Ilyen még nem volt: három ősellenség összefogott egy negyedik ellen, amellyel egyikük szívesen irányítaná a világ ügyeit, a másik évtizedek óta ellenségnek, az „ördög hatalmának” tart, a harmadik pedig eddig leghűbb szövetségesének számított. Nagyjából így jellemezhetnénk azt a megállapodást, amely Oroszország, Irán és Szaúd-Arábia között a kőolaj áráról létrejött. A kőolaj már a XIX. század óta, azóta, hogy a benzint feltalálták, geopolitikai tényező, de legalább 1910-től, amikor is a világ akkor legnagyobb hadihajó hada, az angol a szénről áttért a benzinre. Eddig azonban inkább csak két vonatkozásban emlegették.
Az egyik, hogy a világ globalizálódásának fontos tényezője. Nemcsak azzal, hogy közel hozta a világ legtávolabbi pontjait, inkább azzal, hogy nevetségessé tette az államok függetlenségének emlegetését, amikor az országok legtöbbje által befolyásolhatatlan kőolajár alakulása nagyobb hatással lehet a polgárok életére, mint a „nemzeti” kormányok bármelyik döntése. De emlegették abban a vonatkozásban is, hogy mi lesz az emberi civilizációval, ha elfogy. Ezt ugyan nem lehet kiszámítani, hisz ha az első jóslat bejött volna, már nem lenne kőolaj, közben a mai tartalékot többre becsülik, mint amennyit akkor emlegettek. És híressé vált a szakma egyik tekintélyének, Seik Jamaninak az a mondása, hogy „A kőkorszak nem azzal ért véget, hogy elfogyott a kő. A kőolaj korszaka sem azzal ér véget, hogy hiányozni fog a kőolaj”. A tartalékok kimerülése azonban ott él a tudat mélyén. Így a fentebb említett döntés meghozatalában szerepet játszott az a megállapítás is, hogy Szaúd-Arábia kőolajtartaléka nem 700 milliárd hordó, mint eddig hitték, hanem „csak” 400 milliárd hordó.
A mi témánkat adó vonatkozása azonban csak nemrégiben került az érdeklődés reflektorfényébe. Ez a vonatkozása a kőolaj árának alakulása, mondhatjuk vitustánca. Az történt ugyanis, hogy néhány évvel ezelőtt hirtelen megugrott az ára: hordóként 100 dollár fölé emelkedett. (A csúcs 147 dollár volt.) Mert a világon végig söpört az arab tavasznak nevezett hullám, amelynek hatására teljesen bizonytalanná vált a helyzet ott, ahonnan e kincs oroszlánrésze érkezik. Elsősorban Líbiában. Szaúd-Arábia ekkor még sikertelenül próbálkozott azzal, hogy megállítsa ezt az emelkedést, mert nagy szövetségesével, az USA-val egyetemben attól féltek, hogy ez a szárnyalás megbolygatja a világgazdaságot. Ez a kísérlet azonban sikertelen maradt, mert a szegényebb kőolajkitermelők – Venezuelától Nigériáig – úgy fogadták ezt az emelkedést mint ajándékot, amely elhozza az ő idejüket.
Utána azonban zuhanni kezdett az ár. Két okból. Az egyik: a válság lelassította a világgazdaságot, főképp a nagy kőolajfogyasztók gazdaságát. És a másik: annyian lettek a kőolaj-exportálók, hogy a világpiacon megjelenő mennyiség már meghaladta a fogyasztást. És a 2015. október 8-áig már 53,05 dollárra mérséklődő hordókénti ár tovább zuhant: a mélypont 2016. január 20-án volt, amikor is hordójáért már csak 27,88 dollárt kértek.
Akkor a világsajtóban tartotta magát az a vélemény, hogy ez a zuhanás az amerikaiak műve: így akarják tönkre tenni az orosz gazdaságot. Ezt igazolni is látszott, hogy az orosz gazdaság már 2014-ben 4,4 százalékkal esett vissza, és a csökkenést azóta sem állították meg. (Az orosz központi bank számítása szerint már a 60 dollár körüli hordónkénti ár is 5 százalékkal veti vissza a gazdaságot.) A rubel rohamosan veszített a dollárhoz és euróhoz viszonyított értékéből, hogy az ország központi bankjának rövid idő alatt 6 milliárd dollárt kellett bevetnie az elértéktelenedés megállítására. A küladósság nőtt, a tartalékok és a beruházások pedig fogytak.
A későbbiek során azonban kiderült két dolog. Az egyik az, hogy a kőolaj árának zuhanása nagy kárt okoz a kőolajexportáló országoknak is. Nemcsak Nigéria gazdasága zsugorodott 12 százalékkal, hanem Szaúd-Arábiaé is; 2015-ben elveszítette nemzeti jövedelmének 14 százalékát, és ezért olyan példátlan lépésre kényszerült, mint a köztisztviselők bérének csökkentése. (Az OPEC tagállamok évente 350 milliárd dollárt veszítettek, és az egyetlen haszonélvező Kína volt, amely nagyszabású vásárlásba kezdett, és már 2015-ben naponta 700 ezer hordonyi kőolajat vásárolt.)
A másik dolog pedig, amire fény derült az az, hogy Szaúd-Arábia a lapokban uralkodó véleménnyel szemben nem Oroszország, hanem az USA ellen folyamodott a kőolaj árának leszorításához. (A sajtóban kívételt képezett a Le Monde, amely már 2014. december 9-én megírta, hogy Szaúd-Arábia bűntetni akarja az USA-t, mert dialógust kezdett esküdt ellenségével, Iránnal.) Ezzel akarja nem kifizetödővé tenni az amerikai olajpalát, amely már versenytársává vált a világpiacon. Az árcsökkenéssel okozott kár azonban már felülkerekedett minden politikai kalkuláción. Így történhetett meg, hogy három ősellenség – Szaúd-Arábia, Oroszország és Irán – megegyezésre juthatott a kitermelés csökkentéséről, hogy emelkedjen az olaj ára. (Már az idén augusztusban 44,26 dollár hordónkénti árat ért el és az emelkedés gyorsul.)
A szilárd amerikai–szaúdi szövetség pedig megingott. Már leírtuk, hogy demokrácia emlegetése csak politikai fogás, míg azt nem kérik számon Szaúd-Arábiától. Itt még nem tartunk, de az amerikai kongresszus már döntést hozott arról, hogy 15 évi késéssel Szaúd-Arábiától kártérítést kérnek a 2001. szeptember 11-ei merénylet miatt; az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács már bírálta Szaúd-Arábiát Jemen bombázása miatt stb.
