„Sok szót ismerek, de közülük keveset használok” – találkozunk már a könyv elején szerzőnk vallomásszerű közlésével, azaz a pontosságra törekvő szigorúságával. A középkori ötvösművészek bizonyára szívesen alkalmazták volna őt, írásban is megörökíteni finom rajzolatú munkáikat. Mert figyelmes. Jó figyelő. Ügyel a nyitómondatokra is, amelyek olyan élesen rögzítenek egy-egy képet, mint a markáns fekete-fehér fotók. „A férfi és a nő egy gyorsvonat fülkéjében ülnek”. Vagy: „Tegnap megpillantottam a széken egy hangyát”. De már figyelemfelkeltő is: „Samuel egész este hallgat, és amikor végre megszólal, mindannyian meglepődnek”. Vagy éppen lendületbe hozó: „Legjobban szerettem, mondja a nő, egyedül táncolni”.
A jól megválasztott szavakból összeáll tehát a mondat, amely amúgy nem más, mint „az elnyújtózó gondolat a kezdettől a pontig”. Rövid prózáiban azonban Albahari a mondatokkal is csínján bánik, talán az apjához hasonlóan, aki – egy szövegrészből megtudhatóan – minden helyről, ahol megfordult, küldött egy képeslapot, de azokon mindig csak öt mondat szerepelt. A szemlélődő megfigyelései nyomán ezek a miniatűr egypercesek történetnélküliségükben mégis rendre a teljességet villantják fel, s ez már az író trükkje: a „fotón” rögzített állapotból kibontani a valódiságot, egy rezdülésből megérinteni az egészet. Így aztán Albahari karcsú kötetét elolvashatjuk akár egy szuszra, mondjuk két óra alatt, de aki másként bánhat az idővel, s naponta csak egyet választ, az tovább szőheti-építheti a mondatvarázs képzeletvilágát. Merthogy – bármily különös – a képzelet szoros rokonságban áll ezekkel a pedánsan rögzített, dokumentáló erejű mikroszövegekkel. Akárha a többnyire Kanadában élő írónk esetében is. Calgaryban létezik egy tér – mesélte a zEtna 2012 novemberében megtartott irodalmi fesztiválján –, egy jól megbúvó tér, ahol gyakran és hosszasan álldogál, mert gondolatban „erről a teréről ugyanis a zimonyi Karađorđe térre tudok jutni”. (Zárójeles visszaemlékezés: David Albahari a többnapos rendezvénysorozat minden előadását figyelmesen végigülte, pedig az előadások zömmel magyar nyelven folytak.) A zentai közönség előtt a vele való beszélgetésben azt is elmondta, hogy volt egy olyan regénykezdeménye, amit harminc oldal után abbahagyott, mert annyira jól sikerült, hogy nem merte folytatni. Arra gondolt: ha most megírja az ideális, a tökéletes regényét, akkor mit fog utána csinálni? Így félbehagyta. A rövid prózák esetében ez a veszély nem áll fenn – tegyük hozzá.
Albahari népszerű író, munkáit számos nyelvre átültették. A Napkút Kiadó által megjelentetett Különös történetek című kötetét (eredeti címe: Neobične priče) Sándor Zoltán értő, autentikusan illeszkedő tolmácsolásában olvashatjuk. (Kollégánk ezt követően látott hozzá Svetislav Basara A föld szíve című regényének fordításához.) Albahari tehát közelebb került a magyar olvasókhoz is (bár ezt egy centenáriumi dátum mintha amúgy is előlegezte volna: 1948. március 15-én született). A magyar közönség számára ugyan – folyóiratokban, antológiákban megjelent munkái révén – eddig sem volt egészen ismeretlen, de a kiemelkedő kortárs szerb író rövid történeteire való átfogóbb rálátást a tavaly megjelent kötet teszi igazán lehetővé.
BELEOLVASÓ
Különös történetek
David Albahari *
A kalauz
A férfi és a nő egy gyorsvonat fülkéjében ülnek. Nem ismerik egymást. Mindössze néhány illedelmes mondatot váltottak belépéskor. A nő az ajtótól jobbra, az ablak mellé ült, a férfi pedig vele szemben foglalt helyet. A nő egy könyvet vett elő táskájából, és olvasni kezdett. A férfi kifelé bámult az ablakon. A könyv továbbra is a nő kezében van, de már nem olvassa. Alszik. A férfi sem nézelődik már az ablakon keresztül. A nő térdét figyeli. Ahogy az álom meghódítja a nőt, és teste átveszi a rázkódás ritmusát, lába egyre jobban széttárul, úgyhogy a férfi előbb megpillantja a combját, aztán harisnyájának szegélyét, és végül, így van, fehér bugyiját is. Lehajol, hogy jobban szemügyre vegye, amikor a fülke ajtajában feltűnik a kalauz. A férfi folytatja a mozdulatot, mintha keresne valamit a padlón, és valóban, felemeli ki tudja, kinek a cigarettacsikkét, és beledobja az ablak alatti hamutartóba. A kalauz először hitelesíti a férfi jegyét, majd gyengéden megérinti a nő vállát. Ekkor veszi észre széttárt térdeit és felcsúszott szoknyáját, a férfira pillant, rákacsint, majd újra megérinti a nőt.
Meg nem írt történet
Valamennyi meg nem írt történetem közül legszívesebben arra emlékezem, amelyben egy fiú és egy lány ülnek a parkban a padon, fogják egymás kezét, és hallgatnak. Semmi más nem történt ebben a történetben; a lényeg a tökéletes csendben rejlett. Írói erőfeszítésemet ennek a tökéletességnek a leírására, jobban mondva a tökéletesség tökéletes leírására kellett volna összpontosítanom, mert semmi más sem lett volna hozzá méltó. A csend mindent magába zárt, a múltjukat, a jövőjüket, a szűkölködésben töltött napokat, a bőség időszakát, a közös párna melegét, a nehéz szülést, az elválást és a találkozást, a lassú távolodást, a házat a város peremén, ahol a sötétség sűrűbb, az ablak alatti virágágyásokat, a kötelet, amelyre a fiú felakasztotta magát, amikor kitört a háború, a nő sírását, körmeit, amelyekkel összekarmolta az arcát, bizonytalan szavait, amelyekkel megpróbálta megmagyarázni a gyereknek mindazt, amit magával sem tudott megértetni: a csendet, amely mindennek a kiindulópontja. A gyerek nézi, és hallgat.
Szépség
Amikor kedden Zimonyban kora este, hat órakor a gyümölcssalátához a narancsot szelve Miomirka Janković megvágta magát, a kés hegyével elkapta a mutatóujja begyét, majd felnyögve elbámészkodott a bíborvörös vércseppeken, még nem tudhatta, hogy ugyanabban a pillanatban a világ másik végén, Buenos Airesben, ahol még alig kezdődött el ugyanannak a napnak a délutánja, Mészáros Vilma, aki nemrég érkezett Magyarországról, mialatt a gombot varrta csipkés ingére, a tűvel megszúrta magát, majd felnyögött, és elbámészkodott a bíborvörös vércseppen, arra gondolva, hogy sohasem látott még ilyen szépet, nem tudva, hogy ugyanerre gondolt Miomirka Janković is, amíg a konyhaasztal fiókját feltúrva kereste a ragtapaszt, amelyet Mészáros Vilma, fiatalabb és gyorsabb lévén, egyébként teljesen szükségtelenül, már az ujjára helyezett.
* David Albahari szerb prózaíró, műfordító, a kortárs szerb irodalom képviselője hosszú ideje Kanadában él. Világszerte ismert prózaíró. Különös történetek című kisprózakötete tavaly jelent meg a budapesti Napkút Kiadó gondozásában. Albahari a kispróza nagymestere, aki egy-egy látszólag hétköznapi, szokványos szituációt néhány mondattal ír le, aminek nyomán felsejlik a különleges, a szokatlan, a mögöttes mélység. Kisprózakötetét Sándor Zoltán fordította.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
