2024. július 2., kedd
Édes-bús* apróságok

Az idő, a tér, a sors, a történelem

Amikor Jókai Mór megírta Az arany embert, pénzszűkében volt.

Ilyesmi írókkal, költőkkel, kőfaragókkal és balett-táncosokkal is elő szokott fordulni, nem kell erre odafigyelni, ennek oka általában nem a tehetségtelenségük, sokkal inkább a forró fejük, forrófejűek, mondhatni, lázongók és igazságot keresők. Általában meg nem lelők. Az egyik legnagyszerűbb példa – noha az ízlésekről felesleges és nem illő vitatkozni – a maga nyomorával (feje tetejére állított példa) Villon.

Ha tehetném és ezerszer születnék, nem lenne más példa számomra, csak Villon. Állítólag ezt egyik fordítója mondta egy baráti beszélgetés alkalmával, majd hozzátette: de ki az a hülye, aki a példaképét követi, ha az éppen Villon?

Aki kevéssé ismeri ezt a remek pofát, zseniális költőt:

,,Harmincéves koromra a

Szégyent bizony fenékig ittam,

Nem vagyok sem egész buta,

Sem egész bölcs… De kutyasorban

Sínylődtem: hadd érje miattam

Thibault d’Aussigny-t a panasz.

Püspök? Lehet, hogy az az Úrban,

Népet áldó… Nekem nem az.” (…)

Ilyeneket írt Villon, s bizony, nem hazudott. A százéves háború és annak minden következménye csak ráadás volt veleszületett természetére: merem állítani, vannak olyanok, akik még az általános bajban és nyomorban sem éheznek, nem nélkülöznek – természetük Villonétól igen távol áll.

Háborog a világ, kevés dolgot lehet tenni a szemlélődésen kívül.

A szemlélődés derűssé tesz, ha nem keserít meg. A keserűség reális emberi válasz, ezért kell Villont olvasni. Lehetne természetesen a Bibliát is, de ebben az esetben Villon sokkal inkább megfelel, mert egyértelmű, brutális erejű, önironikus, és egyetlen pillanatra sem adja fel azt, amiért a világra született. Lehet, hogy vannak kételyei annak vonatkozásában, hogy mi végre és mely céllal született, de a feladás nem fordul meg a fejében. Ezért lett költő. Úgy vélem, ez az önsorsrontó tulajdonság minden igyekvő törtetőt, helyezkedőt megnyugtathat, viszont a költőket-írókat ez nem menti meg a pénzzavartól az éhezésig terjedő helyzetektől.

Így volt ezzel Jókai Mór is, amikor megírta Az arany embert, ami nem másról szól, mint a boldogságkeresésről.

Ha jobban meggondoljuk, a boldogság megkeresésének egyik lehetősége a pénzkeresés is.

Talán ezért adta a fejét erre Jókai Mór. Meg talán azért is, mert ez volt a szakmája. Mégsem varrhatott lovaglóruhát, és nem menthette meg az anyákat a gyermekágyi láztól.

Mivel tehát Jókai Mór író volt, hát írt. És mivel pénzszűkében volt, hát regényt írt, ráadásul olyant, amelyik jól fizet, és/mert/vagy szereti a közönség. Ez volt Az arany ember. És azért gondolta (joggal) az író, aki forradalmár is volt ugyan, de nem egy őrült, mint Villon, tehát polgári életet szánt magának (ennek mindig vannak nüanszai), hogy egy ilyesfajta regény, amelyikben a főhős keresi a boldogságot (az író meg a pénzt), jó lesz. Megfelel.

A német közönségnek is megfelel, ami bizony fontos momentum, forintban is.

Mint egy leveléből ki is tűnik: „Ez legjobban fog tetszeni a német közönségnek a többi regényem között, mert csupa regényesség lesz, minden politika nélkül. Itt Pesten a Pester Lloyd közli németül, és az nekem ád a fordítási jogért 400 forintot.”

Szeretem Jókai Mór regényeit. Volt idő, amikor rajongtam némelyikért (A kőszívű ember fiai nem volt benne, az Egri csillagok simán kiütötte), éppen azért, amitől az író megfosztotta (ha ezt tette) Az arany embert, és amiért a német közönség, vagy egyszerűen csak: a közönség imádta. Csupa regényesség, minden politika nélkül.

Amely regényben nincs politika, abban nincs történelem? Amelyben nincs történelem, abban nincs idő és tér? Dehát időn és téren kívül, ezt még Bahtyintól megtanultuk – kínok és keservek között –, nincs művészet, akkor tehát mégis csak ott van valahol a történelem, és ahol a történelem van, ott a politika is megjelenik.

Nem térek vissza Villonra, és nem említem Rabelais-t.

Ki fogom bírni.

Pedig nemcsak a kettejük szellemi, irodalmi kapcsolata miatt esik ez nehezemre, hanem a fentebb említett Bahtyin mester miatt is – különös tekintettel a groteszkre.

Világunk, amelyben élünk, és a világ, amely körülvesz, megérdemelne egy Rabelais-t.

„Kronotoposznak az irodalomban a művészileg megragadott idő- és térbeli viszonynak lényegbeli kölcsönös kapcsolatait nevezem (szóbeli fordításban időtérbeliség). Ezt a kifejezést a matematikai természettudomány használja, s Einstein relativitáselmélete alapján vezették be és határozták meg. Számunkra nem fontos e kifejezés sajátos jelentése a relativitáselméletben. Mi az irodalomtudományba – majdnem (majdnem, de nem egészen) metaforaként hoztuk át. Számunkra benne a tér és idő kifejezett elválaszthatatlansága fontos…”

Bahtyin sokban hozzá tudott járulni ahhoz, hogy bizonyos gólyákból felsőbb éves hallgatókká előlépők még véletlenül se kívánjanak irodalomtudománnyal foglalkozni, amennyiben fájdalmas felismerésként élték meg a regények feldarabolását, kibelezését, ugyanakkor működésük (műfaji) pontos és szinte a teljességet érintő feltárását.

A kronotoposznak van köze a történelemhez, erről tanultam és olvastam. Minden bizonnyal, ha más módon is, mint azt az általunk tisztelt Lónyainé művelte, a sorsnak is – ha mást nem teszünk, akkor említsük csak meg a Kemény Zsigmonddal foglalkozó, az ő politikusi, gondolkodói, közírói tevékenységére fókuszáló kötetet, melynek szerkesztője Szegedy-Maszák Mihály volt, és ami A sors kísértései címet viseli.

Meg hát azért is muszáj megemlítenünk Kemény Zsigmond nevét, mert annyira eleven és érvényes az ő jelensége. Nem politikai állásfoglalásai, elvei, a kisebbségekkel és a vallással kapcsolatos gondolatai, szurkapiszka jelleméből fakadó helyzete, hanem összességében a kiállás.

A kiállás, a tartás. És ettől igazán izgalmas ez a sokszor elfeledett, elhanyagolt alkotó.

Meg azért sem hagyhattuk ki a nevét, mert Jókai Mór mellett ő a magyar romantikus regényírók között a legjelentősebb. Ők ketten ebben a királyok.

És mindketten képesek voltak, tudták úgy művelni (a regényt), hogy miközben politikai, aközben társadalmi is legyen. Vagy inkább az legyen. Legyen olyan, mintha az lenne (társadalmi), és nem politikai. Vagy a történelem és társadalom jelentette szembenállás megjelenésével, ábrázolásával és az ábrázolás modernségével.

Ezért annyira fontos A sors kísértései című kötet és az abban olvasható tanulmányok.

Amíg Rabelais-ra várunk, lapozgathatjuk.

És látjuk, hogy vannak pillanatok – de sohasem az emberen kívül, sohasem az ember akaratától függetlenül –, hogy összeér a sors és történelem, a kronotoposz keretei között.

Maradjunk a költészetnél.

Azt az állítást, miszerint megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, nem igazán lehet másként értelmezni, csak úgy, hogy már beteljesítette sorsát, (bal)sorsát, úgyhogy itt az ideje a jobbnak, mert jobb sorsra érdemes a magyar.

A sorsunk tőlünk függetlenül alakul úgy, ahogy. Nem rajtunk múlik, nem rajtunk áll. Akár Kölcseynél, aki azt állította, hogy mi, magyarok, megbűnhődtük már a múltat is, a jövendőt is. Eszerint vagy látnok volt a költő, vagy úgy vélte, elég volt a balsorsból, ha kimondom, hát teljesül, nemcsak a rossz, de a jó is, hát kimondom: megbűnhődte már e nép.

Egy Himnusztól az ember nem is vár mást. Kinek szurkoljon a Himnusz szövege, ha nem a nemzetnek?!

És kiről feltételezze (a költő), hogy nem fogja a balsors irányítani a jövőben, mert erre semmi oka, ha nem a népről, melynek Himnuszt ír?!

Magyarán: nem leszünk a továbbiakban balfaszok, bűnbakok, egymás ellen acsarkodók, hanem olyan nép leszünk, amely felvirágoztatja országát, hazáját, népét, nemzetét, úgy, ahogy mindenki a sajátját kívánja.

Ilyen egy rendes Himnusz. Használja a sorsot. Felhasználja a szövegben, akár egy vajákos asszony, csak nem rontást, nem átkot szór, hanem a jót, ami igenis előfordul, elég csak a világirodalom legszebb meséire gondolni.

És mi a Himnusz, ha nem a leggyönyörűbb mese, amire mindannyian közösen vágyunk? Aminek beteljesülését áhítozzuk?

Aminek hallatán könny szökik a szemünkbe, és azt érezzük, hogy egyek vagyunk, megbűnhődtük, nem lesz itt kőhalom, hanem kikelet, győz a józan ész, a méltóság, a férfias kiállás, győz Elemér, a sas (Kemény Zsigmond).

Aki hibázott, belátja, aki veszített, belátja, akinek nem sikerült, belátja. Mert erre nem csak az angolok képesek. Erre mi, magyarok is képesek vagyunk.

Ezt érezzük, amíg énekeljük a Himnuszt, legszebb álmunk és mesénk, legnemesebb vágyunk.

A minap a televízióban hallottuk, hogy valaki azt mondta, a sors és a történelem úgy hozta, hogy megszületett a vajdasági magyar igaz demokrácia gyermeke.

Ezek szerint nem emberek (alapító atyák és anyák) döntése hívta életre, hanem a sors és a történelem hozta úgy – mintegy en passant –, hogy augusztus 20-án alakuljanak meg.

Jól kitolt velük a sors. Meg a történelem is.

Mert augusztus 20-án augusztus 20-át ünnepeljük, mindannyian, együtt.

Ez a nap, mint a Himnusz, ami lehet és maradhat remény, míg ki nem halunk, a magyarok ünnepe. Nem ezeké és nem azoké, hanem mindegyiküké.

A műrepülőé, a tűzijáték-rajongóé, a sütödés vállalkozóé, a Clark Ádám tér környékén üldögélőké, a kőoroszlánoké, a gyerekeké, a felnőtteké, de még Rákosi Mátyásé is, amit én sajnálok, de ez van. Még az övé is. Mindannyiunké.

Sajnálom azokat, akikkel ezt tette a sors és a történelem. Hogy megvezette őket, hogy elhitette velük, jobb külön ünnepet csinálni. Magyarnak lenni a magyaron belül. Magyarabbnak?

Szédülök, akár egy körhintán.

De könyvekből és az életből is jól tudjuk: a körhinta oda érkezik vissza, ahonnan elindul.

Ez egy jó tanulság mindazoknak, akik a sorssal és a történelemmel nem művészi szempontból foglalkoznak.

Akik pedig igen, azoknak javaslom, hogy mint én, fellapozzák Az arany embert, a Rajongókat, a Gargantua és Pantagruelt.

*Babits Mihály: A lótusz-evők + Tennyson Karének

(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)