Kihívásokban gazdag évet vizionáltak 2016-ra a szakemberek az Európai Unió és az Egyesült Államok számára. A borúlátók pedig azt üzenték (az esztendő kezdetén), az idén az egész világ fölé viharfelhők kúsznak.
Mások közben folyamatosan azzal riogatnak, hogy a nyugati civilizáció – ha így folytatja, hamarosan – az összeomlás szélére sodródik. Az a közösség, ahová továbbra is külföldiek tömegei özönlenek a jobb élet-, tanulási-, elhelyezkedési és egyéb kedvező lehetőségek miatt. Az utóbbi 25 évben csupán az ókontinens keleti részéből csaknem 15 millióan települtek a jólétet ígérő fejlett nyugat-európai országokba. Többségük fiatalként vágott neki az útnak, s alighanem jó részük nem tér vissza szülőföldjére.
A magukat jövőbe látónak gondolók érvek és történelmi párhuzamok sokaságát sorolják fel, hogy minél meggyőzőbbek legyenek. Idővel talán kiderül, kinek volt igaza. Nem kell azonban különös jóstehetség ahhoz, hogy bárki észrevegye: a Föld már régóta rengeteg problémával és válsággal küszködik, amelyeket sem a piac, sem a kormányok nem tudnak megoldani. A súlyos gondok közül is kiemelkedik az emberi tevékenység okozta természet (környezet) soha nem tapasztalt pusztítása, szennyezése, a bolygó túlnépesedése (jóllehet egyes régiókra épp a csökkenő natalitás jellemző), a családi egység felbomlása, a mérhetetlen eladósodás, valamint a szupergazdagok és a többiek közötti növekvő, egyébként is óriási szakadék.
Társadalomkutatók ugyanakkor arra figyelmeztetnek, hogy a megoldatlan (jó esetben csak ímmel-ámmal kezelgetett) tengernyi probléma miatt a civilizáció egésze kerülhet veszélybe. A kialakult helyzetért sokan elsősorban a Nyugatot teszik felelőssé. Ám azok az országok is vétkesek, amelyek működését a felvilágosult polgári szemlélet helyett a függelmi-vallásos szabályok határozzák meg.
Miközben a világot egyre többen destabilizálják, ismét divat előszeretettel mutogatni a „romlott és hanyatló” Nyugatra, kétségbe vonva civilizációja túlélési képességeit is. Az utóbbi időben mind több bíráló megjegyzés hangzik el Európa és az EU jövőjével kapcsolatban is.
A kritikák és a vészjósló vélemények különösen a június 23-ai brit uniós népszavazás előtti időszakban szaporodtak meg. Az óvatosabbak csak a demokratikus jogállamok gyengüléséről, esetleg – az autokrácia, sőt a káosz irányába történő – elhajlásáról beszélnek.
A bátrabbak nem titkolják, hogy az Unió összeomlásával számolnak. Svájc ezt nyíltan ugyan nem mondja ki, de a minap hivatalosan visszavonta (1992-ben beterjesztett) uniós tagfelvételi kérelmét. (Ezzel követte Izland példáját, amely tavaly állította le a 2009-ben kezdett EU-csatlakozási folyamatot.) Az utóbbi hat évben pedig már három hadgyakorlatot is tartott, amelyen az Unió összeomlása után várható helyzetre készültek a katonái.
A legmerészebb előrejelzés-készítők azonban már a kontinens országainak barbarizálódását emlegetik. Ez a veszély sem zárható ki, de egyelőre távolinak tűnik.
Az viszont már valóság, hogy az eddig megszokott, békés, nyitott és vallásilag türelmes európai életforma megroppant. Már a közéleti diskurzus is egyre agresszívabb. Több országban folyamatosan erősödnek a populista és nacionalista erők. Térhódításuk azonban nem csupán európai sajátosság. Az EU egységét szövetségesként támogató Egyesült Államokban (de a világban másutt is) szintén egyre izmosabbak.
A bírálók, gyűlölködők azonban mintha hirtelen elfelejtették volna, hogy az uniós tagságnak azért bőven van előnye is. Például a szabad kereskedelem a hatalmas egységes piacon, továbbá a munkaerő- és tőkemozgás korlátlan lehetősége, nem utolsósorban pedig a közös jogrend összefogó, egyszersmind kordában tartó ereje. A közös kasszából származó támogatásokról nem is beszélve. Az uniós „pénzeső” hatalmasat lendíthet egy-egy felzárkózó tagország gazdaságán, ha a kormányok szakszerűen csatornázzák, s nem a saját klientúra, illetve oligarcháik felvirágoztatására használják.
Az utóbbi időben azonban Európa megosztottabb, mint az 1990-es évek óta bármikor. Ráadásul részben konfliktusövezetté vált, amiről Ukrajnában sokat tudnának mesélni.
Az integrációs folyamat miatt összetart(oz)ónak tűnő EU pedig megrendült, a korábbi látszategység felbomlott, a közösség súlyos válsággal küszködik. Az eddig kiépített EU intézményrendszere, a jelenlegi vezető elitjével, egyelőre képtelen megakadályozni az eróziót. Brüsszelnek nincs ereje az elkerülhetetlen gyökeres reformokra, sem arra, hogy saját új működési modellt alakítson ki.
A következmény: régiókra és különcködő nemzetállamok csoportjára tagolódik a közösség. Közben a térséget áthatják a különböző válságok, amelyek részben házon belül keletkeztek (így a görög adósság vagy a brit akadékoskodás), részben idegenből érkeztek (Oroszországból és Ukrajnából, valamint a Közel-Keletről és Észak-Afrikából).
A másfél évvel ezelőtt kezdődött migránsválság tovább roncsolja az EU összetartó erejét, egyszersmind figyelmeztet is: végső ideje összefogni, mert akadnak még egyéb (globális) kihívások is – így többek között az éghajlatváltozás, a nemzetközi kereskedelem átalakulása, a terrorizmus vagy épp az adóelkerülés elleni küzdelem –, amelyekkel egyetlen nemzetállam sem tud külön-külön megbirkózni.
