2024. május 19., vasárnap

Ötezrek „szülőapja”

Beszélgetés a Pro Urbe díjas, topolyai dr. Námesztovszki Zoltánnal

A topolyai községi képviselő-testület ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el, hogy a 2016. évi Pro Urbe díjat, a város legmagasabb elismerését, dr. Námesztovszki Zoltán kapja. A díj átadására szeptember 15-én, a képviselő-testület városnapi díszülésén került sor. A most következő beszélgetésre a Pro Urbe díjas kertjében, lombos fák árnyékában került sor, ahol születésről, erdőtelepítésről, vadászetikáról, de arról is szó esett, hogy a Magyar Szó hogyan fordította meg a sorsát.

Induljunk Kishegyesről: a falu helytörténetében az olvasható, a településen 1770. november 1-jén vette kezdetét a tanítás. A tanító, Námesztovszki József katolikus iskolamester volt. Mond Önnek ez a név valamit?

Igen, egyenes ági ősről van szó. Az édesapámat is Józsefnak hívták, mint az egykori felvidéki származású iskolamestert Kishegyesen.

A díjátadás pillanata (Ótos András felvétele)

A díjátadás pillanata (Ótos András felvétele)

A vadásztársaság ajánlotta ugyan a Pro Urbe díjra, de azért Önt elsősorban Topolyán, és tágabb környékén is, szülész-nőgyógyász szakorvosként ismerik.

Számításaim szerint hozzávetőlegesen 5000 gyerek fut Topolya környékén a „kezem után”, tehát 5000 szülésnél voltam közvetlenül jelen. A terhesgondozások száma viszont ez alatt a csaknem 40 év alatt több tízezerre rúg. Ez azoknak a terhességeknek a száma, amelyek kihordásra kerültek, és melyek lekövetésében, megfigyelésében valamilyen módon részt vállaltam. Ez egy település lakossága. Egy ekkora szám után nem is nagyon kellene bemutatkoznom. Több mint 40 évet kreatív munkahelyeken dolgoztam az egészségügyben. Hat és fél évig mint gyakorló, általános orvos, utána mint szülész-nőgyógyász szakorvos, aki az első naptól kezdve nyugdíjba vonulásáig a topolyai egészségházban teljesített szolgálatot. Számomra meghatározó momentum a hivatásom. Emellett nekem a természetben való tartózkodás, a vadásztevékenység, akár vadászsiker nélkül is nagyon sokat jelent. A vadászaton keresztül nagyon sokat tehettem a természetért. Úgy érzem, hogy talán ez a legnagyobb sikerem. A vadászegyesületnek ugyanis több mint 30 hektár saját földje van, ennek több mint 90 százaléka mára be van erdősítve. Minden egyes erdősítési akcióban személyesen vettem részt. Először a kreációban, az ötlet kialakításában, aztán a kivitelezésben is. Az ültetésben, a kapálásban, a növények gondozásában. Nyolc éven át elnöke is voltam, előtte négy éven át elnökhelyettese a vadásztársaságnak. Mindig azt az értéket próbáltam preferálni, amit a társadalmi helyzetemnél, a hivatásomnál fogva ott is érvényesíteni tudtam. A vadászat azonban olyan aktivitás, amelyben megszűnnek a rangsorok, nincs ranglétra, általános szabály, tekintet nélkül a rangra, funkcióra, betöltött tisztségre, mindenki egyforma, egyenrangú.

Menjünk egy kicsit vissza az időben. Hogyan lett orvos?

Ez nagyon érdekes, főleg azért, mert a Magyar Szónak is meghatározó szerepe volt abban, hogy orvos lettem. Jelesre érettségiztem, és a belgrádi orvostudományi karra, akkori ismereteim szerint, csak a kitűnőket vették fel, így aztán egyik barátom hatására a belgrádi építészeti karra szerettem volna bejutni. Be is fizettem a felvételit, és megvettem a vonatjegyet a fővárosig. Vettem azonban egy Magyar Szót is, és a legutolsó oldalán azt olvastam, hogy Újvidéken is megnyílik az orvosi kar, 150 diákot vesznek fel, és ha nem lesz ennél több jelentkező, nem lesz felvételi sem. Így történt, hogy leszálltam a vonatról, és a belgrádi befizetővel Újvidéken jelentkeztem. Így lettem az induló újvidéki orvostudományi kar első generációjának 93. jelentkezője, közülük pedig a 14. aki diplomázott. Így lett sorsdöntő szerepe a Magyar Szónak is az életpályámban. Mivel a szerb nem az anyanyelvem, a kezdet nehéz volt, de belejöttem. A klinikai tantárgyakon keresztül éreztem meg, hogy valójában mi vár rám. Kaptam azonban egy különleges feladatot: A méhlepény morfológiai tulajdonságai címmel kellett szakdolgozatot írnom. Ennek ügyében egy évet „lógtam” a szülészeten. A tanulmány pedig olyan jól sikerült, hogy megkaptam Újvidék város Októberi Díját – a kor rangos kitüntetését –, mint a legjobb egyetemi tanulmány szerzője.

Innentől kezdve már egyértelmű volt, hogy nőgyógyász szakorvos lesz?

Gyakorló orvosként sem riadtam meg egy-egy intervenciótól, a szülész-nőgyógyász szakosítás pedig komplett egyéniséget kíván. Ez felelt meg legjobban a temperamentumomnak, bár voltak olyan pillanataim, amikor sebész szerettem volna lenni. Utólag azonban elégedett vagyok: a szülés nem betegség, csak élettani folyamat. Az esetek többségében gond nélkül lezajlik. Amikor azonban gondok adódnak, pillanatok alatt kell felmérni, mi az, amivel a legkisebb ártalom okozásával segíthetem a folyamatot. Szülész-nőgyógyászként azt tartom a legnagyobb sikeremnek, hogy kórházon kívüli szülészeten praktizálva – amikor nem volt műtős háttér mögöttem – egyetlen babát sem veszítettem el a szülés közben adódott komplikációk miatt. Utólag azonban be kell ismernem: mind az 5000 szülés előtt volt bennem aggódás, félelem. Mert tisztában voltam azzal, hogy bármi történhet. A félelem, az ilyen pozitív értelemben vett aggódás azonban serkentőleg hatott rám.

A díjátadás után (Ótos András felvétele)

A díjátadás után (Ótos András felvétele)

Ennyi szülésnél közreműködött, megfordul-e néha a fejében, hogy az utcán a járókelők egy része vagy Önnél szült, vagy Önnél született?

Az utolsó, általam levezetett szülések „eredményei” már tízévesek, hisz azóta vagyok nyugdíjas. Magánintézetben azonban továbbra is rendelek. De nem is mindenki tartja azt számon, hogy kinél szül vagy kinél születik. Van ezzel kapcsolatban egy vicces történetem is. A község egyik falvából szült nálam egy szerb asszony, akitől aztán azt kérdezték, hogy hívták az orvost. Azt válaszolta, „stvarno ne znam, zvali su ga apa”. Merthogy volt olyan eset, hogy a bábasszonyok, a szülésznők engem apának szólítottak.

Eddigi tapasztalatinak birtokában hogyan tekint az egészségügyre, úgy általában?

Úgy gondolom, tévhitben éltünk, amikor a szocializmus idején azt hittük, hogy az egészségügy olcsó és ingyenes. Az egészségügy hatalmasat fejlődött, fejlődik ma is, de nagyon drága. Egy átok ülte meg, amit pénznek hívnak. Ennek következtében sajnos azt látom, hogy nem mindig az alapvető emberi értékek vannak előtérben.

Hogyan került a vadászat az életébe?

Fiatal koromtól sportoltam. Pontosabban, előbb még hegedültem is, az egykori topolyai járási magyar népszínházban is játszottam ezen a hangszeren. Közben kosárlabdaedzésekre kezdtem járni, az Egység csapatában játszottam. Az edző viszont azt mondta, a hegedű és a kosárlabda nem megy együtt. A kezem nem fogja bírni. Válasszak, melyiket akarom! Így aztán 17 éven át kosaraztam, végig az Egység csapatában, de amikor Szabadkán jártam iskolába, ott edzettem. Amikor azonban gyakorló orvos lettem, az időbeosztásomat már nem tudtam a kosárlabdával is összeegyeztetni. Egy vasárnap reggel azonban eljött hozzám Fernbach János barátom – aki egy igazi vadászdinasztiából származik, ma Amerikában él – és azt kérdezte, nincs-e kedvem vadászni. A kezdeti sikerélmény sem maradt el, első alkalommal lőttem egy nyulat, és másodszor is egy felugró tapsifülest „karikára”, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A következő öt kilőtt patronomat pedig négy fácánkakas bánta meg. Ettől kezdve a vadászat számomra egy biztonsági szeleppé vált, amelynek során a foglakozásbeli stressz „gőzét” ki tudtam engedni. De nem a lövést tekintem sikernek ebben a történetben. A vadászaton keresztül nagyon sokat tehettem a természetért. Úgy tekintek erre, hogy számomra a vadászati kultúra életmód, a vadászati etika gondolkodásmód, a vadászati etikett pedig viselkedési mód. A vadász nagyon sokat tesz a természetért. Ez teszi elfogadhatóvá ezt a tevékenységet. A lövés, a vad elejtése a tevékenységen belül csak egy szükséges rossz. Amikor úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt elszaporodtak a nyulak, a kilövésükkel járultunk hozzá a mezőgazdasági termelők kárainak mérsékléséhez. Most viszont, amikor alig van már nyúl, mi Topolyán már negyedik éve nem vadásszuk. Ezzel is megcáfolva, hogy a vadászok célja a „gyilkolászás”. Mi vadgazdálkodást folytatunk. A tény, hogy a nyúl itt ma már a kihalás szélére sodródott, nem a „puskának köszönhető”. Nem a szakterületem, ezért nem szeretnék erről előadást tartani, de a mezőgazdasági technológia szakszerűtlen, vagy nem tudományosan megalapozott alkalmazása okozza ezt. A rókát például az utóbbi években sikerült megvédeni a veszettségtől, de most a túlszaporodása is hozzájárul a nyulak kipusztulásához. Közismert tény: átlagban egy róka évi 20 nyúl eltűnéséért „felelős”. A vadászatról egyébként könyvet is írtam. Hadzsy Jánossal és Nagy Tiborral, két másik vadásszal közösen írtuk meg a topolyai vadászegyesület fennállásának 100. évfordulójára a monográfiát 2007-ben. A vajdasági szülészet fejlődését feldolgozó szerb nyelvű monográfia Topolyáról szóló részének is a szerzője vagyok.

Visszatérve a vadászatra, ha már a rókát említette, az utóbbi időben terjedőben van itt, Vajdaságban egy nagyobb testű rokona, az aranysakál. Vadászként hogyan tekint erre?

Az 1900-as évek elején kihalt ragadozó ismét visszafoglalja ezt a területet, populációja rohamosan növekszik. Topolya határában nem annyira, de Bajsa, Krivaja, Pobeda környékén a nádasokban ideális élőhelyet talál, és gyorsan szaporodik. Úgy vélem, az őzekre nézve veszélyes fejlemény ez, mert a sakál falkában vadászva elejti az őzet is. Megfigyelhető, hogy a róka is elhúzódik a sakál terjeszkedése elől, egyrészt ezért van bizonyos területeken több belőle.

A vadász és az orvos tehát egyaránt része az Ön személyiségének. A Pro Urbe díjhoz gratulálva azt is szeretném megkérdezni, mi az, amire a legbüszkébb a pályafutása során?

Amire még büszke vagyok, hogy a személyem és a személyem mögött álló munkásság nem osztotta meg ezt a közösséget, mert hallottam, hogy egyhangúlag elfogadták a Pro Urbe díjra történő jelölésemet. Ezért érzem úgy, hogy a nevem mögött álló munkásság önmagáért beszél.