Vasárnap Spanyolországban az első olyan európai parlamenti választás lesz, amelynek tétje, hogy az európai integráció gyengülésének és a nemzetállami törekvések erősödésének általános európai körülményei között egyetlen lehetséges kimenetel van. A választások után ugyanis csak két megoldás képzelhető el. Vagy alakul egy olyan kormány, amelynek koalícióját csak az tartja össze, hogy a különben elég ellentétes programmal és politikával létező pártok elutasítják a katalánok önrendelkezési jogának az elismerését. Vagy pedig alakul egy koalíció, amelynél az összefogás követelménye ennek az önrendelkezési jognak az elismerése.
Mint ismeretes Spanyolországban kissé későn köszöntött be a demokratikus rendszer. A múlt század harmincas éveiben lezajlott polgárháborúban ugyanis Hitler segítségével Franco fasiszta diktatúrája került hatalomra. Ez a fasiszta uralom átélte a II. világháborút, mert Francónak volt annyi esze, hogy felismerje: Hitler nem győzhet az egész világgal szemben, és nem vett részt a háborúban. Így ennek a rendszernek az átalakulása csak Franco 1975-ben bekövetkezett halála után indult meg. Csak 1978-ban jutottak el a jogállamot megteremtő új alkotmányig és 1986. január 1-jén léptek be az Európai Unió elődjének számító Európai Gazdasági Közösségbe.
A Franco-rendszer jellemvonásai közé tartozott az is, hogy vérbe fojtotta a baszkok és a katalánok autonómiáját. A rendszer legszélsőségesebb ellenzékét a baszk terrorszervezet, az 1959-ben alakult ETA jelentette. Az új rendszer a tartományok autonómiájára épült, és megszületett egy nyelvtörvény, amely szerint a spanyol épp olyan gyűjtőnév, mint a brit vagy a belga, mert az országban több nyelven beszélnek a spanyolnak mondott kasztíliai nyelv mellett.
Megmaradt azonban az a nemzetállami felfogás, amelynek alapján Ukrajna jogot formál arra, hogy bombázza saját városait, mert annak lakossága már nem tudja elképzelni az együttélést. Spanyolországban szerencsére nem fajult el ennyire a helyzet, de a skótok szavazhatnak arról, hogy saját államukban akarnak-e élni, a katalánok nem. Eddig még nem látszott, hogy Madrid meddig menne el ennek a népszavazásnak a megakadályozásában, és a katalánok önrendelkezésének ügye csak most lett központi politikai téma.
Az történt ugyanis, hogy a diktatúra felszámolása után két párt váltotta egymást a kormányon: a jobboldali Néppárt és a baloldali Szocialista Munkáspárt, és a „váltógazdaság” zavartalanul működött mindaddig, amíg a gazdasági válság fel nem borította ezt a rendszert. A Néppárt még 2011-ben is abszolút többséget tudott szerezni a 300 képviselőből álló parlamentben. A gazdasági válság azonban aláásta támogatottságát. A gazdaság visszaesése ugyan 2008-ban kezdődött, és 2009-ben 3,7 százalékos visszaeséssel, 2010-ben 11,4 százalékos költségvetési hiánnyal érte el a mélypontot.
2013-ban a visszaesés már csak 1,3 százalékos volt, 2014-ben már jött 1,4, sőt 2015-ben 3,1 százalékos növekedés. Addig azonban a munkanélküliség a 2007 évi 8 százalékról 2013-re 26 százalékra ugrott, két általános sztrájk és a korrupciós botrányok annyira aláásták a Néppárt támogatottságát, hogy a párt a 2015. december 20-án tartott választásokon a többséghez szükséges 178 képviselő helyett csak 123 képviselőt kapott. Ugyanakkor az eddig őt a hatalmon váltó Szocialista Munkáspárt nemcsak hogy nem lett a legtöbb szavazatot kapó párt, hanem fennállásának legrosszabb eredményét érte el. Még a számára vereséget jelentő 2011 évi választásokon is a szavazatok 27 százalékát szerezte meg. Most viszont a szavazatok 22 százalékával 90 képviselője lett.
Az történt ugyanis, hogy a gazdasági válság súlyos megrázkódtatásai időközben létrehoztak két új pártot, amely most már lényegesen beleszólt a parlament összetételébe. A két választás között megalakult ugyanis egy erőteljesen baloldali párt, a görögországi Szirizával rokon Podemos, amely a szavazatok 20.5 százalékával 69 képviselőt szerzett. És mellette jelentkezett még egy új párt, a magát középpártnak minősítő Ciudadanos, amelynek a szavazatok 13 százalékával 40 képviselője lett. (A két új párt jelentkezése a politikus nemzedék cseréjét is jelenti: a 60 éves eddigi miniszterelnökkel, Mariano Rajoyjal szemben a Podemost vezető Pablo Iglesias 37, a Ciudadanost vezető Albert Rivera 36 éves.)
Ez a választási eredmény teremtett olyan helyzetet, hogy Spanyolországnak teljes fél évig nem volt kormánya. (Spanyolország teljes passzivitásra kényszerült egy olyan korszakban, amelyet az Iszlám Állam elleni küzdelem, az ukrán válság megoldásának erőfeszítései és a migránsválság tett olyan mozgalmassá Európa számára.) Ennek a huzavonának azonban még csak részben volt témája a katalán önrendelkezés.
Az történt ugyanis, hogy csak két formában lehetett volna kormányt alakítani. Vagy létrejön a válság napjaiban más országokban megalakult „nagykoalíció”, a Néppárt és a Szocialista Munkáspárt együtt alakít kormányt. Ez a két párt közötti ellentét miatt nem sikerült. Vagy a három másik párt összefog. Ez pedig azért volt lehetetlen, mert a két másik párt nem fogadta el a Podemosnak azt az álláspontját, hogy a katalánoknak meg kell adni az önrendelkezés jogát.
A mostani választások után azonban már ez lesz a központi kérdés. Az előrejelzések szerint a Podemos már második helyen fog végezni. Ebben az esetben pedig csak két megoldás van. Vagy a katalán önrendelkezés elvetése összehozza a három másik pártot, vagy pedig ennek az önrendelkezési jognak az elismerése alapján két párt összefog a Podemosszal. De várjuk meg az eredményt!
