2024. május 4., szombat

Ameddig a Jóisten erőt, egészséget ad, én folytatom tovább

Dr. Bogner Istvánt a Magyar Érdemrend középkeresztjével tüntették ki

A Magyar Érdemrend középkeresztje kitüntetést adományozta dr. Bogner István nyugalmazott egyetemi tanárnak Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, kiemelkedő, a délvidéki magyarság szempontjából jelentős oktatói munkája és az 1944/45-ös tragikus események áldozatai emlékének megőrzése terén végzett tevékenysége elismeréseként.

Dr. Bogner István (Fotó: Molnár Edvárd)

Dr. Bogner István (Fotó: Molnár Edvárd)

Dr. Bogner Istvánnal a díj kapcsán felelevenítettük gazdag életútját, tanári pályájáról, ártatlanul kivégzett édesapja emlékéről és a kegyeleti bizottságban végzett munkájáról is beszélgettünk. Elsőként azt kérdeztük tőle, hogyan tekint erre az elismerésre, mit jelent ez számára?

– Felhívott a főkonzul úr és mondta, hogy ők előterjesztenének egy kitüntetésre engem. Afelől érdeklődött, hogy amennyiben Budapesten jóváhagyják, én átvenném-e. Mondtam, hogy ha nem is hagyják jóvá, nekem már az is elismerés, hogy egyáltalán méltónak találtak a felterjesztésre. Úgy érzem ez a kitüntetés egy életútnak az eredménye. Ebben benne van az, amit én, mint oktató végeztem, a másik része pedig a társadalmi szerepvállalásom.

Melyek voltak közéleti szerepvállalásának legfontosabb állomásai?

– Én foglalkozhattam volna társadalmi és közügyekkel a rendszerváltás előtt is, de akkor az nem az enyémmel megegyező értékrendet képviselte, úgyhogy távol maradtam. Először azzal mentettem ki magam, hogy még írom a magiszteri munkámat, ezért a két dolog nem összeegyeztethető. De nem felejtettek el, később ismét megkerestek. Ekkor mondtam, hogy a doktorátusomat készítem. A szocializmus alatt a legmagasabb tisztség, amit elértem, hogy a pedagógiai akadémián én voltam a szakszervezeti elnök. Ez abban merült ki, hogy szereztünk olcsóbban burgonyát és más élelmiszert, de ez nem volt kimondottan politikai tevékenység. Akkor kapcsolódtam be aktívan a közéletbe, amikor már az én értékrendem szerint lehetett társadalmi és közügyekkel foglalkozni. A rendszerváltással gyakorlatilag jött a gazdasági válság, az elszegényedés is. Ekkor felkértek, hogy vegyek részt egy humanitárius szervezet, a Vox Humana munkájában. Ez egy vajdasági szintű szervezet volt, én voltam a szabadkai kirendeltség elnöke. Eleinte nagyon nehezek voltak a körülmények, de voltak segítőkész emberek. A négyéves elnökségem alatt ruhaneműt és élelmiszert osztottunk a rászorulóknak, vallási és nemzetiségi hovatartozásra való tekintet nélkül. Ha volt mit adnunk, adtunk. Ezt követte egy másik civil szervezet, amelyet igazán a magaménak éreztem és még ma is az alelnöke vagyok, ez pedig a Vajdasági Pax Romana. A Pax Romana egy értelmiségi szervezet, amely az első világháború után alakult Svájcban, azzal a céllal, hogy az értelmiségiek fogjanak össze, hogy elejét vegyék egy újabb világégésnek. Sajnos nem sikerült. Később a magyar Pax Romana emigrációba vonult, majd a rendszerváltás után visszatért Magyarországra és akkor már innen, a Délvidékről is hívtak meg embereket. Előttem dr. Hegedűs Katinka volt az elnöke a szervezetnek, majd én követtem őt és 9 évig voltam a vajdasági szervezet elnöke.

Dr. Bogner Istvánnak dr. Babity János Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a magyar állami kitüntetést (Fotó: Molnár Edvárd)

Dr. Bogner Istvánnak dr. Babity János Magyarország szabadkai főkonzulja adta át a magyar állami kitüntetést (Fotó: Molnár Edvárd)

Utána az elnökséget átvette ft. Paskó Csaba atya, én maradtam alelnöknek. Ez egy olyan szervezet volt, ahol otthon éreztem magam eszmei síkon és az erkölcsi értékrend síkján is. Mindannyian lelkesen dolgoztunk, nagyon jó előadókat hoztunk. Itt volt például gróf Bethlen István, aki jelenleg is Orbán Viktor miniszterelnök pénzügyi tanácsadója, Jókai Anna, Príma Primissima díjas írónő, és minden szeptember végén, amikor a kongresszusunkat tartjuk, eljön dr. Korzenszky Richárd, a tihanyi apátság perjele.

Oktatói életpályája is igen tartalmas volt. Magyarországon és itthon is tanított. Kérem, meséljen erről.

– Miután ledoktoráltam, meghívtak Szegedre, egy évet tanítottam a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Itt helyettesítettem egy évet, később átmentem a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára. Az ottani főnökömet meghívták a veszprémi egyetemre. Ő hívott magával, én meg úgy gondoltam, nem mindennapos dolog, hogy az embert egy egyetemre hívják oktatni. Kineveztek kutatóprofesszornak, így kerültem át Veszprémbe, ahol 13 évet töltöttem. Azt tanítottam, amit nagyon szerettem, a német nyelvtörténetet. Hozzátenném, hogy a rendes tanulmányaim alatt Újvidéken egyetlen egy tantárgy volt, amiből megbuktam, ez épp a nyelvtörténet volt. Később ennek a professzornak megköszöntem, hogy megbuktatott. De közben állandóan hazajártam, tehát mondhatni, hogy követtem azt a gyönyörű gondolatot, hogy Ne hagyjátok a templomot és az iskolát. Közben külmunkatársként maradtam a pedagógiai akadémián, később a Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon is. Szükség volt rám, ezért vállaltam ezeket az utazásokat. Ez azt jelentette, hogy hetente utaztam oda-vissza. Úgy látszik, mindez lecsapódott valahol, ugyanis egyszer csak kaptam egy meghívást a vitézi rendbe. Ekkor mondtam, hogy ne engem avassanak vitézzé, hanem az édesapámat, aki a magyarságáért halt meg, azért végezték ki, mert magyar volt. Ekkor mondták, hogy megkapjuk mindketten a kitüntetést. Két évvel később a Visegrádi Szent György Lovagrend hívott meg, akik lovaggá ütöttek, úgyhogy most a történelmi vitézi rendnek és a visegrádi lovagrendnek vagyok a tagja. Mindezek mellett a kegyeleti bizottságban is részt veszek aktívan, megalakulása óta. Akkor megboldogult Szekeres László volt az alelnöke, elnöke pedig Kasza József akkori polgármester. Úgy látszik, ez mind összejött, és ezekért együtt kaptam ezt a kitüntetést. Ezek voltak azok a dolgok szerintem, amelyek miatt megkaptam ezt a kitüntetést.

Édesapja az 1944/45-ös atrocitások áldozata volt. Nehéz volt a család számára az élet a háború utáni években?

– Az első években nagyon nehéz volt. Anyagi nehézségeink voltak. Édesanyám tanítónő volt, de nem kaphatott állást, mert úgymond egy háborús bűnös felesége volt. Az édesapámat elvitték 1944. október 17-én, bennünket már másnap kidobtak a lakásból. Édesapámról hónapokig nem tudtunk semmit. Engem karácsonyra vártak, de 7 hónapra születtem, két héttel az ő elhurcolása után. Édesapám még megtudta, hogy megszülettem, de soha nem engedték neki, hogy meglásson engem. 1950-ben indultam iskolába.

A kitüntetett és felesége, Rózsika  (Fotó: Molnár Edvárd)

A kitüntetett és felesége, Rózsika (Fotó: Molnár Edvárd)

Voltak olyan tanítók, tanárok az általános iskolában, akik mondták nekem: A te apád háborús bűnös volt, meg is érdemelte, amit kapott. Mit mondhat erre egy tizenéves gyerek? Azt belénk nevelték, hogy vannak dolgok, amikről csak itthon beszélünk, úgyhogy mit tehettem volna, ilyenkor hallgattam. De volt olyan is, aki odajött hozzám a folyosón, vállamra tette a kezét és mondta: Ismertem apádat, nagyon rendes ember volt. A gimnáziumi évek alatt is voltak tanárok, akik ezt szóvá tették. Később, amikor Újvidékre kerültem, az egyetemre, ott már ez nem volt téma. Igaz, hogy ösztöndíjért folyamodtam itt Szabadkán és egy befolyásos magyar emberhez mentem, aki személyesen ismerte apámat, de elutasították a kérelmemet. Szándékosan nem mondom a nevét, most már megboldogult.

A laudációban elhangzott, hogy még küzd édesapja rehabilitálásáért. Hol tart ez az ügy?

– Valójában én azért küzdök, hogy minden ártatlan áldozatot rehabilitáljanak, vagyis, kérjenek bocsánatot. Egy alkalommal elmondtam és most is azt mondom, hogy tulajdonképpen én nem kívánok egy bírósági tárgyaláson megjelenni és bizonygatni, hogy az én édesapám nem volt háborús bűnös. Igaz, a levéltári adatokban nem is ez áll, hanem, hogy a nép ellensége volt, ezért ítélték halálra és teljes vagyonelkobzásra. A Szabad Vajdaság lapban megjelent, hogy 1945. május 9-én Németország letette a fegyvert. A címoldalon volt olvasható, hogy a népbíróság meghozta ítéletét és dr. Bogner Józsefet halálra ítélték. Az volt a magyarázat, hogy kiszolgálta a fasiszta megszállókat, együttműködött a Horthy-rendszerrel, országgyűlési képviselő volt, újságíróként félrevezette a szabadságszerető népeket és a Vörös Hadsereget keleti barbárságnak nevezte. Ez volt a főbűn, amiért halálra ítélték. Arról, hogy mikor végezték ki, nem volt adat. A kilencvenes években nem hagyott nyugodni a dolog, ezért úgy döntöttem, kiváltom édesapám születési anyakönyvi kivonatát. Ő Tordán született. Egy diákom kiváltotta a dokumentumot és elhozta. Ezen a papíron ott volt a megjegyzés, hogy a haláleset bejelentve a szabadkai anyakönyvi hivatal által ilyen és ilyen számon. Elmentem a hivatalba és mondtam, hogy szeretném kiváltani édesapám halotti anyakönyvi kivonatát. Mondták, hogy jöjjek vissza egy hét múlva. Ezt a kivonatot még aznap ki szokták adni, de valószínűleg a szám alapján tudták, hogy ez nem mindennapi eset és nem tudták kiadható-e. Egy hét múlva zárt borítékban adták át és mondta a hölgy, aki átadta, hogy csak kinn bontsam ki. Amikor kinyitottam, láttam, hogy a halál időpontja 1945. április 25. Aznap is április 25. volt.

A kezdetektől, tehát 1990 óta tagja a kegyeleti bizottságnak. Mennyire volt veszélyes azokban a vérzivataros években ezzel az üggyel foglalkozni?

– Úgy gondoltuk akkor, hogy veszélyesnek ugyan veszélyes, de nem törvényellenes, úgyhogy belevágtunk. Voltak óvatoskodók, akik azt szerették volna, hogy az események 50 éves évfordulóján, 1994-ben ne én mondjak beszédet a hozzátartozók nevében, mert édesapámat bírósági ítélet alapján végezték ki, nem pedig elhurcolták. Kasza József polgármester azonban az asztalra csapott és azt mondta, úgyis bántanak bennünket emiatt, a Bogner úr fogja mondani a beszédet. Kaptam fenyegető levelet is, de úgy gondoltam, ha az apám annak ellenére, hogy számított rá, hogy elviszik őt és mégsem ment el innen, ha ő merte ezt vállalni, nekem nem szabad őt megtagadnom és végig kell csinálni, amit ő elkezdett. Később enyhült a nyomás, de eleinte fennállt a veszélye a fizikai inzultusnak. Ekkor a polgármester megmagyarázta a rendőrfőnöknek, hogy ő felel azért, hogy semmi sértő ne hangozzon el a jugoszláv állam ellen, a rendőrség viszont gondoskodjon a rendfenntartásról. Megjelent ott néhány maszkos fiatalember, de a rendőrök elkergették őket.

Kérdezték tőlem, hogy mit fogok ezután csinálni. Természetesen, ameddig a Jóisten erőt, egészséget ad, én folytatom tovább.