Furcsa állat az ember! Sokan vannak, akik minden követ megmozgatnak az állatok jogainak megvédéséért, de ugyanakkor készek kanálnyi vízben megfojtani mindazokat, akik tőlük eltérő nézeteket vallanak.
Miről is van szó? Arról, hogy a minap közhírré tétetett: kóbor ebek megfojtottak három hattyút a tartományi székváros parkjában. A díszmadarak tetemét elszállították, a székvárosi gyepmesterek pedig forró nyomon a galád kutyák nyomába eredtek, hogy a szerencsétlen hattyúk csúf halálát megtorolják. A híradásból nem derül ki, sikerrel jártak-e, elvégre a nyomozás folyamatban van!
Na mármost! Mivel a megtörténteken változtatni nem tudunk, ezért az érdekel bennünket, történik-e szakadás az eddig egységes állatvédő arcvonalon. Mert biztosan lesznek olyanok, akik a hattyúk halála okozta sokk elmúltával bosszúért kiáltanak, és a szörnyű tettet elkövető ebek fejét követelik. De akadnak majd köztük, akik a kóbor kutyák pártjára állnak, és az emberek között keresnek felelőst. Az sincs kizárva, hogy a történet – jókora kitérőkkel – végül a vadászoknál köt ki, és őket teszi felelőssé, hiszen nekik fegyverük van, és megvédhették volna azokat a díszlibákat... Nemde?
Szerbiában az állatok védelmével foglalkozó jogszabály drákói szigorral sújt le mindenkire, aki az ember leghűségesebb barátjára emeli kezét. Valamikor, amikor eljött az ebek kötelező veszettség elleni oltásának ideje, ugrásszerűen növekedett a kóbor kutyák száma. Eleinte csak a településeken, később a vadászterületen is, ahová az addig dédelgetett, szinte családtagnak számító, majd kicsapott Rexik vagy Bodrik a hasuk után járva végül is eljutottak. Ott aztán éhségük csillapítása érdekében elkezdtek vadászni. Ma már senki sem ellenőrzi a kutyák veszettség elleni oltását, így nagyon kevés ebtulajdonos tesz eleget a kötelezettségének, de az ebektől való gyakorlat a mai napig fennmaradt. Előfordul, hogy autóból a szerencsétlen állatot a településtől távol eső útszakaszon kidobják az autóból. Az ilyen kutyát ritkább esetben befogadják valamelyik tanyán, vagy ha nagy szerencséje van, eljut a kutyamenhelyre. Többségük azonban vagy az autók kereke alatt végzi földi pályafutását, vagy felcsap farkasnak.
A kicsapott és visszavadult ebek kártétele a vadászterületeken csillagászati összegekre rúg, és senki sem felel érte. Az illetékesek pedig nem készítenek kimutatást a kutyák által megölt és felfalt őzekről, az apróvadban tett kár pedig csak nehezen vagy sehogyan sem mérhető fel. Tapasztalt vadászok és ebtartók is állítják, ha egy kutya rákap a vadra, az mindig is vadászni fog. Tehát nem marad más, mint kigyomlálni.
Itt azonban nem szabad véget érnie a történetnek. Utána kell járni és a gazditól be kell vasalni a kedvence által okozott kár értékét. Ez pedig attól függ, mit fogott a kutya. Egy környékbeli egyesületnél két „kóbor kutya” állóra hajszolt, és megölt két őzet. A vemhes sutában két jól fejlett gida volt, a bak félig letisztított agancsát bronzérmesnek becsülték. A két állat elvesztésével a vadászegyesület több száz ezer dináros kárt szenvedett. És ez csak egy példa.
Nincs vadász, aki szeret kutyákra lövöldözni. De ha az állomány védelme megköveteli, nem tehet mást, fegyveréhez nyúl, hiszen az állományáról gondoskodó vadgazda csak a rábízott javakat védi.
Az újvidéki hattyúk története csupán közforgalomba hozott, úgymond „központosított” egy témát, amely a várostól távol eső vidékeken, kint a határban, már régóta napirenden van.
