2024. május 4., szombat

„Az én gyermekemnek én vagyok a legjobb anyja”

Anyák napja alkalmából egy kismamával, egy fiatal anyukával és egy nagymamával beszélgettünk arról, hogyan élik meg az anyaságot

Május első vasárnapja anyák napja. Hogy mit is ünneplünk ilyenkor? A válasz egyszerűnek tűnik, az anyákat, de valójában sokkal többet: mindazt, ami az anyaságot jelenti. Az anyaság vágyakozás és várakozás, amikor a még meg nem született gyermekünk anyja vagyunk. Az anyaság a gyermek megszületésével ránk törő feltétlen szeretet, határtalan öröm, odaadás, de ugyanakkor aggódás, kételyek, elbizonytalanodások és megerősödések sora is. Az anyaság remény, hogy az első önálló lépések majd végül olyan útra vigyék a gyermekünket, amilyen úton szívesen látjuk járni. És az anyaság elengedés, amikor a gyermekünk valóban elér a saját útjához.

Három beszélgetőtársunk az anyaság különböző fázisait átélő édesanyák: első gyermekét váró kismama, egy hamarosan kétéves kislány anyukája és egy immár unokákkal is büszkélkedhető nagymama.

Pap Renáta: Az anyaság érzése tudat alatt már gyermekkorban felébred a kislányoknál, nálam is így volt ez.

Imádtam játékbabákkal játszani, szívesen rejtettem őket a pólóm alá, mintha várandós lennék, eljátszottam, hogy szülök. Vágyaim közt mindig két gyermek szerepelt. Stabil párkapcsolatban élek, és kisbabánk házasságkötésünk után fogant, ahogy szerettük volna. Az első perctől kezdve örömmel tölt el bennünket pocaklakónk jelenléte. Csodálatos férjem mindenben támogat, együtt készülünk a baba érkezésére, tervezgetünk, szervezgetünk.

Mindig is nagy csodálattal töltött el a kismamák előredomborodó pocakja. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy ismerőseim kerekedő hasát megsimogassam. Fantasztikus érzés, hogy egy apró emberke ott cseperedik, fejlődik bennünk. Azt mondják, a várandósság alatt megszépül a nő. Ismerőseim azt hangoztatják, sugárzok. Igen, sugárzik belőlem a szeretet és a hála.

Szerintem az anyaságot nem lehet tanulni. Minden gyermek egy külön személyiség, ehhez igazodva kell nevelni őket, bízva ösztöneinkben. Legfontosabb, hogy szerető környezet vegye körül a gyermeket, biztonságban érezze magát, valamint, hogy megteremtsük a megfelelő életkörülményeket a fejlődéséhez. A kisbabámmal igyekszem már most szeretetteljes kapcsolatot létesíteni. Sokat beszélek hozzá, mesélek, énekelek neki, zenét hallgatunk, sűrűn megsimogatom. Nagyon várom a megszületését, az első pillanatot, amikor megláthatom. De félek is, mivel örökre megváltozik az életem. Felelős leszek egy emberért, gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem. Már nem ugyanaz az ember leszek, aki voltam. Számtalan csodálatos állomása van az anyai utazásnak: az első mosoly, az első szó, az első ölelés, az első lépések... Ezeket a perceket várom legjobban. Persze vannak félelmeim is: megfelelően fogom-e nevelni, hogy becsületes, hasznos tagja legyen majd a társadalomnak, megfelelően tudok-e majd gondoskodni róla, tudni fogom-e mindig, mi a helyes teendő, sikerül-e majd szoptatnom… Amiben biztos vagyok, hogy szeretnék minél több időt vele tölteni, szeretnék neki sokat mesélni, énekelni, játszani vele, nagyokat sétálni. Amennyire csak tőlem telik, és amennyire a lehetőségek engedik, élménydús gyermekéveket szeretnék neki biztosítani. 12 éve vigyázok gyerekekre, hivatásom óvónő. Sok mindent láttam, megéltem, kipróbáltam az évek során, és ezeket a tapasztalatokat kamatoztatni fogom saját gyermekemnél is.

Raffai Telečki Ágnes: Az anyává válás előtt voltak persze elképzeléseim, aztán volt, ami nem úgy alakult.

Például amikor utcán, nyilvános helyen szoptató anyukát láttam, nem értettem, hogy ezt miért nem lehet otthon elintézni. No, ehhez képest másfél évig mindenhol szoptattam a lányom, ahol értem, és megértettem, hogy miért kell ennek így történnie. 15 éves voltam, amikor az öcsém született, sokat segítettem az anyukámnak, ezért talán reálisabb elképzeléseim voltak, hiszen láttam, hogy van hasfájás, vannak álmatlan éjszakák… Mindemellett is azt gondolom, hogy a mindennapokra nem lehet előre felkészülni. Ez ösztönös dolog. Sok ismerősömön látom, hogy az anyaság mennyire megváltoztatta őket – jó irányba. Hisz ott van az a felelősség, amit csak a gyerek tud elhozni magával. Vigyázni kell rá, de anyaként vigyázni kell magadra is, őmiatta is. Én is máshogyan hozom meg most a döntéseimet.

A lányom nemsokára kétéves lesz, sok örömteli pillanatot éltünk meg eddig, de persze felvetődtek kérdések, kételyek is. Ám ilyenkor én tényleg hinni tudtam abban, hogy az én gyermekemnek én vagyok a legjobb anyja, és nem véletlen, hogy pont ő az én gyerekem. Erre gondoltam, és persze ott áll mellettem a férjem is. Olyan helyzet, hogy mindketten pánikba estünk, még nem is volt. Hinni tudok abban, hogy érzem, mi a jó a gyermekemnek. Most várom a második babámat, és ha valami másképp lesz, mint az első gyermekemnél, az a születendő baba igényei miatt lesz. Nála is arra fogok törekedni, hogy figyeljek az igényeire, a természetére, a jelzéseire. És minden pont úgy lesz jó.

Brezovszki Eszter: 21 éves voltam, amikor a lányom született. Fiatal voltam, és tapasztalatlan, de nagyon örültem, hogy anya lehetek.

Büszke voltam, és ez a büszkeség töltött el, amikor a lányom születése után 3 évvel megszületett a fiam is. Mindig meg voltam velük elégedve, persze volt olyan helyzet is, amikor fegyelmezni kellett őket. A férjemmel arra törekedtünk, hogy olyan gyerekeket neveljünk, akik bíznak a szüleikben, és egyenes, rendes emberekké válnak. Amikor külön költöztek, hát az nekem borzasztó volt. Nem azért, mert nem voltam biztos abban, hogy megállják a helyüket, sőt! Csak olyan jó volt, amikor ott voltak mellettem. Viszont az is természetes, hogy a gyerekek önállósodnak. A férjemmel mondogattuk is akkor magunknak, hogy hiszen fiatalként mi is erre törekedtünk. Meg aztán a különköltözés nem is jelenti a teljes elválást, hiszen attól, hogy mindenki a saját családi életét éli, továbbra is gyakran találkozunk.

Amikor nagymama lettem, szintén eltöltött az az ismerős büszkeség, hogy immár a gyermekemnek is van gyermeke. Három unokám van a fiam családjában, és olyan jó, hogy most már nemcsak a gyermekeimre, hanem az unokáimra is büszke lehetek. Manapság anyának lenni más, mint régen. Persze mi is féltettük, óvtuk a gyerekeinket, de azt látom, hogy a világ most valahogy sokkal nagyobb odafigyelést, féltést követel a szülőktől. A fiam és a menyem is rengeteget beszélget a gyerekekkel, hogy megértessenek velük dolgokat. Ha kérnek tanácsot, akkor elmondom a saját tapasztalataimat, de úgy vettem észre, hogy a fiaméknak van határozott elképzelésük arról, ahogyan a gyerekeiket nevelni szeretnék, és szerintem jól csinálják. És ha már anyák napja kapcsán beszélgetünk, el kell mondanom, hogy a menyemet fantasztikus anyának tartom.