2024. május 3., péntek
A MAGYAR FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC 60 ÉVE

Három országban otthon

Máig tartják a kapcsolatot az egykori bajai gimnáziumból az 1956-os magyar forradalom leverését követően elmenekült diákok – Aradszki Imre az emigráció első éveiről, topolyai, szabadkai, brü

Aradszki Imre feleségével, Erzsikével az év egyik felét Topolyán, a bácskai kisváros egyik csöndes utcájában található szépen felújított családi házukban, a téli hónapokat pedig brüsszeli lakásukban töltik. Gyerekeik, unokáik is a belga fővárosban élnek, lányuk a gazdasági minisztérium alkalmazottja, jelenleg rendezvényszervező, fiuk repülőpilóta. Azt mondja, itthon érzi magát Topolyán, de Szabadka utcáin sétálva is szinte érzi ősei szívdobbanását. Több otthona, több hazája van.

Aradszki Imre

Aradszki Imre

Az 1956-os magyarországi forradalmi események gyökeresen megváltoztatták a Baján élő Aradszkiék életét. Nemcsak az érettségi előtt álló fiatalember, hanem a szülei is az emigrációt választották. Imre néhány hónapot töltött Jugoszláviában.

 – A forradalomnak pillanatok alatt híre ment az országban, és terjedt az országon keresztül, tudjuk, Budapesten is és az ország más városaiban a fiatalok, a gyári munkások kezdték el. Tizennyolc éves voltam akkor, a bajai III. Béla Gimnáziumba jártam, a tanáraink fele baloldali beállítottságú volt, de volt néhány, aki nem, a fizikatanárunk, az osztályfőnökünk például a Sorbonne-on végzett. Fegyvert kaptunk a városházán, régi puskák voltak, otthon tisztogattuk őket. Tüntetések, forrongások voltak Baján is, de tudtommal senki nem használta a fegyvereket. Gondolkodtunk arról, hogy elindulunk Pestre, de a tanáraink lebeszéltek róla. Volt egy visszafogottság. Később a történelemtanárunk javasolta, hogy a fegyvereket tüntessük el, Baján a Pandúr -szigetre hordtuk a gránátokat, fegyvereket, és elföldeltük. Évtizedekkel később, egyik osztálytársammal már Franciaországba találkozva, néhány éve kérdeztem rá, hogy szerinte mi vitt rá bennünket, hogy elinduljunk a nagyvilágba, ő mondta, hogy volt egy közös ismerősünk, egy rendőrtiszt  Kecskeméten, és az jelezte, hogy létezik egy lista rólunk, ha lehet tűnjünk el. Így indultunk meg – kezdte a hatvan évvel ezelőtti történések felidézését Aradszki Imre. Most már csak az emlékei alapján tudja felidézni, hogy mi történt, bár sokáig naplót vezetett, de az sajnos a sok utazás során elkallódott.

Indulás a svájci határ melletti kastélyból

Indulás a svájci határ melletti kastélyból

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által kiadott személyi okmány

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) által kiadott személyi okmány

A gerovói tábor

A gerovói tábor

Az egyik első közös brüsszeli fotó Erzsikével, jövendőbeli feleségével

Az egyik első közös brüsszeli fotó Erzsikével, jövendőbeli feleségével

– A tornatanárom csónakkal jött le Bajáról, és Zomborban rokonoknál húzódott meg. Amikor rájött arra, hogy fél osztály kint van, akkor eldöntötte, hogy szeretne a gyerekekkel együtt lenni. Az osztályfőnökünk is emigrált, Párizsban élt élete végéig. Mi vonattal mentünk a határig, onnan egy ismerősünk vezetett át a határon gyalog. Négyen-öten lehettünk mi, de utánunk jött még egy csoport, az osztályból 15-en jöttünk el. Bevezettek bennünket Zomborba, ott éjszakázunk, másnap reggel jöttünk rá, hogy a zombori börtönben töltöttük az éjszakát. Mellénk rendeltek egy rendőrt és a vasútállomásra vezényeltek bennünket. Becsére mentünk. Csomagunk, pénzünk nemigen volt. Az ENSZ kiküldöttjei elvégezték a felméréseket, ki honnan jött, hova szeretne menni. Nekem volt magyar személyigazolványom, de voltak, akiknek nem volt dokumentumuk. Emlékszem, hogy ott már havazott. December vége felé vittek el onnan bennünket, éjfél körül érkeztünk Belgrádba, majd Karlovacot érintve kerültünk egy táborba. A várszerűség – ez később derült ki –, internáló tábor volt: Gerovo, fenn a hegyekben. Szerintem nyolcszáz, legfeljebb ezer ember lehetett ott, amikor mi ott tartózkodtunk. Fotót is őrzök ebből a táborból, és az emigrálás első éveiből, mert már akkor nagyon érdekelt a fényképészet, ahol lehetett, készítettünk fotót, a feleségem később fotóalbumba rendezte a megörökített pillanatokat.

Svédország nagyon tetszett volna a bajai fiataloknak, mert azt hallották, hogy ott biztosítják a továbbtanulást.

– Svédországba nem kerülhettünk a kvóta miatt, de Franciaországot ajánlották. Már kezdtünk franciát tanulni ott a táborban, volt ott egy értelmiségi, aki tudott franciául, de én már otthon is tanultam valamennyit. Alapszókincsem volt. Február lehetett, amikor levittek bennünket Rijekába, Sežanába, és Olaszországon, Svájcon keresztül Párizsba érkeztünk.

Egy régi laktanyába kerültek a tenger mellé, a rochefort-i táborban voltak egy darabig, utána gondoskodtak róla, hogy akinek mestersége volt, annak munkát találjanak, és lassan szétszóródtak az emberek.

 – Mi elkerültünk Párizs mellé, ott találkoztunk albánokkal, akik szintén Gerovóból érkeztek. Azután a svájci határ mellett egy villaszerűségbe kerültünk, a tulajdonos vöröskeresztes aktivista volt, gróf lehetett, több ilyen villával rendelkezett, és az egyiket ajándékba adta. Később tovább álltunk Grenoble-ba, ez nagyon szép városka. Augusztusi szünet volt, a kollégiumban Egyiptomból kitelepített franciáktól tanultuk a nyelvet.

Közép-Franciaországban egy amerikai kollégiumban is töltöttek valamennyi időt, de közben Imre szülei is emigráltak, Jugoszlávián keresztül Brüsszelbe kerültek. A Prespai-tó mellett, Macedóniában voltak táborban.

– Mivel az iskola igen nehéz volt, két barátom elment Párizsba munkát keresni, és én, miután megtudtam, hol vannak a szüleim és az öcsém, elhatároztam, hogy megkeresem őket. A szüleim küldtek pénzt, és elindultam a Saint-Étienne– Lyon útvonalon. Párizsban várt egy osztálytársam, a bőröndömet valahol elhagytam, az egyetlen papírom az ENSZ menekültjogi papírja volt.

Nagy menetelés, gyaloglás következett, a határnál nézelődés közben talált egy fahidat, ott észrevétlenül átgyalogolt, és jó darabig gyalogolt tovább, reggel egy vasútállomást talált, s vonaton megérkezett Brüsszelbe. Körülbelül egy év elmúltával becsöngetett a szüleihez.

– Rendeztük a papírokat, de pár hét múlva értesítést kaptam arról, hogy  kitoloncolnak. A Magyar Ház, a katolikus szolgálat segítségével kijártuk, hogy nem kellett elhagynom az országot. Az ENSZ-irodában útlevelet kaptam, politikai menekült lettem.

Arról is érdeklődtünk, hogyan alakult a további élete, miként lett topolyai.

– Már Franciaországban körbejártam a fényképészműhelyeket, szerettem volna fényképészettel foglalkozni. Elmentem szakmát tanulni, de nem működött, mert nem akartam a szüleim nyakán ülni. Időnként visszajártam Párizsba, ott láttam, hogy nem volt egyszerű a továbbtanulás, bár kaptak némi pénzt a fiatalok, de szerényen éltek. A löweni Magyar Házban egy pap szerzett ösztöndíjat egyik osztálytársamnak, befejezte az egyetemet, de később kivándorolt Amerikába, négyévente szoktunk találkozni, meg levelezünk is. Ahol az 1958-as brüsszeli világkiállításra készítettek fotókat, ott dolgozott egy magyar ismerősünk, ott kaptam először munkát, azután elkerültem egy gyárba. Időközben megtanultam vezetni, vettünk egy bogárhátú Volkswagent.

A nagybátyám Topolyán élt, nyugdíjas vasutas volt, kilátogatott hozzánk, ő ajánlotta, hogy keres nekem egy magyar kislányt, és így is lett. Egyszer csak kaptam egy kis fényképet és címet Erzsikétől, írogattunk egymásnak, és 1962-ben megkértem a kezét, vonatra ült és kijött hozzánk. Június 15-én találkoztunk, virágcsokorral vártam, és július 14-én esküdtünk.

Egy jóbarátom befejezte a fényképésziskolát, nyitott egy kis laboratóriumot, profiknak dolgoztak, és meghívott a diapozitívok előhívására, ezt a munkát először esténként csináltam, egy év után átmentem hozzá teljes munkaidővel.

 Topolyára 1971-ben jöttünk először. Rind Pistával, a topolyai fényképésszel találkoztunk, a színes fényképezésről tőlünk érdeklődött, és ki is jött hozzánk két hétre. Amikor hazajött, áttért a színes filmek előhívására.

A beszélgetésből az is kiderült, hogy a család előző generációinak életét is nagyban befolyásolta a közeli országhatár, a történelem.

A gerovói tábor

A gerovói tábor

– Apai részről szabadkai ősökkel rendelkezem, anyám pedig kúlai származású. Anyai nagyapám vasutas volt Kúlán, tízgyerekes család volt, 1922-ben fogták magukat, az említett nagybátyám kivételével átmentek a határon, Jánoshalmán telepedtek le, a nagyapám ott van eltemetve. Apai ágon a nagyapám szabadkai származású, fodrászsegéd volt, a szülei üzletet akartak nyitni neki, időközben azonban megismerkedett a jövendőbeli nagyanyámmal, aki sváb lány volt, és ez abban az időben nem működött, ezért fogták a batyujukat és fölmentek Pestre. Apám a közlekedésben dolgozott, a második világháború idején Bajáról áthelyezték Székesfehérvárra, és ott kapott lakást. Amikor bejöttek az oroszok, láttuk, odébb kellene állni, elmentünk Veszprémbe, de ott sem volt nyugalom, menteni kellett a buszokat, Szombathelyre helyeztek át bennünket. Párhuzamosan laktunk a vasútállomással, az állomás megúszta a bombázást, a mi utcánk azonban eltűnt, semmi nem maradt. Mi úgy maradtunk életben, hogy kimentünk a mezőre egy biciklivel, meg egy zsák holmival. Ez maradt az egész vagyonunkból. Ekkor 7 éves voltam.

Utána összeszedték azokat az embereket, akik nincstelenné váltak, a német érzelműeket fölpakolták és elindultunk Ausztriába, így kerültünk Linz mellé egy kis faluba, ott vártuk be a háború végét. Az apám beszélt németül, tolmácsolt. Az amerikaiak figyelmeztettek, amikor elfogta a társaságot a honvágy, ott az oroszok lesznek az urak, de senki nem hitte el.

Mi is visszajöttünk Magyarországra, az apámat bé listára tették azon az alapon, hogy nyugat párti volt, így évekig nem kapott munkát, magam sem tudom, hogy vészeltük át azokat az éveket.

Beszélgetésünk végén az emigráció első éveiben készült képeket tartalmazó fotóalbumot lapozgatva még szó esik róla, hogy sokáig a brüsszeli Magyar Ház volt a kimenekült magyarok találkozóhelye, kezdetben az igazi dobos tortát a bajai cukrász készítette az összejöveteleikre. Belgium kis területe miatt azonban sokan továbbálltak, az októberi megemlékező ünnepségeken már nagyon kevés az ismerős arc.

– Ha Szabadkán járok, úgy érzem otthon vagyok, az őseimet érzem, de Topolyán is nagyon jól kiismerem magam. Azóta rendszeresen hazajárunk, mióta nyugdíjasok vagyunk, a nyarakat itt töltjük – mondja végül Aradszki Imre, és meséli, hogy két gimnáziumi jubileumi osztálytalálkozóra is készül. Négyévente van az egykori bajai osztálynak találkozója, az jövőre lesz, idén decemberben pedig Franciaországban találkozik azokkal, akikkel együtt hatvan évvel ezelőtt elhagyni kényszerültek Magyarországot.