Elrettentő hatása nem a szörnyűségek részletezéséből, a koncepciós perek (pl. mérnökök, doni szabotőrök és mások pere) vádlottjai megkínzatásának ecseteléséből ered, hanem az elbeszélés egyszerűségéből, a tények közvetlen/szenvtelen tálalásából, „halálos” humorából.
A legtöbb anekdota Sztálinról szól. Az elbeszélés olykor tematizálja magát az anekdotázás eljárását is. Legjellemzőbb példája ennek a Sztálin–Buharin-anekdota, amely a diktátor veleszületett gonoszságát és korlátoltságát hivatott érzékeltetni:
„Egyszer Nyikitszkajára részegen állított be Sztálin, Vorosilov, Molotov, Kaganovics, Buharin, meg a testőrség vezetője, a lembergi Pauker, aki szüntelenül anekdotákat mesélt. Buharin odakiáltotta Sztálinnak: Na, Koba, most hazudj valamit Leninről! Mindenki megdermedt. Sztálin vihogott és azt válaszolta: Inkább, Nyikolaj, te meséld el Alekszej Makszimovicsnak, hogyan akartál engem rábeszélni, hogy mérgezzem meg Lenint! Mire Buharin: Igen is, 23-ban, Koba, elmondtad a Polbiz ülésén, hogy Lenin mérget kért tőled, mert végezni akart magával. De neked senki sem hitt, világos volt, hogy a megmérgezését készíted elő. Sztálin bólogatott, vigyorgott, aztán azt mondta: Lenin kínlódott, tisztában volt vele, hogy gyógyíthatatlan, és azért fordult hozzám, mert bennem bízott meg egyedül. Vlagyimir Iljics a párt legkegyetlenebb tagjának nevezett, mondta büszkén.
Sokan gondoltuk akkor, hogy Buharinnak vége, vége is lett. De ha nem szövegel részegen, akkor is vége lett volna” (148).
Hasonló a csattanója a Sztálin–Kamenyev-történetnek: „Egykor Kamenyev rejtegette a lakásában a cári kopók elől Sztálint, aki valamit rosszul idézett latinul, mire Kamenyev kijavította; három évtizeddel később kiderült, hogy ezt nem kellett volna. Persze, ha nem tud latinul, Sztálin akkor is kinyírja” (35).
Gorkijnak volt egy Zinovij nevű fogadott fia, akit kitagadott a családja, mert felvette a Peskov nevet. Az ő bátyja volt az a Jakov Szverdlov, aki a parasztságot kulákokra és szegényparasztokra osztotta fel, s kigondolta a kulákok kiirtását. Róla az a történet járta a korabeli Szovjet-Oroszországban, hogy „a cár alatt együtt volt száműzetésben Sztálinnal, közös háztartást vezettek, volt fejenként havi három rubeljuk, úgyhogy azt ették, amit vadásztak vagy halásztak. Jakov evés után elmosogatta a tányért, Sztálin viszont a Jaska nevű kutyájával kinyalatta, a tisztaság a részéről el volt intézve. Jakovról nevezte el a kutyáját, hogy élvezze, ha a névre mind a ketten ugranak. Már akkor lehetett tudni, mondta Alekszej, hogy kicsoda” (82). Nem nehéz persze elképzelni, mi lett volna Szverdlov sorsa – ha nem hal meg fiatalon, 1919-ben. Öccsének, Zinovijnak így is menekülnie kellett. Az idegenlégióban bújt meg a csekisták elől; később Franciaországban nemzeti hős, tábornok, kínai nagykövet lett. Lányát viszont internálták, vejét 10 évre ítélték. Csertkova szerint „akkor még sokan remélték, hogy az ilyen ítélet nem főbelövést jelent, pedig azt jelentette” (201). A tényeknek tehát nincs objektív jelentése, miként a csisztkáknak, kivégzéseknek, koncepciós pereknek sem követhető, értelmezhető rendje. Bárkiből lehet vádlott és áldozat. A koncepciós perek sokszor tragikomikus bohózatba torkollanak, pl. amikor az ipari kémkedéssel vádolt mérnökökről kiderül, hogy az „összekötőjük”-nek tartott, Nyugatra emigrált kapitalista, Rjabusinszkij már rég halott, majd az „összezavarodott” ügyész úgy menti ki magát, hogy azt állítja, a megnevezett kapitalista megegyező nevű rokonáról van szó. Ugyanígy – Csertkova kivételével – gyilkosság vádjával szinte mindenkit kivégeztek, aki Makszim (az író fia), illetve Gorkij mellett titkárként, politikai biztosként vagy ápolásában, gyógyításában orvosként, ápolóként szerepet vállalt. Az orvosok közül egyedül az „életelixír”-kutató Szperanszkij doktor ússza meg: „Az életelixírre másoknak is szükségük van, még mindig kutatja” (203), ironizál az orvosnő 1951-ben (Gorkij 1936-ban hunyt el!), s nem is érti, őt miért is hagyták életben. Marija Fjodorovan úgy véli – idézi az elbeszélő –, mert „az én helyemre talán nem pályázott senki” (202).
Különös alakja mind a Gorkij-életrajznak, mind a korszaktörténetet festő emlékiratnak/naplónak Mura, a kalandornő, Gorkij személyi titkárnője és szeretője, aki később Herbert Wells élettársa lett, de észt férje után Budberg bárónőként vonult be az európai „kémtörténelembe”: „Beszélték, hogy Mata Hari óta nem volt nála nagyobb kémnő...” (41). Róla szól a regény egyik leggroteszkebb jelenete, amikor a nála látogatást tevő Wellstől az író „régi közös ismerősünk”-ről érdeklődik, majd hamarosan kiderül, hogy Mura mindkét férfinak egyformán hazudik és csalja őket, de amíg Alekszej ezzel tisztában van, Wells akkor jön rá a kellemetlen valóságra: „úgy érezhette, hogy egy vénségére teljesen elhülyült sztálinista hólyaggal ül szemben, akivel azonban még mindig osztoznia kell a nőn, akit szeret” (169). Ugyancsak tragikomikus vonásokkal rendelkezik a regény egyik utolsó jelenete, amelyben a nyolcvanhét éves Marija Fjodorovna arról beszél, még mindig dühös a megboldogult (Makszim és Gorkij meggyilkolásának vádjával kivégzett) Krjucskovra, Gorkijt követő szeretőjére, mert annakidején faképnél hagyta, ugyanakkor őszintén megsiratja a férfi második feleségét, Cecét, aki miatt a férfi elhagyta, merthogy kémkedés vádjával őt is kivégezték.
Diavolina két magyar férfiról is említést tesz. Az egyik Pauker, egy lembergi borbély, aki Sztálin testőrparancsnokaként volt delegálva a kivégzésekhez: „boldogan és tehetségesen játszotta el, ki hogyan könyörög, csúszik a földön négykézláb, hogyan visít, a budapesti Operában tanulta a színészkedést, ott volt parókamester. Sztálin felettébb élvezte az előadását, amíg őt is ki nem végeztette” (203). A másik magyar Sinkó Ervin. „Megint halálra ítéltem valakit” (184), mondja Gorkij miután közbenjár az érdekében, hogy fogadják be a Szovjetunióba. Befogadták. Persze Gorkij sem tudhatott mindent előre.
Dinamikus, a nagy névanyag ellenére követhető, izgalmas, szellemes, ironikus, sőt humoros regény Spiró György Diavolinája. Hátborzongatóan humoros.
Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.
