Közkeletű vélekedés, hogy a középkorban a hírközlés leggyorsabb módja a postagalamb-használat lehetett, már az ókori sumérok és egyiptomiak is használták üzenetszállításra, háziasításuk időszámításunk előtt 3000 körül következett be. A házi galamb őse a szirti (Columba livia) volt, ami a Közel-Keleten akár 250 km távolságba is elrepült naponta ivóvízért. Ennek páratlan hazatalálási készségét felismerve állítólag már a föníciaiak és az egyiptomiak is galambot vittek magukkal a tengerre, hogy híreket küldjenek az otthoniaknak.
Bálint Sándor, a „legszögedibb szögedi” szerint a galambposta intézményét a törökök honosították meg Magyarországon. Az örök emlékű szegedi etnográfus megjegyzi, hogy a galambposta első említése éppen Szeged 1552-es ostrománál bukkant fel Magyarországon, amikor is a körülzárt Héder béget Ali budai pasa galambpostával biztatta kitartásra. Ettől kezdve szerepelnek a galambok a szegediek életében, és a XIX. században a galamb vált az itteni férfivilág kártyánál, bornál, később még a futballnál is nagyobb szenvedélyévé.
A postagalambtartás hobbija 1815 és 1825 között alakult ki Belgiumban, majd szélsebesen hódított teret egész Európában.
A szervezett postagalamb-tenyésztés az Osztrák–Magyar Monarchia területén már a kiegyezést követő években kezdetét vette, amikor 1874-ben megalakult a bécsi székhelyű Osztrák–Magyar Postagalamb Egyesület. Napjainkban a postagalambsport nemzetközi szervezete, az FCI (Féderation Colombophile Internationale) 58 tagországot tömörít magába szerte a világban.
Ebben a szenvedélyben, az embert állathoz kapcsoló barátságban találta meg örömét, passzióját Lőrinc Ervin magyarkanizsai építkezési vállalkozó is, akit az alábbiakban a postagalambászat személyes impulzusáról, galambokhoz fűződő kapcsolatáról, fáradságot nem ismerő áldozathozatalról és a sport derűjéről kérdeztünk otthonában.
Mesélnél az első galambász-ténykedéseidről?
– Mihelyt gyermekként lábra keltem, első utam édesapám galambdúcába vezetett. Ő széles körben ismert postagalambász volt abban az időben. Neki nem igen tetszett, hogy saját belátásom szerint túletetgetem a versenyekre készített csapatait, így kinevezett számomra néhány galambot, és rám testálta őket. Ezek Angol tipplerek voltak, ami egy nagy hosszidőket szállni képes keringőfajta. Az átvett madarak gondozása jól sikerült, mivel szépen szaporodtak, bár az év végére mindig elfogytak édesapám gondos és előrelátó szelekciójának köszönhetően. A keringőkkel később, 1996-tól 2005-ig versenyeztem is a zentai Tippler Klub színeiben, még végül édesapám nyomdokaiba nem léptem, beszerezve az első postagalambjaimat. Ekkor 2006-ot írtunk.
Kiknek köszönheted az eddigi sikereidet?
– Egyik galambász cimborámmal meglátogattuk a szabadkai illetőségű Pölhe Josip bácsit, kora neves galambászát, aki édesapám régi ismerőse volt. Tőle kaptam az első galambjaimat. Később a
nagykikindai Kökény Istvánnal kerültem jó baráti viszonyba, akit a mai napig is példaképemnek és tanítómesteremnek tartok, nagybátyám, Lőrinc Béla mellett. Tőle vásároltam, majd kaptam az első jelentős galambjaimat, valamint neki köszönhetem Albert Istvánnal, többszörös magyar bajnokkal való barátságomat. István és a szerencse jóvoltából egy sor klasszis galamb került a birtokomba. A jelenleg Németországban, Aachen közelében élő és galambászó volt magyar bajnoknál már többször vendégeskedtem, valamint a segédletével jutottam el az elmúlt években több neves német, belga és holland tenyésztőhöz.
Mire képes egy postagalamb? Hogyan mérik a teljesítményét?
– A postagalamb irányröpülő galamb, ami azt jelenti, hogy ha elviszik egy megadott távolságra lévő helyre, majd szabadon engedik, akkor onnan hosszabb-rövidebb idő múlva hazatér a dúcába. Sokan tévhitben élnek a postagalambbal kapcsolatban, ugyanis őket sehová sem lehet elküldeni, csak vinni és hazavárni. Több város több egyesületének olykor több ezer galambját szervezetten szállítjuk speciálisan erre a célra épített rakterű gépjárműveken a feleresztési helyre, ahonnan egy adott pillanatban indulnak haza mindnyájan. A versenyzők dúcainak földrajzi koordinátáit műholdas navigáció segítségével mérik be az erre hivatott szakemberek, mint ahogyan a feleresztési helyekét is, így kapják meg az úgynevezett dúctávokat. Egy galamb teljesítményének az elbírálásakor a kilométerben kifejezett távolság osztódik a megtételéhez, megröpüléséhez szükséges idővel. Egy versenygalamb átlagosan 1250 métert tesz meg percenként, ami 70 km/h sebességnek felel meg, de nem ritka a 100–110 km/h közötti sebesség sem, hozzátenném, hátszél esetén. Ilyen esetben, ha nem kel fel időben a tenyésztő, és nem kapcsolja be a postagalamb-óráját, akkor megtörténhet, hogy a fürgén hazatért galambok nem lesznek időben regisztrálva. Az elmúlt hétvégén 550 kilométeres távról első galambom volt úgy, hogy a feleresztés reggel 5 óra 30 perckor történt, ő pedig 13 óra 29 perc és 59 másodperc alatt ért haza, tehát egy másodperc híján 8 órát röpült megszakítás nélkül.
Szólnál néhány szót a különböző galambgyűrűkről?
– Minden versenygalamb két gyűrűt visel. Egyik lábán egy személyi azonosító számmal ellátott, zárt, szövetségi gyűrű van, a másikon pedig egy levehető, egyedi kódszámot viselő, speciális chipgyűrű. A galambok versenyre való bekosarazásakor egy bizottság ezt a két számot összehangolja, és digitálisan rögzíti egy központi számítógépen. A galamb érkezésekor a dúc röpnyílásán elhelyezett antenna segítségével az elektronikus óra leolvassa a jövevény gyűrűjének kódszámát, és elraktározza azt a pontos idővel egyetemben. A nap végén az egyesületben órabontáskor a központi számítógép kinyeri az órák adatait, és felállítja az érkezési rangsort egy program segítségével, a megfelelő paraméterek alapján.
Hogyan oktatod a fiatal galambokat?
– A fiatal galambok szoktatását a kikelésük utáni 25. napon szoktam kezdeni. Ekkor ők még gyámoltalanok és szállni sem igazán tudnak. A galambóvoda bejárója előtti deszkalapra teszem a pislogó újoncokat, akik kezdetben félénken kémlelik a környezetet, majd jobbra, balra sétálgatnak a kifutón. Később felteszem őket a dúc tetejére, ahonnan jobb kilátásuk nyílik az udvarra, a környező tetőkre és tűzfalakra. Ekkor már egyikük-másikuk szárnyra is kap, és átröppen a legközelebbi tetőre. A fiatal galambban ekkor rögzül a szülőhely és annak környezete, olyan élesen, hogy az aztán élete végéig tisztán megmarad elméjében. Ennek révén, és más, még kutatás alatt lévő tulajdonságai segítségével, akár 12 000 kilométer távolságból is hazatalál abba a dúcba, ahol született, és ahol felcseperedett. Tájékozódó képességüket rövid, 1-2 kilométeres távokról történő röptetésekkel lehet kezdeni, majd egyre hosszabbakkal lehet finomítani, csiszolni.
Mely eredményeidre vagy a legbüszkébb?
– A postagalamb-olimpián a galambokat az elmúlt két évben elért eredményeik alapján pontozzák, majd négy távon hirdetnek eredményt: rövidtáv (100–350 kilométerig), középtáv (300 és 600 kilométer között), hosszútáv (500 és 800 kilométer között) és maraton (800 kilométer felett). Két galambom volt 2010 és 2012 között, mely az elért eredményeik alapján olimpiai elbírálás alá esett. Az egyik rövid távú teljesítményei alapján, 2012ben Budapesten szerepelhetett, még a másik, 300 km felett elért sikereinek megfelelően, a szlovákiai Nyitrán 2013-ban megrendezett postagalambolimpián kerülhetett kiállítási ketrecbe. Közérthetőbben ezek a madarak itt országos bajnokságokat nyertek különböző kategóriákban, egyikük pedig az adott hónap leggyorsabb galambja volt. Azóta is nagy büszkeséggel tölt el, hogy galambjaim két ízben is tagjai lehettek a Szerb Postagalamb Szövetség olimpiai csapatának.
– Néhány lelkes sportbaráttal 2013-ban tizenhárom év szünet után újraélesztettük Magyarkanizsán a Potisje Postagalamb Egyesületet, mely 1973-tól 1990 működött a városunkban. Most saját rakodási és órabontási joggal rendelkezünk, míg versenyeket Batrovci, Slavonski Brod, Brežice és az olaszországi Portogruaro helységekből indíthatunk.
Mi a legfontosabb egy postagalambnál?
– A postagalamboknál elsősorban a gyorsaság számít, ezért próbálok olyan főleg külföldi tenyésztőktől beszerezni „alapanyagot”, akiknek a madarai extra gyors röpülők, mindemellett pedig nagyszerű a vitalitásuk is. Ebben a sportban mindenki szakadatlanul a jobb és jobb galambok után kutat, melynek oka az erősödő konkurencia. Ez a megfontolás vezérelt, mikor Albert István barátom segítségével meglátogattam a belgiumi Kesselben élő Willy Daniels nagymestert, Jos Joosent Antwerpen kilencszeres bajnokát, Jef Simonsot Hollandiában, valamint a Rudi Heinent a Német Postagalamb Szövetség ászát és bajnokát Eschweilerben, galambbeszerzés céljából. A mi lehetőségeinkhez képest sokba kerül náluk egy galamb. Ez alatt nagyjából két átlagfizetést kell érteni egyedenként itthoni viszonylatban, amihez még hozzájön a nem elenyésző útiköltség, mivel személyesen kell őket átvenni. Éppen jövő héten készülök utazni Antwerpenbe, mivel egy évvel ezelőtt megrendeltem két fiatalt Joosen úrnál, és elérkezett az átvételük ideje.
Tudomásom van egy érdekes kutyás történetedről. Elmeséled?
– Először jártam Antwerpenben Jos Joonsennél, akinek volt egy idős kutyája, melynek láttán a feleségétől illendőségből, és azért, mert én is kutyabarát vagyok, megkérdeztem, mennyi idős a kedvencük. Ó, már nagyon idős, és beteges, 15 éves is elmúlt, volt a válasz. Hogy oldjam a feszültséget, felajánlottam, hogy hozok a családnak egy kiskutyát, ha legközelebb erre járok, mivel a szálkás szőrű tacskóm éppen vemhes. Mindjárt mutattam is egy képet az angyali tacskómról, amin kerekedő pocakkal pózolt. A feleség öröme leírhatatlan volt, miután az áráról is érdeklődve elmondtam, hogy nem fog semmibe kerülni, apró figyelmesség lesz. Majd a férjétől kapok cserébe galambot, zárta le az ajándékozási ceremóniát, aminek én végtelenül megörültem, nem úgy mint Jos bácsi, ugyanis nála 1000 eurónál kezdődnek a galambárak. Mégis, mikor egy negyed év múlva előzetes egyeztetés után újból a vendégük voltam, már kiskutyástól, a házaspár három galambbal honorálta figyelmességemet.
Végezetül összefoglalnád, hogy mit jelent számodra a postagalambászat?
– Számomra a postagalambászat örömet okoz, élményt ad, dicsőséget és elismerést teremt. Hatására többet és keményebben dolgozom a munkahelyemen. Fontosnak tartom, hogy mi, postagalambászok összetartsunk, ellenfeleinkben találjunk barátokra, a versenyeinken gyűjtsünk szurkolókat, társakat magunk köré. A legtöbb általam ismert postagalambászt tökéletesen kielégíti a galambokkal való foglalkozás, és az, hogy kedvencei több száz kilométerről is hazajönnek hozzá. Díjakra is vágyom, azonban nemcsak időigényes, hanem költséges is ez a kedvtelés. Rég nem elég már egy kis tiszta búza, tiszta árpa, és egy kevés kukorica. Speciális orvosságok, vitaminok, kiegészítők, oltóanyagok, dúcfelszerelés és egyebek kellenek. Mindent átfog a változás, így ez a sport is kiszorulhat felgyorsult világunkból. Ami a postagalambászatot mégiscsak megtarthatja, véleményem szerint, az a becsületes, sporttársias példamutatás a jövő galambász-generációjának.
