Provinciálisnak lenni a legnagyszerűbb dolgok közé sorolódik a fejemben, rögtön a kispolgári előtt következik. Nyilván megöregedtem (de ez régen történt, még Halina Bella idejében).
A nippeket is elkezdtem megkedvelni, bár bevallom töredelmesen, amikor valamelyik olasz vagy osztrák múzeumban nem akart vége szakadni a nippes vitrinek sorának, majdnem felülvizsgáltam eme nézetem.
Ki a provinciális? Vidékies, elmaradott, beszűkült.
Pontosan.
Kényelmes állapot, innen akartam volna látni a világot, amit látni lehet belőle. Valamikor így lettem háziasszony forradalmár, ami természetesen szándékos oximoron, de kifejezte azt a fajta különállást, amit a vidékieknek mindenképpen vállalniuk kell, mert akkor is vidékiek, ha nem vállalják.
De ez nem egyenlíthető ki a gettoizációval, ami egy kisebbségi kultúra esetében nem a provincializmust hozza magával, hanem a teljes elbutulást (miközben teljesen egyetértek Várady Tibor egy 1999-es interjúban szépen kifejtett tézisével, ami szerint ezt a kifejezést a többség is használja, amikor éppen felszámolni kívánja egy közösség nemzeti-kulturális önazonosságát).
De erre most nem térnék ki, csak jelzem, nehogy az legyen, a kulturális bezárkózásra vagy hiányosságokra lehet magyarázat. Nem hinném. Ellenkezőleg.
Ezért csodálkoztam kissé, Jürgen Habermas és Hannah Arendt szövegeinek ismeretében (nem beszélek elmélyült tudásról), amikor a nyáron egy 1948-as ENSZ-nyilatkozatra való hivatkozással találkoztam a sajtó és annak szabadsága vonatkozásában.
A múltkoriban hetilapunk vezércikkének címe egy Al Pacino-film volt: Egy asszony illata. Ennek nagyon megörültem, azonnal újra meg is néztem, ajánlom mellé a Serpico és a City Hall című alkotást, azt talán ritkábban nézik a többinél. És a kulturális tematikából a kőkemény politikába belecsapó vezércikk üzenetét is értem, ne szűnhessenek meg olyan civil egyesületek, amelyek elsősorban kortárs művészi tevékenységgel foglalkoznak, mert sok ilyen a megszűnés határára sodródik a nemzeti tanácsokhoz (is) kötődő pénzelosztások miatt. Érdemes volna ezt pontosítani, számszerűsíteni. Bár az is igaz, hogy a kortárs művészi tevékenység pályázati támogatásainál a nemzeti tanácsok véleményét nem is kérik ki.
Mindez csak arról jutott eszembe, hogy a tévében nézve egy országos megmozdulás szabadkai fejezetét, a szívemből szólt ugyanaz a fiatal, alapvetően kulturális témákkal foglalkozó, de felkészült, politikában is jártas újságíró, mondván: „Ehhez jó újságírók kellenek. Olyanok, akik elhivatottak, akik hisznek abban, amit csinálnak. Akik nemcsak krónikások akarnak lenni a saját korukban, hanem olyanok is, akik aktívan befolyásolják a történéseket, és ezért tesznek is. Mégpedig úgy, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a fontos dolgokra, és mindent megtesznek azért, hogy ezt a legobjektívebben tudják megtenni.”
Teljesen igaza van. Éppen ezért egy kicsit csodálkoztam azon, hogy arról a tényről, ami szerint a kölni (azóta svédországi, finn, osztrák, svájci) események sajtóban napokon (éveken) át történő szándékos elhallgatásáról alig esik szó, pedig direkt belevág a sajtó húsába. Lehet, hogy egyik téma kutya, de a másik nem eb?
Ki a kispolgár?
A munkások és a polgárok közt elhelyezkedő társadalmi réteg tagjai volnának azok. A két világháború közt kapott pejoratív mázat nem kívánom lemosni, ellenkezőleg. Leginkább a pénzügyi helyzetüket jellemzi a szó: kispénzűek, de nem proletárok. Vagy valami ilyesmi.
A provinciális kispolgár nem foglalkozik a világ dolgaival, meg sem is érti azokat. Én pontosan ezt a kényelmes állapotot céloztam meg magamban, magammal, némi iróniával és időnként cinikusan, mert többre tartottam magam ennyinél. Viszont semmiképpen sem kívántam megtagadni azt, ahonnan jöttem, ahová tartozom, aki vagyok.
Ebből a missungból lett aztán néhány könyv, szöveg, ilyesmi.
Az X generáció tagja vagyok, többet talán nem is lehet tőlem elvárni, a Film Színház Muzsikán és az ebéd közben hallgatott Ki nyer ma? műsoron szocializálódtam kora gyerekkoromban, amíg mások választottak helyettem, viszont az Y generáció tagjait – és ide újságírók is tartoznak – éppen az különbözteti meg tőlünk, hogy ők a hihetetlen sebességgel fejlődő technika, a kütyük, mütyük, fülbe-zenék, telefonon-friss-hírek, online barátságok és szerveződések abszolút ismerői, használói, alkalmazói. A legkevésbé sem provinciálisak és kispolgárok, akik hagyják magukat bezárni egy lokális világba. Bizonyára tudomást vesznek arról, hogy a sajtó Köln után, 2015. december 31-e éjfél és 2016. január 5-e között, a hallgatásban eltelt időszak után már nem ugyanaz. ,,A hivatás szabad gyakorlása” kicsit talán árnyaltabb képet ad és kritikusabb, a világba is kitekintő hangot kíván – objektíven. Legalábbis a nippek árnyékából így tűnik.
