Egy korcsolyázó suhan el mellettem, a gyerek majdnem föllök. Minden út visz valahova, trallala, énekli, amikor elhagy, de a folytatást elnyeli a dombra kanyarodó úton közöttünk gyorsan növő távolság.
2024. szeptember 21., szombat
Érintések
Dédi vasárnapi táskájában csak a csontkeretes szemüvege, a kapcsos imakönyve és a szépre hímzett, horgolt szegélyű batiszt zsebkendője volt. Utóbbit néha finom mozdulattal arcához érintette, de orrtörlésre a zseb mélyéről marokba gyűrten előszedett másik zsebkendőjét használta, amit a már foltozhatatlan rossz ágyhuzatból szabott ki és szegett el, majd nevezett ki a hétköznapi feladatra.
Az ember reggel kinyitja a szemét, még vaksötét a szoba, szorosan a redőnyök. Kintről zúgás, mintha traktor állna a közeli kereszteződésnél, de nem, csak a hűtőház felőli hangok verődnek vissza a szembe ház tégláiról.
Jenő papagájt tanítana káromkodni, de az hallgat. Beteszi a hideg szobába, ahol az ágya is, mert azt álmodta, hogy füstmérgezésbe halt, és inkább ott alszik, ahol soha sem volt kémény.
A keskeny járdán trágyalé-patak, ahogy ebben az utcában, ebben az évszakban mindig. A környékbeliek megszokták, mint az előző ősz pépes maradékát, a járdát esős időben járhatatlanná tevő vastag réteg diófaavart is.
Mint aki beteg, vagy mint akinek éppen valami nagyon fáj: hétrét görnyed a kihűlt kávé fölött. Mi a baj megint, kérdezem, erre azt mondja, hogy ne aggódjak, az eredményei elfogadható keretek között, másról van itt szó!