Verebes György: Hénoch
Képekről szavakkal. Verebes György képeiről testvéri szavakkal. És mégiscsak festményekről, írva, felolvasva. Ismerve kézmozdulatokat, eszmét, napszakot, éj-szakot, hogy mikor is, hogyan is festette ezeket a képeket. Vagy mégsem arcok, kezek, festmények ezek? Lehet, hogy kinyilatkoztatások, jelek, haladó és halódó történetek. Kivetülései a szenvedhetetlennek. Nem szenvedhető, csak liturgiájukban felmutatható megtestesülései a szentközelinek. A nem akarás közelítésének manifesztumai, amiből sem a vágy, sem az ahhoz közeli szövettani ismeret nem táplálkozhat. E látnivalók esetében csupán az agy szinapszisaiból fakadó, továbbvivő érzületi közeg az, ami művészeti kérdéseket tehet fel. Hogy miként lehet arcokkal szembesülni úgy, hogy tekintet nélkül is személyessé váljanak. És ha már ezáltal istenien személytelenné is, akkor ezt a személytelenséget hogyan fogadjuk úgy, mint egyénre szabott nihilt? Hogyan fogadjuk a hétköznapi számvetés híján önmagát molekulákra bontó és azok atomjait számláló ember által felismerhető bizonyosságot? Mert Verebes György nem festő, hanem megfestő. Az adott dolgokat megfestő ember, akinek ezen adott dolgok megélése által inspirált léthelyzetek nyújtják a megfestés ingerenciáját. A festés már csak modellezése egy eszmei túlélésnek. Mert a kivételesek számára előíratott az, hogy a felettük elsuhanót a maguk festői módján „lefényképezzék”. S ez különösen könnyűnek tűnik akkor, amikor az ecsetvégre kínálkozó anyagtalan arc egy örök pillanatra, suhanásában felénk fordul. Úgy tűnik, ilyenkor kiszolgáltatott, hisz nem rejt titkot, de ő maga a titok. Másrészt, mintha arra várna, hogy könnyű legyen vele elbánni, még akkor is, ha tudja, megfesthetősége igen nagy gondot okozott az őt megismerni kívánó művésznek. A kérdés: mi okozhatott nagy gondot az alkotónak? A válasz Verebes György esetében csak az lehet, hogy a szemek mögé rejtetett látást láthatóvá lehet és kell tenni. Repülni a röpképtelen és ráadásul kihalt dodómadárral, kapaszkodva annak kurta szárnyaiba, mialatt szavatosságukat vesztett fajok és mítoszokká érett-aszalódott alakok hirdetik a mi eszmei múltunkat.
Kihalófélben az értelem, ugyanakkor az emlékezés mindig jelen idejű. Azzá teszik most az itt jelen lévő képi kivetülések is, kivetülései minden hősi maradványnak. Ne értsük félre a nagy szavakat, hisz azok is csak a küldetésüket teljesítik: szellem, értelem, hit, szeretet. E szavak épp annyira gondolataink letéteményesei, mint amennyire bő az ábrázolásukra hivatott képek, festmények tárháza.
Ezekben a festményekben az ember szeretete van jelen. A nézés befelé irányul, s onnan vissza ki, de ez a kivetülés már a nézőé. Tessék csak nézni. Tessék csak nézni, mi által lelhet fényre egy szemhunyó arc. A kérdés, ezen túl, már nem festészeti. Sőt: a kérdés, ezen túl, már nem kérdés. Halk manifesztum, vakon láttatás. Vakond-láttatás, ahogy a mélyre ásás az állat esetében triviálisnak tűnhet. De: igazság. Az arcok igazsága a szellem igazsága. A facies törvénye ez, anélkül hogy a pillantásra szükség volna. Anélkül hogy arra az igazolásra szükség volna, ami maga a lélek. Mert az emberi arc a maga valójában egy olyan látnivaló, mely önmagában viseli az eszmétlenség igazságát. A lélekét. Önmagáért való. Az arc nem eszme, de annak teremtője. Ős-eszme. Az arc az emberen való látnivalók halmazának gyújtópontja, amit még nem perzselt meg a személyesség tekintete. A világ miniatűr domborműve, hajlataiban, ráncaiban a pornak nevezett anyaggal.
De ezt a port a kéz szórja. A manus, a pedes superior. Nem cipel testsúlyt, ahogy a lábak, hanem a testtől elérhető távolságban lévő dolgokat gyűjti be az arcnak. Tárgyakkal szembesíti az arcot, felmutatván neki azokat. Csak kezeket festeni test nélkül annyi, mint arcokat ábrázolni tekintet nélkül. A viszonylagosságból kiragadva a kéz morfológiája ugyanúgy esztétikummá válik, ahogy az arc az emberi testen való látnivalók gyújtópontja lesz. A kéz és arc közötti feszülésben pedig, láthatatlanul, ott van maga az ember, amint kénytelen áthidalni az önmagát jelentő szakadékot. A tekintet személyt teremt, a kar pedig a tárgyakhoz való személyes viszonyulás erőkara. Ezek nélkül az emberi jelenlét ősi időtlenségéig zuhanunk. Az arkhé, a mindent megelőző jelenlét ma már csak szavakban létezik, mégis valósnak tűnik. Azért, mert elgondolva és kimondva, a szemehunyt tekintet és az erőkart nélkülöző kéz a hiány fogalmát nem ismerve az emberi ismeretlent anyagban is mérhető hittel tölti ki. De mivel e hit nem ábrázolható, tanúbizonyságot csak egy módon tehetünk mellette: ha láttatjuk azokat a pilléreket, melyekre támaszkodik: az arcokat és a kezeket.
(Az írás Üveggolyó mellékletünkben jelent meg.)
