A híres zombori sétálóutca hátterében a csodálatos megyeházával (Fotó: Molnár Edvárd)
Amikor azon a borongós, szeles napon megérkeztünk Zomborba, és a történelmi városmag patinás, az örökkévalóságnak tervezett épületeinek árnyékában róttuk az aszfaltot, nem gondoltam volna, hogy egy olyan ember neve vésődik elmémbe, akivel aznap nem is találkozom, aki nem interjúalanyaim egyike, és akit nem arról fogok faggatni, milyen ma magyarnak lenni az egykori Bács-Bodrog vármegye székvárosában. A nap végére arra a következtetésre jutottam, hogy a legutóbbi népszámlálás szerint a 47 623 lakosú városban, ahol 2800 magyar él, Úri Annamária bizonyos szempontból szimbólum lett: a kitartás, a szorgalom, az anyanyelvünkhöz és identitásunkhoz való ragaszkodás jelképe, aki nemcsak utat mutathat az arra nyitottaknak, hanem akár számos előítéletet is ledönthet. Nevével először a zombori Gimnáziumot népszerűsítő szórólapon találkoztam. Nemcsak a 2014/15-ös tanév legjobb diákja volt a gimnáziumban, hanem Zombor város végzős diákjainak is a legjobbja. Később, az Újvidéki Egyetem Orvostudományi Karán megtartott felvételi vizsgán, első helyen végzett. Annamária általános és középiskolai tanulmányait is magyar nyelven végezte.
Fekete László, a zombori Gimnázium igazgatója szerint Annamáriáról azért fontos beszélni, hogy bizonyítsuk: az anyanyelven szerzett tudás és az anyanyelven folytatott tanulmányok egyetlen magyart sem hoznak hátrányos helyzetbe a többségi nemzethez viszonyítva. Sőt, a gimnázium valamikori sikeres diákja a példa arra, hogy az anyanyelvű oktatás a későbbi siker, illetve a magyar (szórvány) közösség megmaradásának egyik záloga lehet. Annak érdekében, hogy minél több diák és szülő ébredjen rá a magyar oktatás fontosságára Nyugat-Bácskában, Fekete László, illetve a gimnázium magyar tanárai rendszeresen felkeresik a zombori és környező települések általános iskoláiban a végzős magyar diákokat, és megkísérlik vonzóvá tenni számukra az intézményt, illetve az anyanyelvű oktatást.
– A tényeket el kell fogadni és megpróbálni igazodni hozzájuk. Mindannyian ismerjük a demográfiai mutatókat. Ha azt szeretnénk, hogy a gimnáziumban fennmaradjon a magyar nyelvű oktatás, akkor minden eszközt latba kell vetnünk. Mindannyiunk érdekében, a fennmaradásért. Gimnáziumunkban a magyar diákok szinte minden tantárgyat magyarul hallgatnak. A latin nyelv, a testnevelés és a négy osztály közül egyben a fizikán kívül az összes többi tantárgyat magyarul hallgatják. Annamária nevét azért emlegetjük, mert kiemelkedő példája annak, hogy magyar is lehet első, a gimnáziumban ugyanúgy, mint az egész városban és később az egyetemi felvételin. És ha egy ilyen kiemelkedő diák úgy dönt, hogy szülőföldjén folytatja egyetemi tanulmányait, akkor nála jobb példa nem létezik. Hiszek benne, hogy mind több szülő és diák érti meg, semmi értelme külföldön tanulni, főleg nem most, amikor belátható időn belül Szerbia is a határok nélküli közösség részévé válik – fogalmazott az igazgató.
Kocsis Szuzanna (Fotó: Molnár Edvárd)
Már meg sem lepődtem, amikor következő interjúalanyom száját is elhagyta Úri Annamária neve. Kocsis Szuzanna, a Testvériség Egység Általános Iskola osztálytanítója volt az, akinél annak idején Annamária megtette első lépéseit az oktatás világában. Szuzanna nem osztja László optimizmusát. Lemondóan megállapította, a magyar szülők legtöbbjének – főleg azoknak, akik vegyes házasságban élnek – mondhat az ember, amit csak akar, továbbra is meg lesznek győződve a szerb nyelvű oktatás vélt előnyeiről. Az iskolában évről évre csökken a magyar diákok száma, és ez nem csak a kedvezőtlen demográfiai mutatókkal magyarázható, mondja Szuzanna. Elsőtől negyedik osztályig 17 magyar diákja van az iskolának, ötödik osztályban hét magyar diák tanul, a hatodikban öt, a hetedikben kilenc, a nyolcadikban pedig öt. Zombor öt általános iskolája közül csak a Testvériség Egységben folyik magyar nyelvű oktatás.
– Ha az egyik szülő szerb, akkor szinte nem kérdés, hogy szerb osztályba íratják a gyereket. A homogén házasságok egyébként ritkák, de a magyar szülők azért ragaszkodnak a magyar oktatáshoz. Mindez láncreakciót indít el, az általános iskolákban a magyar osztályok megmaradása ugyanúgy megkérdőjeleződött, mint a középiskolákban. Azok a magyar gyerekek, akik szerbül tanulnak, szinte nem is beszélik a magyar nyelvet. Mégis, azt veszem észre, hogy érdeklődnek a nyelv iránt. Megtörténik, hogy amikor valakitől magyar szót hallanak az iskolában, akkor odaszólnak, hogy szia, vagy valami hasonlót vetnek oda, de ezen a ponton megáll a tudományuk. Az is elszomorít, hogy a magyar diákok legtöbbje középiskola után Magyarországon iratkozik egyetemre, mert ők később biztosan nem jönnek vissza – hallottam Szuzannától.
Ami a magyar gyerekek szerb nyelv tudását illeti, Szuzanna szerint a zombori gyerekeknek ezzel nincsenek gondjaik. Más a helyzet a falusi gyerekekkel, ők szinte egyáltalán nem beszélnek szerbül. A tanítónő szerint ez sem jó, mert így erősödik a kisebbségi érzés, hiszen ezek a gyerekek vagy később felnőttek szinte semmilyen hivatalos ügyet nem tudnak elintézni, de még a vásárlás is nehézséget okozhat számukra.
– Miután hívott, hogy találkozzunk, sokat gondolkodtam azon, mit is mondjak a mi Zomborunkról, a még itt élő magyarságról. Nem szerettem volna panaszkodni, sopánkodni. Sokkal fontosabbnak tartom a szülők bátorítását, hiszen a gyerekek jelentik megmaradásunkat. Elmondani neki, hogy a magyarul tanuló gyerekek igenis bizonyítanak, és szép eredményeket érnek el. Ezért említem mindig Annamáriát. De nem csak ő az egyedüli. Itt van például Annamária édesanyja, aki szintén magyarul végezte tanulmányait, szerbül fejezte az egyetemet, és ma orvosnő. De más helybéli diplomás magyarokat is említhetnék. Kimutatások is készültek arról, hogy az a magyar, aki magyarul tanul az általános és középiskolában, sokkal gyorsabban befejezi az egyetemet, mint aki korábban szerbül tanult – mondta Szuzanna.
Ami magát a szórványlétet illeti, a tanítónő még inkább pesszimista. A zombori magyarok nemcsak kisebbségnek számítanak szülővárosukban, hanem ezen belül még szórványmagyarságnak is, ami maga után vonja az asszimilációt, valamint az utóbbi években az elvándorlást, ez pedig előbb vagy utóbb a magyarság eltűnését fogja eredményezni, jegyezte meg Szuzanna, aki szerint ezeket a folyamatokat nem lehet megállítani.
Sipőc Ilona és Benya Irén (Fotó: Molnár Edvárd)
Benya Irén és Sipőc Ilona, a zombori Magyar Polgári Kaszinó oszlopos tagjai – vagy ahogy somolyogva megjegyzik, a művelődési megbízottak – szerint semmi nincsen veszve. Egyedül azt kellene elérni, hogy a helyi magyarok megértsék az összefogás és a közösségi lét fontosságát. Elmondásuk szerint elszomorítja őket, hogy csak nagyon kevesen aktívak a polgári kaszinóban – ami mindig is a zombori magyarság egyik fontos központja volt –, főleg a fiatalok maradnak el, akik a hölgyek szerint érdektelenné váltak. Az idős hölgyek számára az egyesület a második otthonuk, és egyik kívánságuk az, hogy többen érezzenek így, többen vegyenek részt az események szervezésében, vagy látogassanak el a rendezvényekre, amelyekből egész évben bőven lehet válogatni.
Ilona elsősorban a tanítókat mozgatná meg, hogy ők legyenek azok, akik vonzóvá teszik a fiatalok számára a kaszinót és az ott szervezett rendezvényeket. Irén Ilona szavába vágva lemondóan megállapítja, hogy a tanítóknak már jóformán nem is lenne kit bevonzaniuk az egyesületbe, hiszen Zomborban egyre kevesebb a magyar, a családok esetleg egy gyermeket vállalnak, ezek a gyerekek pedig már nagyon fiatalon korukban Magyarországról, vagy a nyugati országokról kezdenek el álmodozni.
– Elég csak megnéznem az unokámat. A gimnázium harmadik osztályába jár, erősen ragaszkodik magyarságához, talán már túlságosan is. Természetesen kettős állampolgár, és már most azon töri a fejét, hogy a gimnázium után Magyarországon tanul tovább, majd később ott telepedik le. Ez nagyon nem tetszik nekem. Elgondolkodtatott, amikor unokám egy doroszlói buli után azt mondta: „Nagymama, nekem ott annyira jó volt, ott mindenki magyar." Megjegyzése egyrészről meghatott, másrészről viszont nem értettem, hiszen valamikor sportoltam, és nekem nem volt fontos, ki a magyar, és ki nem. A mai magyar gyerekek nem barátkoznak más nemzetiségűekkel, nem érzik magukat jól ebben a környezetben – hallottam Iréntől.
Ilona szerint az, hogy a magyar gyerekek jól érzik-e magukat Zomborban, nem a más nemzetiségűekkel kialakított kapcsolatokon, hanem a megélhetési lehetőségeken múlik. Születhetnek akármilyen nagy barátságok, ha helyben vagy az országban nem lehet tisztességesen megélni. Ebben az esetben a fiatalok biztosan máshol keresik a boldogulást, jegyzi meg csüggedten. „Egész életemben aktív voltam, politikailag is. Mindig azért szálltunk síkra, hogy itt, a szülőföldünkön élhessünk szépen és jól, itt alapíthassanak a fiatalok családot. Most viszont olyan időket élünk, amikor egyszerűen nem tudom, hogy milyen érveléssel lehetne itt tartani a fiatalokat. Mintha egy mély gödörbe zuhantunk volna, ahonnan sehogyan sem tudunk kimászni" – mondta.
Irén és Ilona a magyar kultúrrendezvényeket is hiányolja. Örülnek, hogy a Zsebszínház havi egy alkalommal rendezvényt szervez a kaszinóban, de fájlalják, hogy például a vajdasági magyar színházak vagy társulatok a tájolási program keretében csak ritkán látogatnak el a városukba.
Budai Róbert (Fotó: Molnár Edvárd)
Budai Róbert, a nyugat-bácskai régió fejlesztéséért, illetve a magyar jellegű civil szervezetek erősítéséért létrehozott Dunatáj Régiófejlesztési Egyesülés irodavezetője nem ért egyet az idős hölgyekkel. Szerinte a magyarság megmaradása Zomborban nem azon múlik, hogy évente kétszer-háromszor hányan öltenek magukra magyar népviseletet, és énekelnek, táncolnak, hanem azon, hogy milyenek a megélhetési és egyéb lehetőségek. A fiatalok körében általános demoralizáltság uralkodik, kilátástalannak látják jövőjüket, kevés a lehetőség, így legtöbben külföldön keresik a boldogulást, mondja Róbert, aki hiszi: öt-hat éven belül szinte már egyetlen fiatal magyart sem lehet majd Zomborban találni.
– A fiatalok legtöbbje az egyetemet követően nem jön vissza. Nem látják, hogy mit kínálhatna fel nekik Zombor. Én is Budapesten jártam egyetemre, és kizárólag szentimentális okokból jöttem vissza, mert szeretem ezt a várost és a környéket. De ha már nagyon nem tudok megélni, akkor én sem maradok itt. A különböző rendezvények, szavalatok csak a látszat fenntartására jók. A látszat fenntartására, hogy még itt vagyunk. Mindebből az itteni magyarságnak semmi érdemi haszna nem származik, az embereknek kézzel fogható dolgokra is szükségük van. És ennek már semmi köze a nemzeti hovatartozáshoz, a megmaradás attól függ, hogy ez az ország mit tud felkínálni állampolgárainak – fogalmazott Róbert.
A nap végére a felhők is eloszlottak, és hirtelen fényben úszott a városháza előtti tér. Csak remélni tudtam, hogy a városban, amely olyan embereket ajándékozott a magyarságnak, mint Schweidel József tábornok, aradi vértanú, vagy Herceg János író, végül mégis az optimizmus, a kitartás győzedelmeskedik, és ha néhány év múlva visszatérünk, lesz, aki fogad majd bennünket, és mesél az életről a városban, amely tagadni sem tudja dicső, olykor bánatos, ám mindig kiemelkedő múltját.
