Anomalisa (2015). Rendezte: Duke Johnson és Charlie Kaufman. Saját színdarabjából a forgatókönyvet írta: Charlie Kaufman. Fényképezte: Joe Passarelli. Vágó: Garret Elkins. Zene: Carter Burwell. Szereplők: David Thewlis, Jennifer Jason Leigh, Tom Noonan.
Wes Anderson, aki élőszereplős filmjeit is hihetetlen képzelettel megáldva tömi tele az őrülettel, karrierjének egy adott pillanatában rájött, hogyan tolhatna még egy lépcsőfokot az abszurd családregények katalógusszerű túlkapásával: szakembereket szerzett, és stop-motion animációra adta a fejét. Ebből született A fantasztikus Róka úr. Minden világos, amikor az ember leül megnézni a filmet. Ezt az agymenést nem lehetett volna élő szereplőkkel imitálni.
Mindez sajnos nem igaz az Anomalisára, amely – annak ellenére, hogy egészen mélyre ássa magát a kapuzárási pánik rejtelmeibe – nem ad választ arra a kérdésre, hogy a rendezők miért ezt a technikát választották.
Michael Stone (hangja: David Thewlis) élete enyhén szólva unalmas. Feleség, kamasz gyerek, munkatársak, exszerető, az emberek a lépcsőkön, a reptéren, a bárban – mindenki ugyanolyan. Egy üzleti út alkalmával aztán (miután találkozott régi szerelmével, aki szintén maga az unalom) Mike élete kifordul a medréből, amikor megismeri Lisát (hangja: Jennifer Jason Leigh), aki maga az anomália.
Bár az IMDb az általa rendezett Kis-nagy világot (igazi, és a magyar fordítás által kevésbé torzított címén: Synechdoké, New York) dobja ki legmenőbb találatként, Charlie Kaufmant mégsem elsősorban rendezőként szeretjük, hanem a posztmodern amerikai film forgatókönyvíró-zsenijeként. Ő jegyzi ugyanis A John Malkovich menetet és az Egy makulátlan elme örök ragyogását. És ami a forgatókönyvet illeti, azzal az Anomalisában sincs semmi gond, sőt: a saját egyfelvonásosából adaptált dráma remekül fonja a kiégett középkorú ügyfélszolgálatos meséjét. Hatalmas csöndök és hosszú, leginkább az Elveszve a fordításban hangulatára hajazó jelenetek sorjáznak, amelyek egyre csak megerősítik a középkorú férfi vergődését.
Külön figyelmet érdemel a kiváló koncepcionális trükk: Michael és Lisa karakterén kívül senkinek sincs saját hangja: az összes többi szereplőt (feleséget, gyereket, pincért, exet, taxisofőrt s a többi) ugyanaz az egy hang, Tom Noonan vette fel, amitől a világ valóban elképesztően egysíkúnak tűnik. Képzeljük csak el: a lágy férfihangon búgó, dögunalmas feleségünk átadja a telefonkagylót a lágy férfihangon búgó fiunknak, aki követeli, hogy apu hozzon neki ajándékot Cincinettiből. Maga az életből lett rémálom!
Valószínűleg ez a (tényleg remek) húzás az, amely indokolttá tette a stop-motion animáció használatát és ezzel Duke Johnson társrendezői szerepét. Csakhogy ez elég soványka indok, hiszen élőszereplősen is ugyanez simán megcsinálható. Az Anomalisa egyetlen olyan momentuma, amikor a rajzfilmjelleg megmagyarázza önmagát, egy röpke rémálomjelenet, amelynek során a hotel menedzsmentje és a teljes személyzet szerelmet vall Michaelnek, aki rohanás közben az arcát is elveszíti.
Az Anomalisa remek mélyfúrás a kiégett ember pszichéjében, ami a humort se nélkülözi (csak olyan kaufmanosan mosolyogtat, nagy kacagásra ne számítsunk), és mindenképp az év egy fontos filmjének számít, még ha a legjobb animációnak járó Oscart nem is kaphatta meg.
Csak azt a fránya stop-motiont magyarázza már meg valaki...
