Látják a kezem? Nézzék meg jól! Mit látnak rajta? Bőrt, szőrt, izmot, halovány kéken kitüremlő ereket: na jó. De ezeken kívül? Itt, ez a rézsút futó forradás, ezt látják-e? Ugye? Féltenyérnyi hosszan, centi vastagon húzódik a könyökömig. Ha e forradás mesélni tudna! Tudják mi ez? Régi sebesülésem. A belgrádi Adidas-üzlet kirakatüvegétől. Annak idején két év fölfüggesztettet meg tizenkét öltést ért. Pont annyit varrtak rám. Föl sem szisszentem. Pedig az utcán látott el az orvos. Mégis: nem adjuk Koszovót, kiabáltam. Amerikát, és a NATO-t éltettem a transzparensemen. Az 1944-es magyar áldozatoknak emlékművét is megkoszorúztam. Megcsókoltam a német kancellár kezét. Ott a nevem az első tucat aláíró között a petíción, amelyben megköszöntük a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Fölvonultam a meleg büszkeség napján. Mekkora volt a zűrzavar! Fuldoklottunk a könnygázban. Patakban folyt a vér a szocialista rezsim, meg a Jugoszláv Baloldal elleni tüntetésen. Mégsem jajgatott senki. Követeltük Vajdaság autonómiáját. Én vagyok az élő tanú. Jelen voltam. Az első sorban vittem a táblát, amelyben elítéltem a Vatikán, Washington, Brüsszel, a szabadkőművesek, az összes nagyhatalom, de különösen Berlin politikáját. Kidobtam Tito összegyűjtött műveinek bőrkötésű díszkiadását. Aztán megrohamoztuk a Parlamentet. Lőttek ránk, ütöttek gumibottal. Helyt álltam. Baggerral rontottam a Knez Mihajlovára. Lelkesítő beszédet mondtam Belgrád központjában. Szidtam a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vuk Draškovićnak. Magasra tartottam az Amerika- és NATO-ellenes transzparensemet. Dicsértem a rendőrséget. Utána átadtam a mikrofont Vojislav Šešeljnek. Nem féltem. Elvégre Boszniában mesterlövészként szolgáltam. Lőttek rám Szarajevóban, álltam az éppen összeomló mostari öreg hídon. Pakracnál meg az autóútra döntött fatörzsek mögött kerestem fedezéket. Vukováron én voltam a víztorony. Előtte bojkottáltam a szlovén árut. Még előtte a horvát árut. Nevettem Tito sírjánál. Német márka helyett hazafiságból dinárban kértem a demonstrációkért járó napidíjamat. Tiltakoztam Vajdaság autonómiája miatt. Utána átadtam a mikrofont Radoman Božovićnak. Milošević elvtárs jobbján tapsoltam rigómezei beszédénél. Joghurtos teherautót vezettem Újvidékre. Szimultán fordítottam Mihalj Kertesnek magyarra, hogy én, ha magyarként nem félek Nagy-Szerbiától… Tagadólag ráztam a fejemet, amikor Ante Marković bevezette a konvertibilis dinárt. Kirúgattam azokat, akik a horgosi templomban orgonakoncertet hallgattak. Védtem az önigazgatású szocializmust. Éltettem a testvériség-egységet. Csak azért is elmentem a horgosi templomba orgonakoncertre. Az anyósülésén ültem az első Yugónak, amelyet Amerikába szállítottak hajón. Disznó vicceket meséltem Milka Planincról. Kölcsönt adtam Fikret Abdić Agrokomerc vállalatának. Zokogtam Tito sírjánál. Boldogan szaladtam az ifjúságnapi stafétával. Ódát költöttem Edvard Kardeljról. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportált zsidók és németek névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. Túléltem Goli Otokot. Megharaptam a német kancellár kezét. Én voltam a bérmakeresztapja Moša Pijadénak. Megvásároltam Tito összegyűjtött műveinek bőrkötésű díszkiadását. Velem söpörték a bácskai parasztok padlását. Lőttem rájuk, gumibottal ütöttem őket. Goli Otokra én küldtem az első transzportot. Az 1944-es magyar áldozatoknak tömegsírt ásattam. Hosszas kutatómunka után végre sikerült összeírnom a deportálandó németek névsorát, ezt megelőzően meg a deportálandó zsidók névsorát. Külföldi kitüntetést is kaptam érte. A mellkasomra tetováltattam: Le a királyokkal! Le a diktatúrával! Vinnyogva, prémes testemmel takarva védtem meg gazdámat, Josip Broz Titót a drvari barlang offenzívájakor. A náci megszállás kezdetén, 1941. július 4-én a dél-bánáti Bela Crkván (Fehértemplom), este én sültem el elsőként. Belgrád németek általi bombázásakor az állatkerti majomketrecből kiszabadultam. Leheltem a pecsétet Sándor király kikiáltott diktatúrájára. Harcoltam a szaloniki fronton. Ott vesztettem el mindkét lábam tőből, amelyeket csak a csata után sikerült megtalálnom. Én adtam töltött pisztolyt Gavrilo Principnek, és én voltam a hotelszolga a Marseille-i királygyilkos merényletkor. Szított láng voltam az összes törökellenes fölkelésben. Takovóban én tartottam rendben Miloš Obrenović főkenéz íróasztalát és saját kezűleg írott naplóját. Nagyon nagy titokban egyfolytában lázadtam a janicsár agák hatalma ellen. A nándorfehérvári toronyba igyekvő zászlóvivő török harcost magammal rántottam a mélybe. Ellenállásból a Mehmed beglerbég paripája után hagyott lócitromokat szétrugdostam. Rigómezőnél vízzel itattam meg a sebesültek között tébláboló koszovói lánykát. Bátran ügettem a vesztes ütközetbe, a despota nyerge alatt. Az arany eszcájcgot, a késeket és villákat velem tartatták számon Dušan cár udvarában, és Nemanja nagyzsupán az én alkarommal mutogatott lóizéket a hatalmában meggyengült Bizánc irányába. Ezek után csak a szerénységem okán nem részletezem, miként vívtam a kapuk előtt, föltartóztatva a Trákiába beözönlő Római Légiókat.
Tisztelt Illetékes Hivatal! Tisztelt Harcos Szövetség!
A komám, a sógor meg az szemben lakó szomszéd igazolja minden szavamat. Én meg azt, hogy ők is velem együtt küzdöttek. Ezért igényelem most teljes joggal a megérdemelt, nekem járó harcos nyugdíjat. A kifizetéseket készpénzben, euróban kérem. Csekket nem fogadok el.
