A Magvetőnél megjelent Éles című regényedet egy helyen 21. századi fejlődésregényként határozzák meg. Számomra a könyvben hajszálpontosan kirajzolódó folyamat – meglovagolva a szóhasználat nyújtotta hullámokat – sokkal inkább alakulásnak tűnik. Lehet-e fejlődésről beszélni a könyvben kirajzolódó szövegtérben, a düh és a magány terepén, a sokak által Y-generációnak nevezett fiatalok világában?
– Nagyon találó és pontos az, amit mondasz, hogy alakulás. A főszereplőnek megállás nélkül gyúródik a jelleme, noha nem pozitív irányba, ezért a fejlődés megnevezés erre a folyamatra nem annyira találó. Inkább erózió zajlik le benne, amúgy sem túlságosan szilárd alapokon álló jellemvilága és személyisége még jobban lebomlik, mígnem csak a csupasz betonpadló marad, meg az azon koppanó fej. Ez a karakter(d)evolúciós görbe viszont egyáltalán nem középarányost, egy szinte mindenkire érvényes kórképet mutat be, sokkal inkább egy szélsőséges és valóságszagú esetet. Ugyanolyan sokszínű a generációnk, mint bármelyik másik, vannak, akik a sárban kúszva kezdik, és egészen a fellegekig jutnak, van, aki jó ideig csak felülnézetből pillant néha a világra, aztán hirtelen a gödör aljáról próbál kilesni, és van persze, akinek semmi változó nincs és nem is lesz az életében, ugyanazon a szinten marad, ahonnan indult. Evolúció, visszafejlődés és stagnálás: ezek egymás mellett léteznek az Y-ok világában.
Néhány értelmező párhuzamot von az Éles világa és Tarkovszkij Zónája között – nem volna lehetetlen, csak erőltetett és fölösleges feladat elhelyezni őket a térképen. És talán annak is van valami hozadéka, hogy a főszerelő énelbeszélődnek nincs neve. Mi vonz a megnevezés negációja irányába?
– Érdekes párhuzam, bár eléggé kézenfekvő, hisz a Sztalker az az univerzális jellegű mű, amit szinte minden egyes valaha létezett és létező művészeti alkotásban meg lehet találni vagy bele lehet szuszakolni. Pejoratív felhang nélkül: nagyot mond és mindent mindenről. Az Éles helyszínei viszont tényleg olyanok kicsit, mint a Zóna: mindenkinek mások, mégis mindenki ismeri őket, képes azonosítani velük a saját életéből valamit. És ahogy a Sztalker zónáját az ukrán videojáték-készítők Csernobilben és Pripjatyban látták meg, úgy egyes olvasóknak a regény játszódhat a IX. kerületben vagy Újvidéken, míg másoknak éppen Kolozsváron. Azzal, hogy elhallgatom a helyszínek neveit, egyrészt szabadságot biztosítok magamnak, mert úgy rakosgatom a díszleteket, ahogy akarom. Ugyanakkor az is fontos, hogy a szövegnek legyen valami univerzális jellege, azaz ha a világon bárhol nem is, legalább Közép-Kelet Európában akárhol elképzelhető legyen egy hasonló történet. Az énelbeszélő nevének elhallgatása pedig nem írói hepp, sokkal inkább olvasói: szeretem, ha az egyes szám első személyű narrátor neve nem derül ki, mert így könnyebben tudok azonosulni vele, jobban behelyettesíthető a saját énem egy más által megírt cselekménybe és szereplőbe.
Végigfutva a műveiden és interjúidon egy furcsa állatszimbolikára lettem figyelmes: az Éles egyik szereplője Katje (hollandul cica), számos helyen pedig nem kellemes, de csodálatos állatoknak tartod a patkányokat. De megemlíthetném itt a regényed talán egyik legerősebb szimbólumát, a körömollóval a combba vésett tigriscsíkokat is, amely egyszerre stigma, a kiváltság jelzője, de akár utalhat az alvilági figurák tetoválásaira is. Felfedezhetünk-e e mögött egy macska-egér harcot, vagy mindez pusztán a véletlen műve, és ezek a motívumok csupán a kortárs társadalom szerepeinek hozadékai?
– Az az érdekes, hogy előbb volt meg Katje neve, és csak utána gugliztam meg, hogy vajon szerepel-e ez a szó a világhálón. Így tudtam meg, hogy (nagyon szerencsésen) hollandul kiscicát jelent. Ez az általad vont párhuzam elég érdekes, eddig eszembe se jutott ilyesmi. A macskaszimbolikát és patkányokat külön, teljesen más jellegű szövegekben, mondhatni egymástól távol álló dimenziókban használtam, mert előbbi a regényben bukkan fel, míg utóbbi nem is irodalmi, hanem sajtóműfajú szövegben, egy interjúban szerepel. A tigriscsíkok viszont tényleg stigmák az én értelmezésemben is, fizikai megnyilvánulásai azoknak a sérüléseknek, amelyeket a különféle traumák okoznak az elbeszélő lelkivilágában. A patkány-metafora mögött igazából nem volt különösebb elgondolás, egyszerűen csak az történt, hogy az interjú hevében eszembe jutott az ismert Tankcsapda-dalszöveg, hangzatosnak és vagánynak tűnt, és épp passzolt abba, amit mondtam.
A hvg.hu tárcasorozatában néhány héttel ezelőtt jelent meg egy írásod. Ennek a sorozatnak a „jó, hát akkor itt fogunk élni” gondolat a hívószava. Hol élünk mi és hogyan? Van-e ebből a létezésből kiút, illetve ki kell-e találnunk belőle?
– Szürkécskésen: ez a nem létező szó jut eszembe arról, hogy hol élünk és hogyan. Jó volna kitalálni ebből a létállapotból, de nem mindenkinek jön össze, és van, aki nem is akar felszínre jutni. De túl nagy kérdések ezek, hogy érdemi választ tudjak adni rá, mindenki a saját keresztjét hordozza, nem akarok általános igazságokat és verdiktumokat köpködni.
Napjainkban is dívik az Erdélyre mint Tündérországra, egy bájos idilli szférára történő hivatkozás hagyománya. Mi ebből a valóság? Számodra is idillikus töltettel bír az otthon képzete, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár világa?
– Erdély számomra sokkal inkább nosztalgikus, mint idillikus jelleggel bír. Ott éltem huszonhat évig, mélyen és örökre belém ette magát az ottani atmoszféra. Nem különbözik jelentősen a többi posztkommunista európai tájegységtől, megvannak a maga pozitívumai és negatívumai, meseszerűnek, tündérvölgynek viszont semmiképp se nevezném, a mítoszok általában túloznak vagy hazudnak. Ha jellemeznem kéne a romániai magyar közeget, akkor azt mondanám, hogy valóságos, tapintható, érdes (mégis otthonos) és szomorkás. Csíkszeredát azért szeretem, mert ott laknak a szüleim, Kolozsvárt, mert ott lettem felnőtt(féle), Marosvásárhelyt pedig azért, mert tudtam, hogy ez az erdélyi tartózkodásom utolsó állomása. Mindegyik városból számtalan életérzést, emlékképet hordozok magammal, de igazán otthon jó ideje Budapesten érzem magam, ami nem jelenti azt, hogy ne haza mennék Csíkszeredába is. De elememben leginkább tényleg a fővárosban vagyok, kell a nyüzsgés, szükségem van arra, hogy sétálhassak a Körúton, a Rákóczin, az Akácfa utcán és a többi budapesti városrészen.
Kolozsváron a Bretter György Irodalmi Kör elnöke voltál két éven keresztül. Ennek kapcsán egy interjúban megjegyezted, nem maga az elnökség hiányzik, hanem az a „fíling”, amit a Kör nyújtott számodra. Mi is pontosan ez a hiányzó életérzés?
– Minden nehézség ellenére jó volt kezdőnek lenni ott és akkor, volt bennem egyfajta szakmai naivitás meg bizakodás, sokkal képlékenyebbnek és nagyobbnak tűnt a jövő. És a köröknek volt egy sajátságos hangulata, parázs viták és óvatos motyogások, faltól falig állt a cigifüst, tétje volt a felolvasott szövegeknek. Jó volt ülni a pincében a kis, kerek asztalok mellett, és hallgatni, ahogy a felolvasott versek-prózák belevegyülnek a levegőcserélő állandó morgásába.
Mennyiben változott meg az életed azóta, hogy irodalmi pályára adtad a fejed?
– Elég nehéz lenne felmérni, hogy mennyi változást hozott az életembe az irodalom, hisz azelőtt nem is éltem jóformán, a szüleim fogták a kezemet. Viszonylag konvencionális gyerek- és kamaszkorom volt, tizenkilenc évesen kerültem fel Kolozsvárra egyetemre, akkor nyílt ki valamennyire a világ, aminek egyik hozadéka az volt, hogy nekifogtam írni, szóval az életem elkezdődése és az irodalom eléggé egybeesett. Nem tudom elképzelni, milyen lennék, ha mással foglalkoznék, a munkát leszámítva emberileg valószínűleg ugyanilyen vagy ehhez hasonló lennék, legfeljebb kicsit rosszabbul fogalmaznék és kevesebbet olvastam volna. Tény viszont, hogy az írás sokkal érzékenyebbé tett a körülöttem levő dolgokra, aminek egyszerre vannak pozitív és negatív hozadékai is.
A megjelenéstől eltelt időszak alapján az Éles kissé rideg, nyers, ámde koherens egésszé összeálló világa abszolút sikerként könyvelhető el. Merre haladsz tovább? Maradsz a lelki kietlenség terepén, vagy – utalnék a fent már megpedzett macskatematikára – a Hello Kittys tündérvilág mindennapi problémáinak ábrázolása felé nyitsz?
– A Hello Kitty meg a csilivili sterilitás nem én vagyok, de poénnak nem rossz. A következő regényem központi szereplői szintén a húszas, harmincas éveikben járó fiatalok, de most más aspektusát szeretném megmutatni ennek a miliőnek. A helyszín ismét valahol-bárhol Közép-Kelet Európában van, ugyanakkor ez tágabb világ, az elbeszélői perspektíva nem egy, az Élesben megismert, alig lélegző párkapcsolati mikrokozmoszban szorong, hanem a látókör itt sokkal szélesebb lesz, jobban betolakodik a külvilág meg a közélet a szereplők mindennapjaiba. Egyelőre ötletelek, kutatgatok, és van egy csomó jegyzetem, amit rendszereznem kéne. Fejben elég sok minden megvan, a hézagok pedig menet közben remélhetőleg pótlódnak, így már csak a rettenetes, üres, fehér papírral kell szembenézni.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
