Zavartalannak és vidámnak tűnt 1986-ban a szokásos május 1-jei nagy díszfelvonulás a kommunista világ központjának számító Moszkvában. Az egykori Szovjetunió fővárosától távol másutt is parádés rendezvényekkel emlékeztek meg a munka ünnepéről. Így Kijevben is, ahol a tömeget – több városhoz hasonlóan – a tavaszi eső is felfrissítette.
Hamarosan kiderült azonban, hogy ezúttal életveszélyes méreg hullott alá az égből. Igaz, a nyugati médiából már napok óta záporoztak a hírek arról a borzalmas katasztrófáról, amely a Kijevtől 110 kilométerre északra fekvő, Lenin nevét viselő atomerőműben történt április 26-ára virradó éjjel.
A szigorúan ellenőrzött szovjet médiában, illetve a csatlós államok tömegtájékoztatási eszközeiben beszámoltak ugyan a Csernobiltól 18 kilométerre és Pripjaty város közelében észlelt „rendellenességről”, de csak megkésve és szűkszavúan, elkenve a részleteket, kisebbítve a veszélyt.
A Kreml április 28-án üzent ugyan a kommunista országok vezetőinek, de alighanem őket sem értesítette az igazi veszélyről. Moszkvában hivatalosan még május 3-án is azt mondták a baráti országok nagyköveteinek, hogy „nincs ok a helyzet dramatizálására, mint ahogy azt szenzációhajhász (külföldi) lapok és néhány nyugati kormány teszi”. Pedig ekkor már egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a csernobili robbanásnak nemcsak a környékre és a Szovjetunióra, hanem a világ más részeire is kiterjedő következményei lehetnek.
Finnországban már április 27-én megnövekedett radioaktivitást mértek (egy nappal később Svédországban is), amiből arra következtettek, hogy a Szovjetunióban példátlan nukleáris szerencsétlenség történhetett. A moszkvai televízió híradójában április 28-án este rövid közleményben ismerték el, hogy a csernobili atomerőműben megsérült egy reaktor. A népet azonban azzal áltatták, hogy az illetékesek megkezdték a kár elhárítását, riadalomra hát semmi ok.
A következő két napban a kommunista országokban sorra jelentek meg a nyugtató nyilatkozatok. Mindenki azt bizonygatta, hogy az erőműnél csökken a radioaktív sugárzás, ezért nem kell félni a környékén, távolabb meg pláne nincs veszély. Az igazságot azonban nem sokáig lehetett elkendőzni. Hamarosan kiderült, hogy Csernobilnál 1986. április 26-án a világ (egyik) legsúlyosabb atomkatasztrófája történt. Igaz, Mihail Gorbacsov szovjet vezető csak május 14-én szólt először nyilvánosan a „hihetetlen csapásról”, tartva magát saját utasításához, mely szerint a történteket minél tovább titokban kell tartani.
Az erőműben – tesztelés és éves karbantartás során, emberi figyelmetlenség miatt – felrobbant egy reaktor, ennek következtében lerepült az objektum betonteteje, majd tűz keletkezett, és napokig radioaktív felhő szállt az égre. A sugárzó anyag beszennyezte a Szovjetunió nyugati felét, Európa több országát, sőt Amerika keleti partjait is.
A robbanás története viszonylag jól ismert, bár az utána történtek egy részét még homály fedi. Máig nem tudni, hány életet követelt a baleset. Csak becslésekre lehet hagyatkozni. Eszerint a sugárzás közvetlenül 47, de az is lehet, hogy 56 személy (főként mentő) életét oltotta ki. A katasztrófa nyomán fellépő (rák)betegségek ukrajnai, oroszországi és fehéroroszországi áldozatainak száma azonban már legalább ötezerre tehető. A sugárhatás miatt eddig csaknem kétszázezren betegedtek meg csak az említett három volt szovjet tagköztársaságban. A Greenpeace azonban arra figyelmeztet, hogy a csernobili erőműhöz köthető radioaktív szennyezés további százezer daganatos megbetegedést okozhat a következő évtizedekben.
A kilakoltatásokról szintén eltérő adatok jelentek meg. A mai Ukrajna, Oroszország és Fehéroroszország területén valószínűleg 200 ezer embert telepítetek ki a létesítmény 30 kilométeres körzetéből. Elsőként Pripjaty ötvenezer főnyi lakosságát (lényegében az atomerőmű dolgozóit és családtagjaikat) költöztették biztonságosabb vidékre, miután már tömegével lettek rosszul a megengedettnél jóval magasabb sugárzástól.
Más forrásokból viszont az derül ki, hogy a katasztrófa után csak másfél nappal megkezdett evakuálás egészen 1990-ig tartott, otthonát pedig 330 ezer embernek kellett elhagynia.
Az erőmű körüli legszennyezettebb területet, amely részben Ukrajnához, részben Oroszországhoz és Fehéroroszországhoz tartozik, tiltott övezetté minősítették. A térségben csak „Zónaként” emlegetett, mintegy 4400 négyzetkilométeres régióba a súlyos radioaktív szennyezettség miatt senki sem léphet be.
A veszélytől azonban másutt is tartani kell. A Greenpeace az utóbbi években sok távoli (ukrán és orosz) területen végzett méréseket, amelyek hivatalosan már „tiszták”. Csakhogy a műszerek még ott is mindenben és mindenhol kimutatták az egészségre káros sugárzást. Az érintett kilencezer ukrajnai, orosz és fehérorosz település csaknem ötmillió ember otthona.
Európában bőven találni még kritikus részeket. Skandináviában, Ausztriában és Németországban például léteznek olyan erdősávok, ahol jelenleg is tilos lakni vagy élelmet szerezni, mivel az adott terület jókora sugárdózist és szennyezést kapott a csernobili reaktorból.
