Szokatlan időpontban találkozott a minap Kolinda Grabar-Kitarović horvát államfő és Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök. Horvátországban épp előrehozott parlamenti választásra készülnek, Szerbiában pedig még csak alakulgat az új kormány.
Egyéb furcsaságok is kapcsolódnak a több helyszínre szervezett megbeszélésekhez, illetve az elnök asszony szerbiai munkalátogatásához. Figyelemre méltó, s önmagáért beszél az a hír, mely szerint a horvát államfő hivatala és a szerb miniszterelnök kabinetje közvetítők segítsége nélkül készítette elő a találkozót. Amikor bárhol ilyet hangsúlyoznak, az már eleve arra utal, hogy baj lehet, s a kétoldalú viszonyt akár olyan problémák is terhelhetik, ami miatt szükség van külső segítségre, közreműködőkre a viszály elsimításához, felszámolásához.
A közvetlen kapcsolat a két hivatal között mindenestre arra utal, hogy talán mégsem akkora a baj, mint azt egyesek gondolták. Komoly gondok, nézeteltérések, vitás kérdések, kellemetlen ügyek és nyugtalanító jelenségek azonban akadnak szép számmal.
Az utóbbi években tapasztalható nehézségekért Belgrád és Zágráb egymásra mutogatott, ami felszította a két nép közötti, nem éppen barátságos hangulatot.
A legutóbbi horvát parlamenti választás előtt, majd a jobboldali HDZ vezette kormány megalakulása után még inkább elmérgesedett az államközi viszony. Több okból is. Ezek közül kiemelkedik a migránsválság okozta feszültség, a szerb EU-csatlakozási folyamat akadályozására vonatkozó zágrábi üzenet és a náci Németországgal szövetséges usztasák világháborús szerepének legújabb értékelése, bemutatása a napokban összeomlott horvát kormány mandátuma alatt.
Az utóbbi téma különösen érzékenyen érinti a szerbeket, akik a II. világháborúban sokat szenvedtek, és rengeteg nemzettársukat veszítettek el az akkori Horvátországban rendszeresített usztasa terror miatt. Az 1990-es évek háborúja, amelynek kirobbanásáért Belgrád és Zágráb sokáig egymást vádolta, ugyancsak mély és nyílt sebeket hagyott a két ország kapcsolatában.
A horvátországi szerbek a délszláv háború után is sokáig megbélyegzett állampolgároknak számítottak, már akik a pusztítások idején nem menekültek el szülőföldjükről. A megítélésük és elfogadottságuk valamennyire megváltozott az előző, szociáldemokrata többségű kormányban, de a helyzetükön bőven van még javítani való.
Ahogyan a szerbiai horvátokén is, akik lényegében Vajdaságban élnek. Az itteni horvátokban rendkívül rossz emlékeket ébresztenek azok a szélsőséges szerb parlamenti erők, amelyek az 1990-es években a vesztüket akarták, és közösségük egy részét külföldre űzték.
Ettől azonban már jó ideje nem kell tartani. Az ezredforduló óta a velünk élő horvátoknak inkább már az a gondjuk, hogy honnan teremtsenek elő elég pénzt művelődési egyesületeik, intézményeik működtetésére, médiájuk fenntartására vagy éppen településeik gazdasági-infrastrukturális fejlesztésére. Az állami támogatásból ugyanis nehezen jönnek ki. Politikai szerepvállalásuk, társadalmi-gazdasági érvényesülésük és részvételük az állami intézmények munkájában sem éri el az általuk kívánatosnak tartott szintet.
Arra is többször rámutattak már, hogy a törvényben biztosított kisebbségi jogaik érvényesítése döcögve halad, s anyanyelvű (latin betűs) tankönyvekből is hiány van, amit mielőbb pótolni kellene.
A panaszlista azonban ennél hosszabb. Tartalmáról Tomislav Žigmanov, a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetségének elnöke tájékoztatta a szerb kormányfőt, majd a horvát elnök asszonyt, akiknek a találkozóját biztatónak, ígéretesnek és reménykeltőnek tartja.
A horvátországi szerbeknek is bőven vannak gondjaik. Annak ellenére, hogy a helyi törvények viszonylag széles jogkörökkel ruházzák fel a közösségüket. A jogszabályok gyakorlati érvényesítése azonban – politikai akarat hiányában – nehézkes és felemás.
Erre a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács elnöke hívta fel a figyelmet. Milorad Pupovac szerint gyakoriak a szerbek elleni jogsértések, sőt néhány éve akadozik a korábban megkezdett társadalmi-politikai integrációjuk, miként az általuk lakott térségek fejlesztése is.
Egyéb nehézségek, továbbá (múltbéli, főként háborús) sérelmek, rendezetlen ügyek szintén terhelik a kétoldalú kapcsolatokat, amelyeknek a gyűlöletkeltés, a két nép közötti ellenséges hangulat felerősödése, Zágráb és Belgrád foghíjas kommunikációja, valamint a szélsőséges politikai erők megerősödése sem tett jót.
A horvát elnök és a szerb kormányfő gesztusértékű találkozója a feszültség csillapítására szolgált, jelentős politikai üzenete van. A nyilatkozatokból legalábbis ez derül ki. A négyszemközti megbeszélés tartalmát csak találgatni lehet, de a szimbolikus jelentőségű helyszíneken (így a Duna túlpartján fekvő horvátországi Dálya településen, a folyón Gombosnál átívelő hídon, vagy Tavankúton és Szabadkán) elhangzottak biztatóbb jövőt ígérnek a két ország viszonyában.
A kapcsolatok javítása, a szorosabb együttműködés és a nyitott kérdések megoldása – a kamerák előtti mosolyok kíséretében – ígéretként is elhangzott mindkét részről. Ez szintén (óvatos) optimizmusra adhat okot. Az is biztató, hogy Grabar-Kitarović és Vučić hatpontos nyilatkozatot írt alá Szabadkán a szerb és a horvát kisebbség helyzetének javításáról, a közös államhatár véglegesítéséről, a délszláv háborúban eltűnt személyek felkutatásáról, a titói Jugoszláviában birtokolt – de még vitatott – vagyonelemek megosztásáról, a migráció okozta problémák összehangolt kezeléséről és a terrorizmus elleni együttes fellépésről, valamint a határon átnyúló uniós fejlesztési projektekben való közös részvételről.
Az együttműködés lehetősége természetesen más területeken is lehetséges és kívánatos. Ebben nincs vita. Sőt egyetértés tapasztalható abban, hogy bőven akad még tennivaló. Akár a kis lépések politikáját, akár más módszert követve. A lényeg a kedvező változás elérése (vagyis a két ország közeledése) és a folyamatos, magas szintű kapcsolattartás biztosítása.
Az alaphangot a horvát államfő és a szerb vezető találkozóján talán sikerült megadni. Már csak abban kell reménykedni, hogy a szabadkai közös nyilatkozat nem marad írott malaszt.
