Közvetlenül újév előtt Cseszkó Mónikával, a magyarkanizsai Vöröskereszt titkárával, és Csikós Lászlóval, a községi tanács szociális védelemmel és egészségvédelemmel megbízott tagjával egy-egy vöröskeresztes mellényt magunkra öltve megtettük azt a rázós utat a migránsok ideiglenes sátortáboráig, amelyen a szervezet két szakmunkatársa minden egyes nap kétszer végigdöcög, hogy élelmet vigyen a pakisztáni és az afganisztáni bevándorlóknak. Útközben Csikós Lászlóval, mint önkormányzati szociális munkással, és mint magánemberrel beszélgettünk. Ő most helyzetfelmérés végett ment a migránsok közé. Beszélgetésünk közben a fuvarozó szerepét betöltő Mónika időnként közbeszólt, megosztotta velünk tapasztalatait. Magyarkanizsa községben egyébként három szociális munkást fizet az illetékes minisztérium.
Horgosnál több sátor üresen maradt (Jenei Klementína felvétele)
A bevándorlási és állampolgársági hivatal Magyarországon nyitott egy tranzitközpontot, ahova – a hétvégék kivételével – naponta tíz menekültet engednek be. Közben Horgosnál naponta 50–100 fő várakozik arra, hogy sorra kerüljön, megnyíljon előtte a kapu. A hivatalos szervek adatai szerint az ország tizenhárom migránsközpontjában – közülük öt állandó, a többi ideiglenes – 5700-an élnek. Belgrádban, a buszpályaudvarnál levő parkban, valamint a környék elhagyott épületeiben, barakkjaiban még 1000–1500 menekült tartózkodik, zömmel olyanok, akiknek semmilyen személyes dokumentumuk nincs, és nem hajlandóak a menekültügyi hivatal egyik befogadóközpontjába se menni, hanem illegális határátlépéssel kísérleteznek Magyarország, Horvátország és újabban Románia felé, kevés sikerrel. Legtöbbjük visszatér Belgrádba, ugyanakkor újabb menekültek érkeznek Bulgária, Macedónia és Koszovó irányából.
Megérkezünk a határrendészethez, ahol ismerősként fogadják útitársaimat, és tájékoztatják őket arról, hány menekült tartózkodik az alkalmi táborban. Csend van, nyugalom. Gyorsan haladunk tovább, már amennyire a hatalmas bukkanókkal, lyukakkal teli út engedi. Közben Csikós László-Laci elmondja, hogy 2008-ban ötvenhét, 2009-ben kétszáz, tavaly pedig már mintegy 700 ezer volt a határsértők száma.
A határt jelenleg a magyar rendvédelmi és katonai szervek védik. A szabadkai határrendészeti igazgatóság illetékessége Felső-Bezdántól Majdánig érvényes, ezt a 175 kilométeres határszakaszt jelenleg mintegy 20 kilométerenként 2–2 határőr védi a szerb oldalon. Korábban többen voltak, de miután Magyarország kiépítette a drótkerítést, az itt szolgáló embereket áthelyezték a szerb-román határra.
A határig vezető hepehupás úton Cseszkó Mónika elmondja, hogy ha esik az eső, csak terepjáróval tudnak eljutni a menekültekhez, hogy ellássák őket élelmiszerrel. Reggel száraz kosztot visznek nekik, délben pedig forró levest és teát. A táborban mindig van egy ember, a migránsok vezetője, akivel a Vöröskereszt illetékesei tartják a kapcsolatot, így mindig tudják, hogy hány csomagot vigyenek a határra.
A helyszínen sátrak, alkalmi tákolmányok, a szabadban rakott tűzhelyek, felnőttek és a sátrak előtt játszó gyerekek, az UNHCR emberei...
Ahogy kiszállunk, mellényünk láttán mosolyogva üdvözölnek minket. Egy fiatalember rögtön szóba is elegyedik Mónikával, ő Ali, a vezető. Fiatal, huszonéves srác, aki kezében egy füzetet tartva sorolja, hányan voltak tegnap, mennyien vannak most. Negyvenen tartózkodnak a sátortáborban, nyugodtak, mert tudják, már csak karnyújtásnyira vannak Magyarországtól. Tisztában vannak vele, hogy napokon belül át is jutnak, csak ki kell várniuk a sorukat. Naponta tíz ember jut a kerítés túloldalára. Közben a beszélgetésbe bekapcsolódik egy másik fiatalember is. Menekült. Szerbül szól hozzánk. Azt mondja, hívjuk csak Ljubišának, ezt a nevet kapta Šidben, ahol három hónapot töltött. Meséli, az ott lévő munkásoktól tanulta a nyelvet. Három hónap alatt jobban megtanult szerbül, mint közülünk sokan, akik Magyarkanizsán éveken át környezetnyelvként tanuljuk. A Humanitárius Központ az Integrációért és Toleranciáért munkatársa, Junaid biztosít arról, hogy nyugodtan fényképezhetek. Iránból jött Újvidékre tanulni. Orvos. Mindennap ingázik Újvidék és Horgos között. Azt mondja, hogy fárasztó, de úgy érzi, hogy itt küldetése van. Ismeri a menekültek nyelvét, beszélget velük, közvetít közöttük és a segélyszervezetek között. A táborban pezseg az élet, az asszonyok főznek, a gyerekek szaladgálnak, játszanak, a férfiak beszélgetnek, ők is szórakoznak a gyerekekkel. Közvetlenül a határnál az Sos Childrens Villages Hungary munkatársa foglalkozik a gyerekekkel, Junaid segít neki abban, hogy megértse őket..
Csikós Lászlótól kérdezem, miben tud segíteni most, hogy látta, milyen helyzetben vannak az ott lévők?
– Elégedett vagyok a látottakkal. Akik ott vannak, örülnek, hogy ott lehetnek, nem a bombázott területeken, nem a Földközi-tenger hányatott csónakjaiban, és nem az embercsempészek karmában. Látják az Európai Unió kapuját. Hogy ott milyen világ várja őket, ezt majd meg fogják tapasztalni. A határsávban lévő fiatal erdő már bánja az ittlétüket, mert feltüzelik, de van raktározva brikett is, amivel melegednek. A sátrakon belül ők maguk is készítenek ételt. A mostoha körülmények között csak három gyermek influenzás, miközben Szerbiában ötvenezren fertőzöttek, pedig sokkal jobb körülmények között élnek. Maguk a migránsok, akikről az a hiedelem járja, hogy kizárólagosak, elutasítóak, félelmet
gerjesztenek az emberekben, most barátságosan álltak velünk szóba, lehet, hogy a rajtunk lévő mellénynek köszönhetően. A szabadkai befogadóközpontban most mintegy kétszázan vannak. Van egy rend, csak annyit engednek fel a határra, amenynyit a következő napokban hivatalosan át is tudnak léptetni. Horgosnál főleg irániak és afgánok vannak, Kelebián inkább szíriaiak.
