A neonáci Breivik egy tömeggyilkos. Sok rosszat elmondtak már róla. Sokszor a teljes nevét sem mondják ki a tévé vagy rádióműsorokban. Pedig van neki. Anders Behring Breiviknek hívják.
Norvég állampolgár, akit 2011 nyarán ismert meg a világ, miután hazájában (Utoya szigetén) agyonlőtt 77 táborozó fiatalt, 319-et megsebesített. A borzalmas vérfürdő előtt nem sokkal pedig pokolgépet robbantott a főváros, Oslo kormányzati negyedében, ahol nyolc ember halt meg, 209 megsérült. Ezzel Norvégia II. világháború utáni történetének legvéresebb tragédiáját okozta.
A rendőrség gyorsan elfogta, majd a bíróság 2012-ben a legsúlyosabb büntetésre, 21 évi szabadságvesztésre ítélte. Tettéért olyan fegyházba dugták, ahol a társadalomra veszélyes elítéltek raboskodnak. A verdikt szerint tíz évnél korábban nem engedhető szabadon.
Az is előfordulhat azonban, hogy az eredetileg kiszabottnál is tovább tartják rács mögött. (A törvény ezt lehetővé teszi.) Feltéve, ha a hatóságok úgy találják, hogy veszélyt jelent a társadalomra. Jogi szakértők már az ítélethirdetés után azt valószínűsítették, hogy örökre rács mögött marad.
Talán a Skien börtönben, ahol fogva tartják. Az épületben egy viszonylag tágas (a négycsillagos szállodák lakosztályaihoz hasonlatos) magánzárkában helyezték el, amelyhez más helyiségek is tartoznak. Ezekben tévékészülék és számítógép is rendelkezésére áll. Ha esetleg a műszaki „kacatokra” ráun, átmehet a „konditerembe” is, merthogy ez is hozzátartozik a luxuscellájához.
Ezeket a körülményeket azonban már megelégelte, s az Emberi Jogok Európai Egyezményének megsértésére hivatkozva tavaly beperelte az államot. Egyebek közt embertelen bánásmódra és kínzásra hivatkozott, de azt is kifogásolta, hogy nem találkozhat a rabtársaival. Külön fájlalta, hogy megbilincselik, amikor a rendelkezésére álló három helyiség között ingázik. A börtönkoszt minőségét ugyancsak aggályosnak találja, főleg a reggeli hideg kávéra panaszkodott, meg a műanyag evőeszközökre. A magán- és családi életre is igényt tartana.
Lamentálása nem volt hiábavaló. Az ügyét a bíróság megvizsgálta, s a héten neki adott igazat. (Igaz, csak első fokon, vagyis nem jogerősen.) Az államot ugyanakkor a tetemes perköltség (35 742 euró értékű korona) megtérítésére kötelezte.
Helen Andenæs Sekulic bírónő szerint a kormány megsértette a rab emberi jogait. Azzal érvelt, hogy „az embertelen és megalázó bánásmód tilalma alapvető érték a demokratikus társadalomban, ezért mindenkit megillet, még a terroristákat és a gyilkosokat is”.
Breivik 2011-es ámokfutása annak idején teljesen megosztotta a társadalmat, valamint a túlélőket és az áldozatok hozzátartozóit. A bíróság minapi állásfoglalása úgyszintén. Európában és a világon másutt is sokan felkapták a fejüket az ítéletre.
A véleményt nyilvánítók megosztottak. Két nagy tábor körvonalai azonban világosan kirajzolódnak. Az egyikbe az akasztáspártiak tartoznak, a másikba pedig a halálbüntetés ellenzői.
Úgy tűnik, a többség végezne a tömeggyilkossal, ahogy a Breivikhez hasonló terroristákkal is. Úgy járnának el, mint az Európában és másutt jóval korábban létezett társadalmak óriási többsége, ahol békeidőben a (tömeg)gyilkosokat moralizálás nélkül kivégezték.
A kissé megengedőbb polgárok inkább olyan büntetést sóznának a nyakába, méghozzá olyan börtönkörülménnyel, amely figyelmen kívül hagyja a tisztességes emberi bánásmód normáit.
A Breivik-ügy természetesen túlmutat önmagán. Akadnak szép számmal olyanok, akik – ezzel összefüggésben – már a liberális bírókon vernék el a port. Mások a puhány és tehetetlen Európát okolják mindenért.
A legradikálisabbak ismét azt kérdezik, hogy ugyanolyan emberi jogok illetik-e a gyilkos terroristákat, mint azokat az elítélteket, akik egyéb bűncselekmény miatt kerültek börtönbe. A legvehemensebbek máris új emberjogi konvenciót sürgetnek, amely a terrorizmust különválasztaná a többi erőszakos bűncselekménytől, és szigorúbban kezelné, szankcionálná.
Mindenki példák sokaságával igyekszik alátámasztani igazát. Eközben azonban mintha megfeledkeznének arról, hogy a bíróságoknak minden jogállamban a törvény betűje szerint kell eljárniuk. Nem engedélyezett számukra, hogy felülbírálják a paragrafusokat, vagy a bekiabálók elvárásai szerint ítélkezzenek. Még akkor sem, ha megannyi büntetéssel kapcsolatban a lakosság egy része (gyakran a többsége) még mindig csak a bosszúállásban látja a megoldást.
A Helen Andenæs Sekulic bírónő vezette testület ítélete nem a véreskezű Breivikről szól elsősorban, hanem arról, hogy a norvég állam minden körülmények között ad magára. Sőt, tiszteli a törvényeit.
Ha azok ugyanis előírják, hogy miként kell bánni egy rabbal, az államnak kötelessége betartani saját jogszabályait. Az ország leggonoszabb bűnelkövetője esetében is. Ha a fogva tartás körülményei nem megfelelőek, a panaszos perelhet. Ez a lényeg (s nem Breivik), illetve az, hogy az állam nem szegheti meg a törvényt, miként a polgárai sem.
Ahol működik ez a gyakorlat, ott a bűnelkövetőt, még ha terrorista is, először nem fejbe lövik, hanem (ha lehet) elfogják, letartóztatják, s a bíróság kimondja rá az ítéletet. Szintén a bíróság dolga egy-egy fogvatartott panaszait is kezelni.
Ahol pedig nincs ilyen, vagy csak papíron létezik, egészen biztos, hogy idővel bele lehet tanulni. Csak éppen mindenkinek részt kell venni a folyamatban. Európában az utóbbi kétszáz évben sok csata és vér folyt már azért, hogy kialakuljanak és működjenek a jogállamok, amelyekben a törvény mindenkire vonatkozik, és ahhoz mindenki igazodjon is.
