2024. május 7., kedd

Gyertek Vajdaságba

A magyar kultúra szeretetével kikövezett, Hajdúnánástól Maradékig vezető út története

Mi az a Petőfi Sándor Program? Mit csinál egy magyarországi lány a déli végeken? Hogyan látnak bennünket az anyaországiak? Hogyan lehetne elmélyíteni a magyar– magyar kapcsolatokat? Ezekre a kérdésekre Ujvárosi Zita, a Petőfi-program egyik ösztöndíjasa adta meg a választ, akit az Európa Kollégiumban kerestünk fel. 

Mesélj egy kicsit magadról.

Hajdúnánáson, Kelet-Magyarországon születtem. Debrecenben végeztem az egyetemi tanulmányaimat történelem, illetve szociológia szakon. Később Budapesten egy autóipari cégnél marketingasszisztens voltam hosszú ideig. Abban a multinacionális Ezt követően egy nonprofit kft.-hez kerültem, amely európai uniós pályázatok kezelésével foglalkozott. A kft. irányítását a Miniszterelnökség vette át, így köztisztviselői pozícióból cseppentem ide, Szerbiába.

A civil életemben mindig kerestem azokat a lehetőségeket, ahol a gyerekekkel tudok foglalkozni. A Bátor Tábor Alapítvány – krónikus beteg gyerekekkel foglalkozó szervezet – önkéntese voltam nyári táborokban. Az ott dolgozóktól nagyon sokat tanultam, hiszen képesek elérni azt, hogy ezek a gyerekek hetekre elfelejtsék a betegségüket. A Skandináv Ház Alapítvány gyermekklub foglalkozásain szintén önkéntesként segítettem.

Ujvárosi Zita (Ótos András felvétele)

Ujvárosi Zita (Ótos András felvétele)

Hogyan jött az ötlet, hogy megpályázod az program ösztöndíját?

Szerettem volna 10 év után újra az eredeti érdeklődési körömhöz közel álló feladatot végezni és felállni az íróasztal mögül. Ezért is örültem nagyon a Petőfi Sándor Program ösztöndíjpályázatának. A Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága a Kőrösi Csoma Sándor Program keretében már 3 éve küld ki közösségszervezőket a diaszpórában élő magyarokhoz. Ennek a programnak a sikerén felbuzdulva a Kárpát-medencében élő határon túli magyarok számára létrehozták a Petőfi Sándor Programot. Ez egy szórványprogram, amelynek az alapgondolata az itt élő magyarok identitástudatának a megerősítése. Volt egy hosszú időszak az anyaország politikájában, amikor ez a szándék kifejezetten háttérbe szorult, viszont a jelenlegi magyarországi kormány ezt a feladatot magára vállalja, és elkötelezetten kiáll a szórvány megtartásáért. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szórványban élő magyarok száma csökken, és ezzel a programmal ezt szeretnénk lassítani, illetve a magyar–magyar kapcsolatokat erősíteni. Az én feladatom, hogy a saját kompetenciáimnak megfelelően ebben a munkában részt vegyek. A program ösztöndíjasai között van, aki magyarórát tart, van, aki néptáncot oktat, és így tovább. A lényeg, hogy vagy új közösségeket kovácsoljanak, vagy a már meglévő és működő közösségek munkáját támogassák. Én személy szerint Maradékon rajz- és énekfoglalkozásokban, illetve egyéb napközis tevékenységekben segítem az ottani tanítónő munkáját, a sok év után újraindított magyar tagozaton. Hetente kétszer-háromszor járok Maradékra, egyszer pedig Temerinbe. Temerinben az ottani szórványközpont munkáját támogatom. Egyre szorosabban tudok bekapcsolódni az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ szombati Gyermekjátszóház programjába is.

A program megalkotóinak figyelme kiterjed a határokkal elválasztott, különféle korosztályú magyarok közötti kapcsolatteremtésére is. Röviden összefoglalva a szerteágazó magyar–magyar kapcsolatok elmélyítése, színesebbé tétele a cél.

Mehettél volna más országba is. Miért éppen Szerbia?

Bár jelentkezéskor prioritást állíthattunk fel, hogy melyik országba mennénk legszívesebben, de a felvételi eljárás során ezt nem voltak kötelesek figyelembe venni. Nekem szerencsém volt, mert én Szerbiát jelöltem meg első helyen. És azért pont Szerbia, mert 2011-ben magánemberként már jártam a Vajdaságban. Akkor őszintén megfogott, hogy a magyar–szerb határtól 150 kilométerre délre ilyen nagy létszámú, működő magyar közösségek vannak. Nem tartom magam tájékozatlan embernek, de ez a személyes tapasztalat megérintett. Azt gondolom, hogy Magyarországnak még mindig van felzárkóznivalója a határon túli magyarok életének megismerésével kapcsolatban. Ennek a programnak éppen ezért az is a céljai között szerepel, hogy tájékoztatja az anyaországiakat a Kárpát-medencében élő magyarság mindennapjairól. Az internet és a Facebook behálózza az életünket, és ezt kihasználva folyamatosan tájékoztatom a magyarországi barátaimat és ismerőseimet az itteni magyar közösségek létének egy-egy mozzanatáról. Ezzel egyidejűleg arra buzdítom őket, hogy látogassanak el ide, és tapasztalják meg a vajdasági magyar valóság szépségeit, annál is inkább, mert az anyaországiak jelentős részének kevés tapasztalata van arról, mi zajlik a határokon túl.

Az első újvidéki látogatásomat egy közösségi oldalon keresztül szerveztem meg, amikor egy barátnőmmel elutaztunk ide, és vajdasági magyar fiatalok láttak vendégül. Túráztunk a Tarcal-hegységben, szétnéztünk a városban, megtekintettük a péterváradi várat, még az egyetemre is bevittek a vendéglátóink. Ahogy a fiatalok elmesélték a Telep magyar vonatkozásait, ahogy észrevettem az Arany János utcanévtáblát és más apró részleteket, kinyílt előttem egy számomra addig ismeretlen magyar dimenzió kapuja.

Hogyan esett a választásod az Európa Kollégiumra?

Ez nem az én döntésem volt, hanem sokkal inkább egy szerencsés lehetőség. A mentorunk úgy gondolta, hogy ez az induló intézmény jó kiindulási alapja lehet a mi munkánknak, mivel az itt élő magyaroknak egy alakuló szellemi, kulturális központja. Az itt lakó fiatalok azzal a szándékkal jönnek ide, hogy Újvidéken folytassák a tanulmányaikat. Ez tulajdonképpen az első lépés a szülőföldön való megmaradás irányába. A számukra létrehozott programok szervezésében is igyekszem részt venni, illetve a szakkollégium kialakításában is próbálok segíteni a magyarországi kapcsolataim mozgósításával. Az Európa Kollégium nevelőtanárainak szintén igyekszem segítségére lenni. Itt egy kifejezetten szimpatikus közösség van kialakulóban, ahol nagyon jól érzem magam. Ismeretséget kötöttem a Vajdasági Magyar Diákszövetség tagjaival is, amelynek nagyon tetszik a programja, és keressük az együttműködés lehetőségeit.

Hogyan zajlott a kezdeti időszak, és mik a távlatok?

Augusztus 15-én öten érkeztünk Szerbiába, másfél hónapot töltöttünk Szabadkán, majd október elején érkeztem Újvidékre. Vajdaságban a Magyar Nemzeti Tanács fogadott bennünket, Nyilas Leonov Anita a mentorunk, aki a Petőfi Sándor Program szerbiai főkoordinátora. Először az MNT munkájával ismerkedtünk meg, és ebben a kezdeti időszakban jártuk be a szórványvidékeket, majd ezt követően kompetenciáink szerint kerültünk a működési területünkre. Vannak ösztöndíjasok Kisoroszon, Doroszlón, Muzslyán, és Hertelendyfalván is igyekszünk tapasztalatainkat megosztva támogatni egymás munkáját. Nagyon szeretnénk, hogy a programból a helyi közösségeknek is haszna származzon, és az utánunk jövő ösztöndíjasokra már számítsanak. Ez az első év egy tapasztalatszerző úttörés, amely a jövő nyár elején egy értékelő héttel zárul Budapesten. Hiszünk abban, hogy ez egy működőképes program, amelyre igény lesz a jövőben. Érdemes kiemelni, hogy nemcsak magyarországiak pályázhatnak erre az ösztöndíjra, hanem az egész Kárpát-medence területének fiataljai számára nyitva áll ez a lehetőség.

A vajdaságiak befogadtak, nagyon jól érzem itt magam, eddig mindenhol kedves fogadtatásban volt részem. Az itteni magyarokkal kialakult kapcsolataim arra utalnak, hogy ennek a programnak van jövője.