Nem tudok és nem is akarok „nagy szavakat” írni. Sosem tudtam tirádákat zengeni, mert azt nem érzem őszintének.
Amikor doktori hallgatóként „berobbantam” Szegedy-Maszák Mihály irodájába, a következőkkel fogadott:
– Magának nem kell tanácsokat adni, mert megy a saját feje után. Nem igaz?
– Ez igaz, de ez még nem jelenti, hogy ne hallgatnám meg azokat a tanácsokat… – feleltem.
Aztán elkezdődött a történetem. 2003-ban Tanár úr kiküldött Firenzébe, ahol az ő sürgetésére írtam meg a Gonoszról szóló doktori dolgozatomat. 2004-től az ő inspirációjára gyűjtöttem szorgalmasan Kosztolányi-cikkeket. Pár évvel később – amikor már zajlottak a Kritikai Kiadás munkálatai – szintén ő segítette, hogy könyvben is kiadjuk a beszélgetőlapokat. Végül ő javasolta azt is, hogy írjak Kosztolányiról életrajzot. Ennek elkészültét azonban már sem ő, sem Réz Pál, sem Esterházy nem várta meg…
És most hadd idézzem föl közös szabadkai emlékeinket! Mert Szegedy-Maszák tanár úr nagyon szeretett Szabadkán lenni. Én magam 2006 nyarán jártam először a városban. Még élt Dévavári Zoltán, akihez Hózsa Éva vitt el.
– Kritikai kiadás, igen. Ahhoz gyűjtenék anyagokat, ha lenne kézirat, vagy ilyesmi… – válaszoltam neki és feleségének, Beszédes Valériának.
– És mondja, kik csinálják? – kérdezte Dévavári.
Soroltam a neveket.
– Szegedy-Maszák. Igen, őt ismerem! – csillant föl a szeme.
Karácsonykor már kéziratokat fényképeztem.
– Hozza el magával legközelebb a főnökét is, a Szegedy-Maszákot! Mondja meg, hogy mi itt a Bácskában nagy szeretettel várjuk! – engedett utamra akkor Vali.
A Kosztolányi Kritikai Kiadás hivatalosan 2007 januárjában indult el. Neki több évtizedes vágya teljesült ezzel, nekem pedig lett munkám, nem is akármilyen. Teljes erőbedobással ugrottam neki a feladatoknak, időnként pedzegetve a szabadkai kirándulás ötletét is. Pár hét múlva már szerveztük.
– Júniusban – mondta Tanár úr.
– Akkor ugye egy nap oda a vonat, egy nap vissza…
– Jó, hát akkor négy napra megyünk.
A Könyvhét után nem sokkal indultunk. Velünk jött Bengi László, aki akkor az Aranysárkányon dolgozott. Amikor beért a vonat az állomásra, a vámvizsgálat miatt nem szállhattunk még le. Tanár úr azzal ugratott, biztos el akarom téríteni Belgrádig, azért mondom, hogy várjunk.
Az állomáson most is Hózsa Éva fogadott. Lepakoltunk a szállodában, majd színházba mentünk. Csáthról szólt a darab. Utána „cseresznye-partit” rendeztek, s valóban, volt is ott cseresznye rogyásig, meg pezsgő (Réz Pált is idézve) bokáig… Tanár úr nagyon sokat nevetett, s persze ugratott bennünket.
– De azért az a Radákovich, hát az milyen nő volt már – ismételgette Beszédes Vali.
– Jaj, de hát a Harmos Ilona… a Manyika…
Mert Kosztolányinét csak Manyikának hívtuk. Manyika így, Manyika úgy… Manyika kicsit füllent itt-ott, Manyika ilyen-olyan természet volt. Réz Pállal ellentétben Szegedy-Maszák Radákovich pártján állt, Kosztolányi női közül.
Másnap jött a sajtó – épp a Magyar Szó –, aztán estefelé egy rádióbeszélgetés. Dőltem a nevetéstől, még a számat is be kellett fognom, nehogy behallatszódjon a mikrofonba. Tanár úr és a riporter folyamatosan tréfálkoztak. Életem egyik (ahogy ő mondaná) „legmurisabb” beszélgetését hallgattam végig.
Abban a pár napban nagyon sok szabadkaival megismerkedtünk. Folyt az anekdotázás Kosztolányiról, miközben fájt, hogy Szegedy-Maszák már nem tudott újra találkozni a nemrég meghalt Dévavárival.
Az egyik ebéd közben azt is megtudtam, Tanár úr szerkesztette egykor azt a rádióműsort, amelyben Vörösmarty A vén cigány című versét szavalják páran, némi Liszt-rapszódiával fűszerezve. Kamaszkoromban állandóan hallgattam, mert Latinovits modorában szerettem előadni kedvenc költeményem.
– És Latinovits? – kérdeztem egy későbbi alkalommal.
– Mindig arrafelé járkált. A Völgy utcában. Olyan ruhában volt… – válaszolta.
Szabadkán persze dolgoztunk is. Kéziratokat fényképeztem, s a Városi Könyvtárban búvárkodtunk.
Legközelebb 2010-ben utaztunk közösen Szabadkára, a Kosztolányi Napok vendégeiként. Első este Tanár úr adott elő, aztán vacsora Pomogátsékkal. Másnap újra előadások. Akkor tette föl nekem először a költői kérdést:
– Vajon hogyan fog megtörténni? Egyszer csak összeesem, és annyi?
Előtte vidám volt és felszabadult, aztán hirtelen jött ez. És máskor is. Egyre többször.
– Nincs sok időm hátra… – mondta.
És én úgy tettem, mintha süket lennék. Hülyén mosolyogtam csak rá. Biztos viccel. De nem, ő ezt már akkor egészen komolyan gondolta…
