Élt ötvenöt évet. Ez alatt az idő alatt átesett nem egy korszerűsítésen és kapacitásbővítésen, mígnem a maga napi ezer vagonos teljesítőképességével Szerbia legnagyobb cukorgyárává nőtte ki magát. Magánosítása után néhányszor gazdát cserélt. Most azonban – a jelek szerint – halálra van ítélve.
Természetesen a zentai cukorgyárról van szó.
A legutóbbi márciusban történt, de csak a napokban véglegesített tulajdonváltáskor a vevő, nevezetesen Szerbia „cukorkirálya” az úgynevezett versenybizottságnak fix megígérte, hogy a termelés a zentai üzemben nem fog csorbát szenvedni, vagyis a répafeldolgozási idényben minden a megszokott rendben fog zajlani. Ez elsősorban a gyár 130 állandó és nagyjából 250 idénymunkása számára volt nagy jelentőséggel, hiszen bízhattak abban, hogy ők nem maradnak munkahely, a családjuk pedig kenyér nélkül. Reményüket az is táplálta, hogy a potenciális beszállítók, vagyis a parasztok 10.000 hektár répavetésre kötöttek szerződést, ami – a jelenlegi kilátások szerint– 650 ezer tonna nyersanyagot, vagyis legalább két hónapi folyamatos feldolgozást szavatol. Arról nem is szólva, hogy a zentai üzem vetésterületén az édes gyökér cukorfoka átlagban megközelíti a 16 százalékot.
Amikor, nagyjából egy hónappal ezelőtt, be kellett volna gyújtani a mészkemencét, kiderült, hogy ötvenöt év után az idén első ízben nem fog működni a gyár. Egyelőre senki sem adott sem elfogadható, sem elfogadhatatlan magyarázatot a kérdésre: miért?
A termelők tanácstalanul álltak, és sokáig fogalmuk sem volt arról, hogy mi lesz a répájukkal. Aztán kiderült, hogy minden bizonnyal az új tulajdonos verbászi gyárában köt ki a teljes mennyiség. Egyelőre azonban a már régen nem üzemelő készételgyár területére kell hordaniuk, s ott minden gazda számára kijelölnek egy „placcot”, ahova leöntheti a terményét. Mérés, minőségi ellenőrzés nélkül. Onnan már a gyár feladata lesz elszállítani, de a mennyiség és a minőség megállapítása az üzemelő gyárban történik.
Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy felfogja az ember, a 20-25 fokos melegben a répa igen gyorsan rothadásnak indul, tehát értékéből rohamosan veszít. S ez nem a gyár, hanem a termelő kockázata!
Egyébként annak ellenére, hogy tudták, a gyár az idén nem fog termelni, néhány megszállott munkás eldöntötte, hogy üzemképessé teszi a berendezéseket. Ekkor újabb, igen kellemetlen meglepetés érte őket. Kikapcsolták az áramot, tehát még egy hegesztőt sem lehet bekapcsolni.
A dologban az is furcsaság, hogy miközben a háttérben zajlott a tulajdonoscsere, kiderült, hogy a gyárnak csaknem egymilliárd dinár a vesztesége. Arról azonban senki sem beszélt, hogy ez azért történhetett meg, mert a hitelező bankok, amint hírét vették az adásvételnek, benyújtották a számlát, és mindössze egy évet adtak a felvett teljes összeg törlesztésére. Lényegében ez „adta be a kulcsot” a zentai üzemnek.
Ennek ellenére is jó esélye volt a gyárnak arra, hogy kikecmeregjen a csávából, ha a saját szerződésű területekről feldolgozzák a répát. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a lekötött 10.000 hektárból a zentai határban 500, a magyarkanizsaiban pedig alig 180 hektárra kötöttek szerződést. A további termőterület belenyúlt a verbászi gyár területi érdekszférájába. Például a Zombor környéki parasztok inkább a meglehetősen korrekt zentai gyárat választották a hozzájuk sokkal közelebb levőnél.
Az egész ügy még számos kérdést vet fel, amelyekre aligha kapunk valaha is választ. Elsősorban arra a sarkalatos felvetésre, hogy miért pont a zentai cukorgyárat kellett „megsemmisíteni”?
Bármi is van a háttérben, marad a tény, hogy a nagy ígéretek és a szerződésben vállalt kötelezettségek ellenére Zentán négyszáz család, vagyis csaknem ezer ember belátható időn belül munkahely (és kenyér) nélkül marad, a községi költségvetésből pedig elmarad a tervezett bevétel egy része.
Ez (volt) hát a zentai cukorgyár hattyúdala?
