2024. május 3., péntek

Demokrácia – teher és utópia

A történelmet egyesek a demokrácia, a demokratikus politikai rendszer fejlődése szempontjából elemzik, annak kibontakozását, gyengüléseit és megszilárdulásait veszik alapul, a politikai gondolkodás fejlődését látják a demokráciaelméletek fejlődésében. Nem egy helyen lehet hallani, hogy a demokrácia nem a legtökéletesebb berendezkedés, ám ennél jobbat mind ez idáig még nem sikerült „feltalálnia” az emberiségnek. Magának a demokráciának a feltalálása, illetve kialakítása pedig meglehetősen hosszú ideig tartott, és még ma is tart.

Gyökerei az ókorba, a görög poliszok világába vezethető vissza, melyek egymástól szinte teljesen független városállamként működtek, az önkormányzatiság bizonyos értelemben vett megvalósulási formáit jelentették, tanácsok, népbíróság és katonai kormányzók hatalmi szintjeit megkülönböztetve léteztek. A görög gondolkodók körében azonban, a felsorolt példák ellenére, nem számított a demokrácia túlságosan népszerű elméletnek, ahogyan a későbbi korok gondolkodói esetében sem, annak ellenére, hogy sok olyan elképzelés, amelyet éppen a demokráciával ellentétesként vázoltak fel ezek a gondolkodók, alappillérévé vált a demokráciának. Általánosságban elmondható ugyanis, hogy az ókori politikai gondolkodás hagyományában a demokrácia meglehetősen rossz kormányzati formának számított, s szálkát jelentett az uralkodó osztályok szemében, mert alatta a csőcselék beleszólási jogát értették a politikai döntések sokaságának meghozásába. Az uralkodórétegnek tehát teher volt a demokrácia, a meggyötört népnek pedig utópia. Nem lehet nem megállapítani, hogy a mában, a 21. század elején is ugyanúgy megjelennek ezek a „problémák”, kérdések, csak modernebb környezetbe ágyazódnak, legfeljebb számunkra kifinomultabbnak tűnő eszközökkel kísérlik meg ma csökkenteni a demokrácia érvényesülésének teljességét, az utópiát tápláló polgárok pedig olykor nem túl kifinomult reakcióban mutatnak rá arra, ha túlságosan eltávolodott az adott társadalom a demokratikus rendszer alapjaitól.

Már Platón sem volt elégedett a demokráciával, a féktelenség hatalomra kerülésének nevezte, s olyanok döntéshozási szereppel való ellátásának tartotta, akik nem tudnak többet, mint megcsodálni egy-egy szép tarkabarka portékát a piacon. Arisztotelész sem volt sokkal óvatosabb, az alatt, amit akkor demokráciának gondoltak, a csőcselék irányító szerepét értette, ugyanakkor egyik fő művében, a Politikában már olyan elméleteket vetett papírra, amelyek a mai demokráciaelmélet alapjait képezik.

Ha a politikai gondolkodás fejlődési síkját vesszük alapul, számos más gondolkodó neve mellett talán Jean-Jacques Rousseau az, akinek a nevét semmiképp sem lenne szabad megkerülni. A klasszikus demokráciafelfogást tőle eredeztetik, ahogyan a népszuverenitás elvének bevezetését is, mely a mai demokratikus államberendezkedések alapját képezi, s annyit jelent, hogy minden hatalom a néptől, a népakarattól származik, s ugyanezek felé igazoltathatja csupán saját magát, legitimitását vissza. Mint arra számos filozófus rámutatott később, meglehetősen derűlátó elképzelésnek számított „készpénznek” venni, valami önállónak felfogni a népakaratot, az ugyanis nem is állandó, nem is egységes, nem is zárja ki az érdekek harcát, ennélfogva nem is lehet arra akként tekinteni, ahogyan Rousseau tekintett a 18. században. Mindennek ellenére ez az elmélet megadta az alapját a demokratikus államberendezkedésnek, s ha felépítésében, szerkezetében másként is valósul ma meg ez a népakarat, mint ahogyan azt háromszáz évvel ezelőtt a filozófus tökéletesnek hitte, kitörölhetetlenül beivódott ez az elképzelés minden demokratikus állam alkotmányába, a „csőcselék hatalmát” szavatoló hivatalos dokumentumokba.

A demokratikus politikai rendszer megvalósítása mellett állt ki a világ országainak nagy része. Talán éppen ezért ünneplik szeptember 15-ét a demokrácia nemzetközi napjaként. A demokrácia elméleti síknál mélyebb szinten történő megvalósulásáért azonban ezen országok többségében még jócskán kellene tenni valamit. A demokrácia ugyanis nem létezhet megfelelő intézményrendszer, valós politikai pluralizmus, véleményszabadság nélkül. Meglehet, jóléti állam nélkül sem létezhet igazán. Ha Szerbiát vesszük alapul, hamar kiderül, hogy nincs a demokrácia megvalósításához szükséges előfeltételek között egyetlen olyan sem, amelyen nem lehetne még hosszú időkön át javítani.

Sokan szidják ma a demokráciát. Az, amit demokratikus átalakulásnak neveztek ugyanis korábban, mára nem hozta meg az eredményeket, nem felelt meg a többség elvárásainak. Valóban nem a demokráciát szidják, hanem annak torzképét, amelyet olyan könnyű volt meghonosítani a diktatórikus rendszer évtizedeken át tartó egyik oldottabb formáját és az azt követő politikai vákuumot követően. Igen, Szerbia demokratikus állam, de nem, Szerbiában korántsem befejezett ez a demokratikus átalakulási folyamat, s úgyszintén nem, Szerbiában még nem jutottunk el arra a pontra, amikor már csak csiszolgatni kell a demokrácia érvényesülésének mechanizmusait, alkalmazkodva az újabb kori kihívásokhoz, jelenségekhez, amelyek soha sem szűnnek meg, s amelyek befejezetlenné teszik a demokratikus rendszer megteremtésének munkáját, folyamatosan újabbnál újabb feladatokat ruházva az adott társadalomra. Mindeközben rettenetesen kell ügyelni arra, hogy a már elvégzett, de örökké befejezetlennek számító munka ne vesszen kárba ezen új kihívások következtében, ilyen kisiklásra ugyanis könnyen alkalom mutatkozik olyan pillanatokban, amikor a társadalom egyébként is kiüresedettnek, elégedetlennek, félrevezetettnek számít. S itt záródik be a kör azzal az örökös igazsággal, hogy a mindenkori uralkodó rétegnek mindenkori problémát jelent a demokrácia, bármennyire is demokratikus úton jutott el hatalmi szerepéhez, s bármilyen erős is a társadalom ellenőrző szerepe. Meg fogja ragadni az alkalmat, hogy elvegyen valamennyit belőle, ha az módjában áll. Örökös tesztje ez a régi és új demokratikus társadalmaknak.