Ön szerint meg tudja-e oldani Európa a menekültkérdést?
(a www.magyarszo.com olvasóinak válaszai alapján)
Magukat bölcsnek gondolók összeurópai (közös) megoldást javasolnak a kontinenst nyomasztó és megosztó rendkívüli válságra, amelyet az illegális bevándorlók és a menekültek okoznak. A briliáns kezdeményezéssel csak egy baj van: senki nem tudja, mi is lehet a jó megoldás. Legkevésbé pedig a hatalmukat féltő és – amint az az elmúlt hónapokban sokszor bebizonyosodott – a krízishelyzetben szinte teljesen tehetetlen, alkalmatlan, ámbár legálisan működő politikusok.
Őket talán jobb nem is kérdezni, mert a földrészünket sújtó súlyos problémák kezeléséhez államférfiakra lenne szükség. Ilyenekből azonban nemigen akad napjaink Európájában, amely nemcsak a menekülők áradatával, de az orosz hatalom katonai és gazdasági fenyegetéseivel, zsarolásaival, vagy épp az amerikai politika nyomásgyakorlásával sem tud mit kezdeni. A környezetszennyezési „anomáliák” elhárításáról, a munkanélküliség erőteljes csökkentéséről, esetleg a „görög dráma” megoldásáról nem is beszélve.
Pedig ezek európai ügyek, és nem csak az Európai Unió problémái. Az illegális határátlépés és a menekültkérdés sem az. Olyannyira nem, hogy az egész világon egyre nagyobb gondot okoz. Az Európába özönlők máris több határon kaotikus állapotokat, a kontinensen pedig évtizedek óta nem tapasztalt feszültséget és súlyos válságot okoztak, különös kihívás elé állítva mindenkit.
Az EU-nak vannak ugyan (jog)szabályai és előírásai külső határai hatékony védelmére, őrzésére (ilyen például a schengeni egyezmény), valamint a területére törvénytelenül belépőkkel és menedékkérőkkel kapcsolatos teendőkre (dublini megállapodás), de több kormány eddig félvállról vette ezeket. Jó néhány nyugati és északi uniós állam pedig úgy próbálta „megoldani” a Keletről és Délről érkező népáradat problémáját, hogy a közösségi szabályokra hivatkozva a peremországokra bízta az egyre nagyobb tömegek befogadását, ellátását és eltartását. A déli periférián azonban igyekeztek minél több idegentől – gyakran ellenőrizetlenül is – megszabadulni, s tovább engedték őket (Nyugat-Európába).
A válsággá terebélyesedett probléma „kezelése” ezután az egymásra mutogatás és az idegenek elleni hangulatkeltés, olykor érzelmileg túlfűtött, sőt rasszista felhangokkal kísért (menekültellenes) lázítás, néhol nyílt (állami) uszítás és indulatszítás fázisába lépett. Kellő tudás, bátorság, anyagi-erkölcsi erő és felkészült szakmai apparátus híján a kormányok közben össze-vissza kapkodtak, hisztériát csaptak. Időnként azért tárgyalgattak egymással, s új szigorításokat, jogszabály-változtatásokat, rendezési terveket ígértek. Érdemi intézkedés azonban kevés történt.
Átfogó uniós koncepció és közös fellépést szolgáló cselekvési terv sem született még. Ez aligha meglepő, hiszen sem Európának, sem az EU-nak nincs egységes bevándorlási politikája. (A menekültek jogállását, státuszát és befogadását pedig kár feszegetni, hiszen azt a Genfi Egyezmény szabályozza, amelyet 145 ország fogadott el, beleértve az EU-tagokat is.).
Így fordulhatott elő, hogy a kontinens és az unió egyik-másik országa – miközben saját (nemzeti) hatáskörben próbálta oltani a tüzet – immár a szervezetlen, fejetlen és összehangolatlan „befogadó” politika tragikus és szégyenletes szimbólumává vált.
Az országok még mindig egyedül próbálják megvédeni magukat a már-már intézményesült – embercsempészek, s állítólag titokzatos erők által szervezett – illegális bevándorlástól, menekülthullámtól, de soványka eredménnyel. Pedig ha valamire közös (és sürgős) megoldást kellene találni, az épp a világ több mint száz országából ideözönlő tömegek megállítása, emberhez méltó körülmények között lebonyolított ellenőrzése, a tényleges menekültek befogadása, társadalmi integrálása, illetve a civilizált menedékjogi eljárásban elutasítottak visszajuttatása származási helyükre.
Az európai vezetők alighanem az országaik közötti (jelentős) érdekütközések, vitáik miatt nem alakítottak ki még mindig egységes álláspontot az illegális bevándorlás megfékezéséről, vagy éppenséggel a menedékkérők (be)fogadásról vagy elutasításáról. Az ellentétek legélesebben talán idén nyáron ütköztek ki, amikor a tagállamok egy része megtorpedózta Jean-Claude Juncker javaslatát a kvótarendszerről, amellyel az Európai Bizottság a válság sújtotta Görögországot és Olaszországot tehermentesítette volna a menedékkérők tömegeinek nyomása alól. A mindenkire kötelező kvótarendszer ötlete ismét felvetődött uniós szintű távlati megoldási lehetőségként. A javaslat lényege: a menekültdráma főszereplőinél, így Görögországban, Olaszországban és Magyarországon regisztrált idegenek közül 160 ezer személyt arányosan osztanának szét a tagországok között.
Részmegoldásból, illetve javaslatból akad néhány másik is. Ezek egyike a Földközi-tengeren illegálisan érkezők feltartóztatása, visszafordítása. A program (EUNAVFOR Med művelet) első része (a csempészhajók felderítése) júniusban kezdődött, a második szeptemberben indul. Ennek keretében az embercsempész-gyanús bárkákat már a nemzetközi vizeken megállítják, s megakadályozzák eljutásukat az olasz partokig.
Egy másik kísérlet a kerítések építése az ország (schengeni) határán, de ez jelenleg nem tűnik hatékony és tartós megoldásnak. Az érkezők egy részét valóban elriaszthatják az ilyen határzárak, másokat viszont nem. Számtalan példa bizonyítja, hogy az akadályokat könnyen megkerülik a migránsok, sokan átmásznak rajtuk, vagy alattuk bújnak át. Úgy tűnik, a jelenlegi menekültáradatot nem képesek megállítani még a NATO-szabványnak megfelelő drótkerítések sem.
Az érkezőket éppen ezért – a legújabb német-francia indítvány szerint – a Görögországban és Olaszországban legkésőbb 2015 végéig kialakítandó közös, uniós működtetésű menedékkérő regisztrációs központokban vennék nyilvántartásba. Ilyen fogadóállomásokat idővel más tagországokban is létesíthetnek.
Mások inkább a migráció és a menekülés okainak megszüntetésében látják a megoldást. A szülőföld kényszerből történő elhagyásának azonban rengeteg oka van. A probléma emiatt szinte megoldhatatlan, ezért menekülőkből is egyre több lesz.
A válság enyhítését mindenesetre globális szinten kellene kezdeni, hiszen a menekültdráma már világméretű. Csakhogy ezen a szinten – ahol Európa jó esetben is a másodhegedűs szerepében tetszeleghet – nagyhatalmi érdekek ütköznek. Ez pedig azt jelenti, hogy a Föld vezető katonai és gazdasági tömörüléseinek (élükön az Egyesült Államokkal, Kínával és Oroszországgal) kellene megállapodniuk egymással, rendezni a vitáikat. Ha ez megtörténik, jelentősen csökkenhet az otthonukat elhagyni kényszerülők száma, s akkor Európa is fellélegezhet. Erre azonban még nagyon sokat kell várni.
