Székelykeve

Ez a riport könnyűnek ígérkezett, hiszen ismerem a magyar nyelvterület legdélebbi, többségében magyarok által lakott települését, amely Kevevárától (Kovin) 6 kilométerre nyugatra található. Úgy gondoltam, először kiállok a temető bejáratához, az 1994-ben állított székelykapuhoz, és elmondom a falu történetét. A kapu belső oldalára a helybeli Ambrus Antal a következőket faragta: Voltunk mük ës, mint tük, lësztëk tük ës, mint mük. Mennyire igaza volt. A nyelvezet és az idézet is Székelyföldről való, de nem idegen, mert az ősök Csíkból származnak. Igaz, egy kis kerülővel érkeztek az Al-Dunához. Történt ugyanis, hogy Mária Terézia 1764-ben Madéfalván a nyakas székelyek közé lövetett. Ezt a madéfalvi veszedelmet, melynek eredményeként sok székely menekült Moldvába, Siculicidiumkéntemlegeti az utókor. Onnan a menekültek, Hadik András jóindulatából északabbra, Bukovinába kerültek, ahol rövidke száz év alatt kinőtték az általuk létrehozott öt falut (Istensegíts /Țibeni/, Fogadjisten /Iacobești/, Hadikfalva /Dornești/, Józseffalva /Tolova/, Andrásfalva /Măneuți/) és határát. Egy részüket innen telepíti a Csángó Bizottság 1883-ban a ma már nem létező Nagygyörgyfalvára (Gyurgyovára), Beresztóc (Banatski Brestovac) és a Duna közé. Onnan, a tévesen csángónak nevezett bukovinai székelyeket, a máshonnan érkezett magyarokat, a paltyánokat (katolikus bolgárok) és németeket az árvizek fenyegetése elől 1886-ban víztől védett helyre költöztetik, és a falunak a Székelykeve nevet adják.

– Székelykeve nagyon specifikus hely. Magyarnak magyar, de másként magyar, mint a többi falu. Az idősebb és közép korosztálynál a nyelvjárás, a szokások, a hagyományos vallásosság más, mint a többi falvakban. Ebből szerencsére a fiatalok is sok mindent átvesznek. Ez a közösség ragaszkodik a hitéhez – mondja Csipak Csaba katolikus plébános, aki 2010-ben került a faluba. – Amikor, az északi tapasztalatok, vagyis Csóka után a déli végekre kerültem, rá kellett döbbennem, hogy nemcsak a hívek istenhez vezető útjának egyengetése nehéz, hanem mindaz, amit ez mellett is vállalnunk kell. Bár nem a katolikus egyház elsődleges feladata, de ösztönöznünk kell a fiatalokat és az idősebbeket is, hogy őrizzék meg magyarságukat és azt az örökséget, amelyet őseik magukkal hoztak, és több mint egy évszázad alatt itt a bolgár, a német kultúra hatására kiszínesítettek. Korábban a katolikus bolgárok, vagyis paltyánok is beszélték saját nyelvüket, de ma már alig találni valakit az öregek közül, aki tudja az anyanyelvét. Etnikumuk jegyei már csak néhány népszokásban – például a Baba marta tavaszköszöntőben – és a vezetéknevekben fedezhetők fel. Saját iskolájuk nélkül elmagyarosodtak.

Képzeljék, a falunak 1910-ben négy és fél ezer lakosa volt. Ma, a helyi tanács elnökének, Mákszem Ferencnek a vezetésével végzett helyi népszámlálás adatai alapján 1890-en élnek Székelykevén. Az elmúlt két esztendőben a jobb élet reményében 600-an költöztek külföldre. A természetes szaporulat sem kedvező. Évente körülbelül 40-en távoznak az élők sorából, keresztelő pedig legfeljebb 15 van. A hatvanas években, amikor a tanyasi iskolát megszüntették, a falu általános iskolájának több mint 800 tanulója volt. Az idei iskolaévet 115 diák kezdte. Jelenleg 111-en tanulnak a kommunista tanító, Žarko Zrenjanin nevét viselő általános iskolában. Ezek a mutatók után már nem is csodálkozunk azon, hogy a Kék Duna labdarúgócsapat csak papíron létezik. A helybeli fiatalokból nem tudnak csapatot összeállítani. A Dózsa asztaliteniszezői még edzenek, versenyeznek. A művelődési egyesületek, mert több is van, szintén utánpótlásban szűkölködnek. Nincs gyerek. Az talán biztató, hogy az egyesületek már nem egymás ellenében, hanem közösen kísérelnek meg talpon maradni. Az egyesületek és civil szervezetek szövetségének (MECISZ) Szatmári Mihály az elnöke. Ő tanár, és az 1997 óta megjelenő Székelykevei Igaz Szó helyi lap főszerkesztője is. A lapot a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az idén szakmai elismerésben részesítette. A kis szerkesztőséget kitartó munkájáért oklevéllel és emlékéremmel jutalmazta. A lesújtó adatok sorát azzal is szaporíthatjuk, hogy a korábban 120 dolgozót foglalkoztató mezőgazdasági vállalt és a fémipari kisüzem is megszűnt. Így a munkalehetőség is. Csupán egy 20 embert foglalkoztató csapalkatrészeket gyártó üzemecske működik. És marad három működő vállalkozás, két vágóhíd és a falusi turizmus.

Dani Ernő sikeres vállalkozó. A falusi turizmus úttörője és színes egyénisége, aki ide, ahol sem műemlék, sem természeti látványosság nincs, évente ezrével hozza az érdeklődőket vagy átutazókat.

– Nekem ezt nem adta sem Szent Péter, sem apám, se nem voltam politikus. A fejemhez tettem az ujjamat, és kezdtem gondolkozni. Feleségemmel apait-anyait beleadva hoztuk létre ezt, amiben vagyunk. Amikor 2003-ban itt kitaláltam a faluturizmust, a helybeliek kinevettek. Később megváltozott a helyzet. A falubeliek is munkához jutottak, hiszen a turistáknak szállást kellett adni. Három évvel ezelőtt 15 házigazdával működtünk együtt, de ma a kivándorlás miatt csak kilencen fogadnak a szervezésünkben látogatókat. Ők félévnyi vendégfogadással évente négytől hatezer euróig is kereshetnek. Az elsősorban magyarországi turisták 6-8 ezer vendégéjszakát töltenek Székelykevén. Az Ökorurális Vendégfogadó Házigazdák Egyesületének elnökeként elégedettséggel tölt el, hogy már mások is tudják, hol van Székelykeve, és ebből nem csak nekünk van hasznunk. Közvetve 20 család jut több vagy kevesebb jövedelemhez. A siker az összefogásban rejlik.

Ifjabb Papp Péter édesapjától örökölte a vágóhidat. Üzleteik megtalálhatók Pancsován, Kevevárán, Fehértemplomon és Versecen is. – Ötvennégy munkást alkalmazunk a termelésben, többnyire falubelieket, de az ő számuk a kivándorlás miatt egyre kevesebb. Nálunk a fizetések 250-től 350 euróig terjednek. Ebben a kilencvenes években épült üzemben hetente 120–150 sertést, valamint 7-8 marhát vágunk és dolgozunk föl. Korábban hetente 200 hízót is fölvásárolhatott volna, de a tenyésztők nem tudták követni a vágóhidak igényeit, sem minőségben, sem mennyiségben. Kevés a vágni való jószág, így Adáig, Pázováig, Nagykikindáig is elmegyünk érte. Az állam az olcsó importtal elveszi a hazai tenyésztők kedvét. Én mégis látok perspektívát ebben a vállalkozásban. Menet közben, persze, alkalmazkodnunk kell a vásárlók újabb igényeihez is. Már csak azért is, mert három gyermekem van. Fel kell gyűrni a gatya szárát

Aki ma nem tud 100 holdon gazdálkodni, az nem tud előre lépni. Tapolcsányi László nem mai gyerek, a sorstól is inkább munkát, mint ajándékot kapott. Nagyon meg kellett fogni a dolog végét, hogy 65 évesen a vejével és unokájával 100 hold saját és több száz hold bérelt földön tegye azt, amit egy életen át csinált. Földet művel.

– Már nem olyan az élet, mint korábban. Ez a tiszta magyar falu sem az, mint volt. Az üres házakba máshonnan érkeznek az új lakók, és így egyre fogyunk. A 35 és 50 év közötti népességünk háromnegyed része kivándorolt. Az 50 holddal rendelkező kisgazdák csak hátrafelé haladhatnak. Cukorrépával lehetett legtöbbet keresni, de becsukták a kovini cukorgyárat. Mi többnyire kukoricát, napraforgót és búzát termesztünk. Korábban, ha eladtunk egy vagon kukoricát, annak az árából el tudtunk menni még a tengerre is, és maradt is belőle. Ma, alig marad 15 százalék, vagy szárazság esetén semmi, mert a többit vissza kell forgatni a jövő évi termelésbe. Hihetetlen, de ma a kukorica drágább, mint a kenyérgabona. Majdnem mindegy, hogy mit vetünk, mert úgy szabják meg az árát, hogy kevés hasznunk legyen belőle. Holdanként általában 15 ezer dinár a nyereségünk. Nagy a kinnlevőségünk is, nehezen tudjuk behajtani a pénzünket. Az elnök meg azt állítja, hogy keveset dolgozunk. Az állami földekből 150-200 holdat bérlünk fejenként. Tavaly összesen 570 hektárt szántottunk föl és vetettünk be. A húszéves unokám is szereti ezt a munkát, és reményt lát benne. Akinek örökös földje nincs, annak itt megélhetése sincs.Hat falubeli gazda az, aki nagyban termel és boldogulhat, a többiek csak éldegélnek. Nem csoda, hogy kivándorolnak a fiatalok. Nem is marad földműves, sem napszámos. A százötven dináros órabérért nem kifizetődő napszámba menni. Nem tudom, mi lesz ennek a falunak a sorsa.

Itt a Kevevárát Plosiccal (Pločice) összekötő Nagyúton, pontosabban az Alj lejáratánál, ahonnan délre, a Dunáig ellátni tehetem fel az örök érvényű kérdést: Menni vagy maradni? Örökös kérdés ez ott, ahol választási lehetőség van. Ma itt lehetőség van. Két rossz lehetőség. Az első, hogy marad az ember egy kezdetleges jogállamban, a kevésben, és a szülők segítsége nélkül évek után sem érzi, hogy egyről a kettőre jutna, gyereket nevel, a többségben igyekszik kisebbségként megmaradni és megecetesednek álmai. A második lehetőség, hogy a magyar útlevél kínálta szabadságnak köszönhetően a fiatal nekivág a szellős nagyvilágnak, és ott a szebb élet reményében lesz a többség része, minden munkát elvállalva, pontosan, szorgalmasan dolgozik, gyarapszik, és miután gyermekét lefektette, Gute nacht!, arról álmodik, amit reményei miatt otthon hagyott. Összetett kérdés ez. Egy élet nem is elegendő a megválaszolására. De ne menjünk túl messzire, maradjunk a tényeknél. Sokan mennek el. Látogatásunkkor Kalapis,született Romanov Borbála csak készült, ma már két gyermekével a Dániát is megjárt, Németországban dolgozó férjénél van. Forrai Mária is, aki Debelyacsáról jött férjhez ide, csomagol. Nem haza, hanem Baden-Würtenbergbe. – Nem várhatunk arra, hogy szüleink egy életen át segítsenek bennünket. Meg kell próbálni. A nincstelenség és az ingatlan megvár bennünket, nem megy el. Úgy tervezzük, hogy nyugdíjas korunkban visszajövünk.

A fiatal asszony szavai kapcsán az jutott eszembe, hogy: Soha ne tégy ígéreteket, mikor boldog vagy! Ritka eset, de arra is van példa, hogy a frissen kiköltözöttek közül valaki, a megvetéstől sem rettegve véglegesen visszajön. Túri Sándor feleségével, Mónikával és kislányukkal, Emilivel szerencsét próbált Németországban, és rövid időn belül visszakanyarodott.

– Pancsovai illetőségű voltam, ide nősültem, majd úgy döntöttünk, hogy felmondok a pancsovai olajfinomítóban, és szerencsét próbálunk Németországban. Először én mentem ki a nénémékhez, majd a nejem is jött utánam. Tiszta munkát végeztem. Kocsit is vásároltam. Haszon is volt, de gépiesen múltak a napok, nem volt sem disznóvágás, sem közös születésnap, sem baráti látogatás. Egy valamivel nem számoltam, a honvággyal. Erőt vett rajtam, és visszajöttünk a meglevő házunkba. Nem bánom egy csöppet sem. Most méhészettel foglalkozom. Szeretem, és haszon is van belőle.

– Bízom abban, hogy ez a hullám is csillapodni fog – állítja végezetül Csipak Csaba plébános. – A céltalanságban, a reménytelenségben is észre kell vennünk a reményt. Húsvétkor az Isten a megszeppent tanítványok reménytelenségét is reménnyé és örömmé változtatta.

A legközelebbi örömre való alkalom május 28-án lesz, amikor Székelykeve alapításának 130. évfordulóját ünnepli a falu, hallhattuk Papp Máriától, a Szalmaszál Művelődési Egyesület elnökétől.

Igen, bízni és hinni csak Istenben lehet, míg a munkát nekünk kell elvégezni.