Kihagytad a Tüskevárat, mondják nekem feddőn, a legjobb sorozatok közül, éppen ezt, a legeslegjobbat, a legfantasztikusabbat, mindennek a kezdetét, ami az emberség, felnőttség, nevetés, álom, ábránd, szerelem és matulaság.
Dehogy hagytam ki, próbáltam védekezni, csak nem írtam le. De hát ami nincs leírva, az ki van hagyva, mondták nekem. Egyébként sem a sorozat a legfőbb, hanem a könyv, próbálkoztam. De amint kimondtam, már tudtam, hogy nincs igazam. Mert a sorozat ugyanolyan fontos, mint a könyv. És én nem látom magam előtt másként Matulát, csak mint a filmben. Az is igaz, hogy Tutajosra meg Bütyökre a filmből egyáltalán nem emlékszem, másokkal, más fiúkkal helyettesítette őket a szemem, a lelki szemem, amikor olvastam a regényt.
Csak a Matula.
A Matula neve Bánhidy László (1906–1984) volt, megtanultam, mint minden gyerek, Bánhidy László az a Matula.
Azt viszont sokáig nem tudtam, hogy semmilyen díjat nem kapott soha életében. Ráégett ez a matulaság. Olyan lett, mint a hőse, olyan lett, mint hősének az írója, Fekete István.
Ez a Fekete István nevű magyar író egy nagyon érdekes figura volt.
„Tanulmányai (agrártudományi főiskola) befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást vezető gazdatisztként a holland származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.”
Fekete István értett az állatokhoz, a természethez, szerette Istent, ami az első kettővel is valami módon összefügg, olvastam erről. Harmónia. Nem embertől való, hanem égi.
Így biztos megérdemelte, hogy kiverjék a szemét, leverjék a veséjét 1946-ban. Hja, ha nem tetszik a rendszer, akkor előfordul ilyesmi a népi demokráciában. Ugyanebben a népi demokráciában ezt a szakmájában igen nagy tehetségű Fekete István nevű embert (szakember, mondanák ma divatosan, sőt szakértő), eltávolították, hogy ne okoskodjon. A tanult szakmájáról beszélek, nem az írásról. Az külön történet. Minden idők egyik legtöbbet olvasott magyar írója.
Ez már önmagában elég, hogy problémás legyen. Jön itt a semmiből egy vallásos magyar ember, jár iskolákat, nem az a tipikus bugris, aminek szeretik érezni és nevezni ezt a típust a nagyvárosi megmondóemberek/rétegek (paraszt), és ráadásképpen még írni is tud. Szépet is, irodalmat is. Egyszerre. Problémás.
Nem hinném, hogy van olyan, aki nem olvasta A koppányi aga testamentumát. Olyan bizonyára akad, aki nem adta a gyereke kezébe, de ez minden szülő (magán)ügye. Én emlékszem a közelharcra, amit a padtársammal vívtunk az iskolai könyvtár előtt, hogy ki viszi előbb haza. Végül a Városi Könyvtárból vettem ki. Többször.
Nincs jelentősége, csak mondom, hogy olvastuk, továbbadtuk, vagy nem adtuk tovább, a műveltség megszerezhető. Persze az arcfestés is fontos, mindenki eldöntheti, mivel tölti a gyermeke és ő maga a szombat délutánt.
A koppányi aga amúgy magyar nemzeti szellemiségű műként született, a pályázat, amire az író 1936-ban beküldte, ilyen műveket várt.
Hörgés.
Szinte hallom, de ezt most Mándytól idéztem. Ezt a szót: hörgés.
Újra elmondom, közelharcot vívtunk a könyvért, olvastuk, faltuk, mint éhes állatok. A Tüskevárat is, a Téli bereket is, minek soroljam?!
A kérdés, ami felvetődött bennem, amikor szemrehányón fordultak hozzám, hogy kihagytam a legjobb sorozatok közül a Tüskevárat, amit persze nem hagytam ki, csak nem említettem, szándékosan nem, hogy fontos-e, amiért nem említem. Fontos-e maga az ok, amiért kihagyom egy könnyed írásból (Egy szalvéta?!, Magyar Szó, 2017. április 3.) a Tüskevár című sorozatot?
Már az is komoly nehézségeket okozott a lelkemben, hogy úgy írjam meg, hogy Kaló Flórián esetében kihagyom az életrajzi tényt, ami miatt évekig nem kapott (Budapesten) munkát. Mellőzték sokáig. Ez a tény pedig nem volt más, mint hogy Szegeden 1956-ban ő szavalta a Nemzeti dalt, miközben meneteltek befelé a forradalomba. Több tüntetésen elszavalta.
Ilyen az ifjúság. Van, hogy tüntet, forradalmat csinál. Van így, van úgy. Csak mégsem mindegy, hogyan van.
Milyen forradalmat, kivel és miért.
És ha megemlítem ezt az ’56-os epizódot Kaló Flórián esetében, akkor a Csukás István-mondat, miszerint „az ember a kutyától származik”, hirtelen annyiszor értékelődik át jelentésében, üzenetében és mondanivalójában, hogy ha abba még Bánhidy Lászlót és Fekete Istvánt is beemelem, elvész a könnyedség, ami a szöveggel alapvető szándékom volt.
Elvész a könnyedség, és ránk maradnak a súlyos kérdések. Kiféle, miféle ember volt ez a Fekete István? Kiféle, miféle ember volt Matula, akit Bánhidy Lászlónak hívtak, és kettejük nemzedékek sokaságát nevelte.
Nevelte, nevelte.
Súlyos lehet-e a kérdés, ami Fekete Istvánt érinti? Vagy csak legyinteni lehet erre, mondván, ugyan, közepes lektűr (szeretnétek, ugye, miközben megy a hörgés), nem érdemel figyelmet. Figyelmet magyar író csak akkor érdemel, ha mi azt mondjuk. (De ki beszél, ki az a „mi”?!)
Ettől akartam volna elmenekülni. Gyáván. Behúzott farokkal. Elárulva a Tüskevárat, Matulát, A koppányi aga testamentumát, a gyerekkoromat, a padtársamat. Hogy ne kelljen nekem ebbe az irányba elindulni, kérdéseket megfogalmazni, mondatokat, amik irodalmunk történetéről szólnak, egyben a nemzetről is, mert ez – hiába minden ellenkezés és berzenkedés –, az irodalom nemzeti dolog, az irodalom története a nemzet története, ahogyan az volt: a felét megírni lehet, de csak akkor, ha a jó felét írod meg. (Újra a kérdés, de ki mondja meg…)
Behúzott farokkal és gyáván menekültem, iszkoltam ki a mondataim közül, hogy ezt ne kelljen érintenem. Ne!
Majdnem sikerült.
Aztán rám kérdeztek: miképpen hagyhattam ki a Tüskevárat?!
Mondtam, nem hagytam ki, csak nem említettem. Mondták, az ugyanaz. Nem akartam jelezni, hogy l.f.... ugyanaz. Mert ha felfüggesztettet kapsz, akkor nem ülöd le. Tehát mégsem ugyanaz, noha mindkettőben szerepel a börtön kifejezés. Ez pedig azt jelenti, ha valamit nem írok le, attól még ott lehet.
Nem arattam sikert a magyarázkodásommal. Kihagytad a Tüskevárat!
Legyintettem. Feladtam. Kihagytam és kész.
Mit számít egy ember életében, ha apáca akar lenni, de feloszlatják alóla a rendet? Ez történt Fekete István lányával, mint olyan sok apácának állt nővel. Így aztán Ausztriába menekült. Ott is halt meg.
Ki felel ezért?
Vagy nem a szabad akaratból meghozott döntés elvétele az, amikor feloszlatják a rendeket?
(Vagy majd jól megmagyarázzák nekem, hogy nem mindegy, kinek az akarata. Mert attól függ, hogy szabad-e.)
Mit számít egy ember életében, ha alkalmi munkákból tartja el a családját, mert igaz ugyan, hogy szakmailag magas teljesítménnyel rendelkezik, de kirúgják, mert amolyan osztályidegen vagy mi. Ez volt Fekete István, nem haláláig, de életében.
Ki az, aki kiméri, meddig szabad tönkretenni szakmai és emberi teljesítményeket? Talán csak nem ugyanaz, aki a szabadságot maga méri?
Az apáca tehát Fekete István lánya volt, aki elhagyta Magyarországot, Ausztriában halt meg apácaként. Ezen tűnődtem régebben, lehetséges-e ennyire szeretni. Ennyire szeretni Istent. Mindenek előtt, fölött. Jobban a szülőknél, a családnál. Meg akartam volna érteni, amit nem lehetséges megérteni.
Erről akkoriban gondolkodtam, amikor Salkaházi Sára élete, halála forgott a fejemben, és ami közte volt. Salkaházi Sára, akit kihagytam egy könyvemből, mint a Tüskevár sorozatot egy könnyed szövegből. De mindvégig ott volt. Ott van.
Salkaházi Sára.
Túl sokan vannak, akiknek írói-emberi sorsát nem lehetséges felfogni, megérteni, az őket ért méltánytalanságokat, elhallgatást, verést, megalázást.
Behúzott farokkal hallgattam volna. Inkább kihagyom a Tüskevárat, csak ezt ne kelljen érinteni, valahogy könnyedebb, vidámabb dolgokhoz volt kedvem.
De most, hogy fölrobbant a budapesti felsőoktatási közélet (egy része), és megtudtam, hogy ez érinti a CEU-t, mégiscsak érintenem kell a Tüskevárat.
Mert a dolgok valahol, valahogy összefüggnek.
Emlékszem, régen is működött ilyen iskola, nem pont ilyen, de hasonló. Mifelénk Kumrovecen volt, és akik oda jártak, mind nagyon-nagyon képzettek és okosak voltak. Sokkal nagyobb tudást szereztek, mint azok, akik sima középiskolába jártak, vagy egyetemre. Mert ez a kumroveci pártiskola olyan szisztémával rendelkezett, ami túltett minden Waldorfon. Úgy hozta ki az emberből a készségeket, hogy a nyolcosztályosból igazgató is lehetett.
Mintha a kumoroveci iskolából az ideológiai és káderezési részt magával vitte volna az egyébként magas színvonalon oktató CEU, az itthoni magánegyetemek pedig megörökölték a kumroveci iskolától a béka seggét mint színvonalat. Mert körülbelül annyi felkészültséggel lehet és kell diplomázni. Nem bírod nem befejezni. Ez azért megnyugtató. Nem?
Van ismerősöm, aki a CEU-n doktorált, szakmai előmenetelét, pályája ívelését biztosította az az intézmény, aminek (tudjuk jól) nem lesz semmi baja, csak most alkalom van úgy tenni. Nem abból az általános iskolai osztályból ismerem, amelyikkel a koppányi agáért harcoltunk, hanem egy másikból. Ezért fogalmam sincs, olvasta-e Fekete Istvánt gyerekkorában.
Na, azért van fogalmam.
Viszont azt szeretném, ha mindazok, akik annyi sok ember értékét, teljesítményét, méltóságát, tartását, eredményeit gyalázták, csúfolták és ócsárolták, ahogyan azt egyetemi oktatás, sőt doktorátusi képzés keretében tanulták, köztük az is, akiről nem tudom, olvasta-e Fekete Istvánt, ne járjanak ugyanúgy.
Ne járjanak úgy, ahogyan talán járhatnának. Nem mintha nem érdemelnék, de jó keresztény mindig a kenyeret választja (a cirkusz és a kő helyett, a szemet és fogat pedig kíméli).
Azonban arról mégse feledkezzünk meg, hogy az ideológiai képzésnek, legyen az Kumrovecen vagy máshol, mindig vannak következményei.
Ahogyan a meggyőződésnek is vannak következményei.
Megállapíthatnánk, hogy az ideológiai képzést manapság is ugyanolyan remekül végzik, mint annak idején tették Kumrovecen, a saját bőrükön is tapasztalták azok, akiknek a meggyőződése különbözött.
A meggyőződés mindig pórul jár az ideológiával szemben, legyen az bármilyen oldali ideológia. Mert nélkülözi az emberséget, a belátást, a tartást, a gerincet. Csak magát látja, mert ilyen az ideológia szorítása.
Pórul járnak azok, akik az útjába kerülnek.
Mint annyi évtizeddel korábban Fekete István, a szakmailag elfeledett Bánhidy László, akit azonban Matula, köszönhetően Fekete Istvánnak, örökre életben fog tartani, mint Kaló Flórián hét szűk esztendeje, mint, mint…
Nem akartam a Tüskevárról írni. Behúzott farokkal osontam volna el a mondatok mellett, kihagyva, kihagyva, amit nem szoktam. De akkor, az Egy szalvéta?! című szövegben szerettem volna csak könnyedet írni, megbocsátót, elfogadót, úgy tenni, mintha valóban olyan fehér lett volna az ellenállás, és fekete, ami ellen… Csak a Borsot nem bírtam, azt azért nem…
Egy szó, mint száz.
A magukat kivételnek és egyetlennek tekintők, akik közül többeket ismerünk is, a CEU-sok maradjanak meg annak, amik voltak, szó őket ne érje. Akár a kumroveci pártiskola végzettjei.
Tevékenységük önmagában hordozza neveltetésük terhét.
Erre tanít Matula, akivel bármilyen nagy viharban el lehet vergődni a gunyhóig. Aki Matulánál tanul, az tudja, hogy semmilyen ideológiai iskolában, egyetemi szintű képzésben és doktori tanulmányokban semmit nem lehet megtanulni a harmóniáról. Márpedig mindennek a harmónia az alapja.
