Ha a karikatúra a torz vonások kidomborítása, akkor – midőn ismét erősödnek a nemzetállami törekvések – Horvátország a legalkalmasabb arra, hogy a nemzetállam karikatúrája legyen. Nála ugyanis a torz jellegzetességnek a felnagyítása az is, hogy a nemzetállam erőszak terméke, legtöbbször háborúkkal megvont határok között. Annak is, hogyan működik ez a nemzetállam, hogyan kezel bizonyos kérdéseket, elsősorban a nemzethez kapcsolódókat, annak is, hogy ez a nemzetállam hogyan viszonyul a kisebbségekhez, de még annak is, hogy az európai viszonyok rosszabbodásának és a gazdaság lassulásának körülményei között ez a nemzetállam hogyan válik viharos gyorsasággal a más nemzetek elleni gyűlölet szításával hatalomhoz jutó erők martalékává.
A még mindig az 1990-es évek véres háborúinak bűvöletében élő délszláv népek, amelyek továbbra is csak áldozataikat, sebeiket emlegetik, és elfeledkeznek arról, milyen sebeket okoztak az addig testvérként kezelt „szomszédoknak”, még mindig nem tudták eldönteni, mi is váltotta ki ezeket a testvérháborúkat. Az-e hogy a szlovénok, horvátok, bosnyákok, macedónok ki akartak válni Jugoszláviából, ahogyan a szerbek állítják? Vagy az, hogy Milošević kiadta a jelszót: mehetnek, de nem vihetik magukkal a szerbeket, és kísérletet tett a Nagy Szerbia megteremtésére?
Az azonban nem vitás, hogy Horvátország a felnagyított képe annak, hogy a nemzetállam háborúval kialakított határok között végrehajtott etnikai tisztogatással jön létre, mert nála ez az „etnikai tisztogatás” nem más népek asszimilálásával, hanem a szerbek elüldözésével és a Szerbiában élő horvátok kikényszerített tömeges áttelepülésével jött létre. (A területén élő 12 százaléknyi szerb aránya az összlakosságban 4,5 százalékra zsugorodott, és arról még csak adat sincs, hogy az együttesen 5,9 százaléknyi egyéb kisebbség – magyar, olasz és a többi, amelyek közül egyiknek a részaránya sem haladja meg a fél százalékot – hogyan vészelte át azt a korszakot, amikor a délszlávok egymást gyilkolták.)
Ugyanakkor azonban Horvátország felnagyítva mutatja azt is, hogy a nemzetállam annak demonstrálása, hogy az állam nem a polgároké, hanem egy nemzet úgy viselkedik, mintha az állam egyetlen ura, gazdája, birtokosa lenne. Ennek illusztrálására elég két példát ismertetni. (Európa kikényszerítette, hogy Horvátország 8 parlamenti képviselőt biztosítson a kisebbségeknek, ebből hármat a szerbeknek, de ez nem változtat azon, hogyan demonstrálja ma már egyedül Európában, mennyire csak a horvátok államának képzeli az országot.)
Az egyik: Horvátország ma az egyetlen európai ország, amely csak az állam „gazdájához” tartozóknak ad állampolgárságot. Kihasználta ugyanis az uniós csatlakozás előtti helyzetet, hogy ezt a megoldást alkalmazza. (Egy időben „suttyomban” Szlovákia is csinálta, de gyorsan abbahagyta.) Ma már csak a magyarországi megoldás létezik: nem magyarok, hanem a magyarul beszélők kapnak kettős állampolgárságot. Ez spanyol minta, amelyet Dél-Amerikában alkalmaznak. Közülük az a tipikus állampolgár, akinek apai nagyapja spanyol, nagyanyja indián, anyai nagyapja pedig angol, nagyanyja szláv.) És a másik: abban aztán tényleg egyedülálló, hogy 3 parlamenti képviselőt biztosít a külföldön élő horvátoknak.
A nemzetállam torz vonásának felnagyítása az is, ahogyan Horvátország a kisebbségekhez viszonyul. Túlzás, hogy a kisebbség 30 százalékos részaránya szükségeltetik ahhoz, hogy nyelve és írásmódja hivatalos legyen abban a községben, amelyben él, de az már csak Horvátországban fordulhat elő, hogy amikor kiderült: Vukováron minden szörnyűség ellenére még mindig több mint 30 százalékos a szerbek részaránya – mihelyt felvették őket az EU-ba –, heves tüntetések robbantak ki a cirill írásmód ellen.
A nemzetállam általános (európai) erősödésének és visszakísértésének korszakában az igazán tanulságos azonban az, hogy Horvátország a legerőteljesebben és legszembeötlőbben demonstrálja: a nemzetállamnak ezt a reneszánszát két körülmény érlelte meg. Az egyik a gazdasági helyzet romlása. (Igazolva a társadalomtudomány azon törvényét is, hogy a társadalmi megrázkódtatások nem akkor jönnek, amikor a helyzet a legrosszabb, hanem amikor javulni kezd.) A másik pedig az, hogy ezt a helyzetet a jobboldal a hatalom megkaparintására használta fel, és mindjárt módot is talált arra, hogy a problémákról nemzeti hőbörgéssel, más nemzetek elleni lármával terelje el a figyelmet.
Horvátország ugyanis nehezen vészelte át a gazdasági válság éveit. A 2000 és 2007 közötti 4–6 százalékos növekedés után 2009-től erőteljes visszaesés következett: a gazdaság teljesítménye még 2013-ban is 1,1, 2014-ben 0,4 százalékkal csökkent. Tavaly már 0,8 százalékkal nőtt, de a 2014-ben 20,3 százalékos munkanélküliség még 2015-ben is 19,3 százalékos, a költségvetési hiány 5 százalékos maradt. Az ország kivitele alig 60 százalékban fedezi a behozatalt. A nemzeti jövedelem 25 százalékát adó turizmus ezt részben korrigálja, de az ország adóssága már 2014-ben az évi nemzeti jövedelem 85,1 százalékát tette ki, és 2015-ben 89,5 százalékra nőtt.
Ez elég volt ahhoz, hogy a jobboldal, a Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) megnyerje előbb az elnök-, majd a parlamenti választást. A hatalmat azonban arra használja, hogy visszahozza az usztasa jelszavakat, a kisebbségek elleni hajszát, sőt a Szerbia elleni háborús hangulat szítását, olyannyira, hogy a két ország között már burkolt fegyverkezési verseny van kibontakozóban.
