2024. május 3., péntek
Édes-bús* apróságok

A könyvtár egyik titka (II.)

Azt sugallhatja a cím, hogy ha a könyvtárnak van egyik titka, akkor van másik is, úgy jár párban ez a két szó nyelvünkben, mint Stan és Pan (felsorolás következhetne, nem eredeti gondolat, hanem utalás a nagy magyar íróra).

Elkerülendő a várakozást, azonnal le kellett szegezni, hogy ,,a könyvtáraknak csakis titkaik vannak.” A várakozás bennem volt, bennem volna a legerősebb, hiszen azt ki is kellene találni. A könyvtár másik titkát kitalálni és leírni.

A hőség nem tesz jót a kutatómunkának, legalábbis ezen a vidéken, ebben a könyvtárban. Nem is annyira a kutatómunkának árt, mint inkább a kutatónak, akiről csorog a veríték, portól maszatos ujjaival (a porra a régi újságcikkek lapozgatása útján tesz szert) időnként végigsímít az arcán, hogy a hangyamasírozást idéző verítékcsordogálást megakassza, megállítsa, ettől pedig fekete csíkok keletkeznek az arcán, nyakán.

Akár egy fekete-fehér fotón látható indián, úgy néz ki a kutató a forró nyárban, ha kutatómunkára szánja magát a könyvtárban.

De nem csak ezért nem caplattam fel a régi újságok közé. Nem csak a hőség miatt, hanem azért sem, mert én nem vagyok kutató. Semmi hasznosat nem tudok feltárni a régi lapszámokat forgatva, lapozgatva.

Emellett sokszor azt is elfelejtem, ami a feladatom, amire a kutatók megkérnek, nézzek már utána. Ülök a ’60-as évek elejéről itt felejtett, fekete műbőrrel bevont széken, az ülepem és a szék egymást melegítik, olyan érzés, mintha egy tócsában ülnék, egyszerre bepisilve és egy műanyag lavórban.

Ülök és elfeledkezem a feladatról, ámultan-ájultan olvasom a cikkeket, nézegetem a fotókat, nem a letűnt világok tetszenek, nincs bennem ilyen érzés, hanem a színvonal. A szövegek, cikkek színvonala, a fotók megkomponáltsága, a híradás erőteljes vágya, ami egyként meghatározta a cikkek íróit és alanyait, de még a hirdetéseket is.

Nem gondolom, hogy ma rosszabb volna a színvonal, semmi ilyesmit nem gondolok. Leginkább pedig attól tartózkodnék, hogy nosztalgia, avíttság, naftalinszag lengjen körül.

Pontosabban nyugodtan körül lenghet, az ízlésem avítt, a naftalinszag ajándék, ha meg szóba kerül a nosztalgia elfutok. Nem tiltakozom, hiábavalóság volna.

Otthagytam el a történetet, hogy megérkezett Ausztráliából a levél, ami csatolmányában három fényképet hordozott, akár egy kenguru erszénye.

Ez nagyon tetszett nekem.

Ilyen nyitottságról álmodik az, akinek nincs különösebb vesztenivalója, ha ezt a szót használja: nyitottság. A közösségi média világában nekem nem volna annyi kenyerem, amennyit vissza tudnék dobni a krisztusi tanítás értelmében, amit már csak azért sem tennék, mert egyrészt nem vagyok jó célzó (ez még 1982-ben kiderült, amikor az M48-assal a lőtéren múlattuk az időt), másrészt mert nem találnám azt a kenyeret, ami kellő párja lenne a kőnek, harmadrészt pedig minden igazságtalanságban van igazság – nem állítanám magamról, hogy nincsenek elképzeléseim és nem harcolok értük. (Itt újra Stan és Pan.)

Talán kenyér helyett a torta volna a jó megoldás.

Mindenkinek van vesztenivalója, ezért értelmezhetetlen, hogy különösebb. Nincs olyan, hogy nincs különösebb vesztenivalója. Minden nap újra van vesztenivalónk és minden nap újra megküzdünk azért, hogy elkerüljük. Vannak, akik ebben, az elkerülésben sikeresek, őket irigylem. Ámulattal vegyes irigykedés kerít hatalmába: szeretnék olyan lenni én is, hogy el tudom kerülni azokat a helyzeteket, amikből úgy jövök ki, hogy meg kell állapítanom: volt vesztenivalóm és veszítettem is.

Nem igazán megy. Ha menne, nem volna az irigységgel vegyes ámulat. Nyilvánvaló. Azonban ennek is van hozadéka: a nyitottság felfedezése, amit egy Ausztráliából érkezett levélben és az ahhoz csatolt három fényképben érek tetten.

Amikor B. I. biztatására belefogtam a regényírásba, a Dél Keresztje visszhangzott bennem, akár egy dallamtapadás. Ráadásul a nagyanyám hangján, aki szerint ez egy regény címe. Ausztrália megfelelt a célnak, ami miatt egymás után ragasztottam a szavakat, mondatokat, fejezeteket. Sokan folytatták ott az életüket a barátaim, ismerőseim közül. Ha elkezdenék fúrni a földbe, eljutnék hozzájuk. Úgy éltünk akkoriban, hogy az alagút fúrás, elbújás vágya, amivel elkerülhető lehet a valósággal való szembesülés, vagyis azzal, amit az életünkkel tettek, természetes lelkiállapot volt.

A Dél Keresztje is ezt jelentette, elvágyódás, feloldódás és annak elviselhetetlen tudata, hogy létezhet olyan élet(em), amelyben nem ez az égbolt van felettem. Kicsit olyan volt, mintha a másvilágra kerültem volna – már a gondolattól, jó is volt, félelmetes is volt.

Nekem ezt jelentette Ausztrália. Ma is ezt jelenti, az első regény és a hosszú keresgélések, utánaolvasások nem tűnnek el nyomtalanul az ember lelkéből. Szabadságba oltott rabság vagy fordítva, hiszen onnan nem lehet gyalog hazajönni.

A levél, ami a könyvtár címére érkezett, angolul íródott. Gyűjtöm a bátorságot, hogy írjak, nem választ, hanem levelet. Leírjam, milyen sokat tud jelenteni az effajta nyitottság, nyitott odafordulás. Lehet, sohasem fogom megírni. Nem számít. De azt remélem, hogy a kutatók ki fogják kutatni mindazt, ami a levélírót érdekli. Talán én is kapok ebben feladatot. Majd elvégzem. Vagy csak annyit írok, hogy a könyvtár, legyen a világon bárhol, egy hely, ahol jó lenni (Borges, és Királyhalom). Ami azt jelenti, hogy jó örökséget hord magánál, magában az, akinek a dédapja ebben az épületben működtette a vendéglátóipari létesítményét.

A levélben az áll, hogy a levélíró olyan információ birtokába jutott, amely szerint a dédapja H.Á.L. a ’30-as években a könyvtár épületében pubot, hotelt és kuglipályát működtetett. Egészen pontosan 1932-től a II. világháború végéig, amikor is a kommunista hatalom elvette tőle. Ez angolul másként hangzik, inkább úgy, hogy az ingatlan elveszett a kommunista hatalom által. A levélíró azt szeretné tudni, van-e bármilyen dokumentum, ami a dédapjához ily módon köthető. Végül azt írja, mellékel néhány családi fotót, amelyen a ,,hotel” látható, amikor a dédapja működtette. Új Dél Walesből jött a levél.

Lenyűgözve olvastam , hálával és örömmel, mintha egy régi ismerőst üdvözölnék. A Dél Keresztjét biztos látni Új Dél Walesben.

A nyitottság, amivel a levél íródott, az odafordulás bizalma itt már idegen.

Olyanok leszünk, akár a környezetünk.

Kitörölhetetlen nyomokat hagynak bennünk a múló napok, amikor mindent kockára teszünk, akárha nem volna semmi vesztenivalónk, a múló napok, amik arra vannak, hogy feldolgozzuk mindazt, amit mégis elveszítettünk, de legfőképpen azt, hogy semmit sem tennénk másként, ami társadalmi-szocializációs szempontból nézve egyértelműen rossz válasz.

Betemet a por és a homok, teletömi a szánkat, gyanakvóak, csikorgó fogúak leszünk.

Ausztráliában milyenek lesznek?

Úgy képzelem, ahogyan közel két évtizede képzeltem, amikor B. I. biztatására belefogtam a regényírásba. Tágasságot és rácsodálkozást érzek, az álomidőt és annak helyét próbálom áthelyezni reménytelenül ide, ebbe a városba kozmált létembe. Valahogy úgy képzelem, akik oda mentek lakni, azok magukba szívnak valamit az aboriginek átadottságából, amivel a világot, azon belül is az életet, a halált és magát a teremtést szemlélték, megélték. Ott nem temet be a por és a homok, nem csikorognak a fogak.

Így képzelem.

Ausztráliában, a Dél Keresztje alatt él H.L.Á. dédunokája , aki útjára küldi családja fényképeit, hogy azoknak folytatása legyen itt, ahová küldte. Ránk bízta a családja történetének egy szeletét.

Ha írtam volna levelet, akkor engedélyt kértem volna arra, hogy leírhassam a dédapa nevét, de hogyan magyarázhattam volna el mindazt, ami immár a könyvtár egyik titka – és közös, nyílt titok is egyben, amolyan secret de polichinelle, emellett pedig szöveg lett, szavak és mondatok, amikkel, akár egy ausztrál fatörzsből kivájt csónakon, ringatózom városunk döglött taván, pontosabban a ’60-as évekből itt ragadt műbőr széken, a ,,kakasülőn”.

A könyvtár egyik titka mindenképpen az, hogy a ’30-as években H.L.Á. kocsmát, hotelt és kuglipályát működtetett az épületében.

Oh, tudom, hogy ezt mindenki tudta.

Én, nem.

Azt természetesen tudtam, hogy 1895-ben kezdték építeni és három hónap leforgása alatt fel is épült a Nemzeti Kaszinó, amit a milleniumi őszön adtak át rendeltetésének. A Pacsirta jelenléte is olyan egyértelmű és szilárd, mint a szavak az író regényében, már-már naftalinszagú az említése. Azonban azt, hogy az olvasóteremben az OLDBOJ klub tekézői tanyáztak és érezték jól magukat, nem tudtam.

Hatvankét évvel ezelőtt, amikor a Zeneiskola földszintjéről a könyvtár átköltözött a Nemzeti Kaszinó épületébe, vajon betévedtek-e olyanok, akiknek a kezében még ott volt a sörös krigli jóízű súlyának, a tekegolyó simaságának emléke?

Érezték-e valaha, hogy a könyvtár egy jó hely akkor is, ha már nem T.L.Á. úrnak és alkalmazottainak köszönhető a jó hangulat, hanem a könyvtárosoknak és a költőknek, a zongora hangjának, a Tito-verseket izgatottan és rosszul szavaló általános iskolásoknak (,,ma sem tudom, hogy a ma(f)fia ő vagy a holnap hőse...”), a termeket és a könyveket finoman belepő homokrétegnek, amit közönségesen csak pornak neveznek, de ami annak ellenére, hogy csikorgóvá teszi a fogakat, mégis csak olyan tartósító, amihez Ausztráliában is érdemes ragaszkodni, megosztva egy darabkát abból a korból, amiről mostanában megint sokan azt akarják elhitetni, hogy akik nem velük voltak, azok mind őfelsége pincérei voltak.

* Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)