A héten átadták a Köztársasági Választási Bizottságnak az első magyar nemzeti tanácsi választásra szóló listát. A Magyar Összefogás az első nyilvánossá vált lista. Immár az is nyilvánosságra került, hogy kik szerepelnek ezen a listán. A Vajdasági Magyar Szövetség és a civil szféra képviselői közösen szerepelnek a választáson. Pásztor Istvánt, a VMSZ elnökét a választási programról kérdeztük.
Ki készítette a programot?
– A programot a VMSZ állította össze, és amikor a civil szféra képviselőivel elkezdődtek a közös listáról szóló beszélgetések, akkor három dologról beszéltünk. Az egyik az, hogy a meghívottak köre hajlandó-e elfogadni azt az ötletet, hogy egy közös listával induljanak a nemzetileg elkötelezett erők, szervezetek. A másik az volt, hogy ha igen – és mindenhol az volt a válasz – , akkor ki legyen az, aki képviseli azt a grémiumot a közös listán. A harmadik dolog arra vonatkozott, hogy mik a vélemények a programmal kapcsolatban. Tehát a beszélgetésekre való meghívóval mindenki megkapta a programot is. A programmal kapcsolatban nem hangzottak el fönntartások a beszélgetések folyamán.
Elkészült egy,a kampánnyal kapcsolatos gondolatébresztő. A program lényege, hogy érinti mindazokat a kérdéseket, amelyek a közösségi talpon maradás, az identitás szempontjából számunkra fontosak. Ugyanakkor azt ambicionálja, hogy keretet teremtsen a jövőbeni nemzeti tanács számára, mert az előző nemzeti tanáccsal több gond is van ugyan, de az egyik alapvető gond abban volt, hogy közösségi szinten soha nem állapodtunk meg abban, hogy mik az elvárások. Ez a program ezt a mezőt próbálja meghatározni, amelyben a jövőbeli nemzeti tanácsnak mozognia kell.
Mit fed le a program?
– A kisebbségi önkormányzás négy klasszikus területét fedi le. Ez az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat. Ezen belül két kiemelten fontos szféra van, az oktatás és a tájékoztatás.
Az oktatással kapcsolatban azt szeretnénk, ha egy fordulat történne, és az eddig célzott oktatási támogatási rendszer egy picikét átalakulna, de nemcsak a rendszer, hanem az egész oktatási stratégia filozófiája is. Eddig mindig intézményekben gondolkodtunk, az intézményépítésben vagy -modernizálásban, és úgy gondolom, hogy ez rendben is van. Az, amiben szerintem félfordulatot kellene venni, az a figyelem tanulók, illetve családok irányába való összpontosítása.
Itt konkrétan mire gondolnak?
– Gondolok itt az iskolabusz kérdésére is, amelyik erre a demográfiai problémára kellene, hogy megoldást jelentsen. Tehát, hogy az általános iskolás gyerekek anyanyelven tudjanak tanulni. Ugyanakkor az általános iskolai oktatáson túlmenően fontos, hogy a gyerekek minél nagyobb számban fejezzenek be négyéves középiskolát. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk csinálni, segíteni kell a családokon, elsősorban a szórványban élőkön, és kollégiumrendszert hozunk létre, illetve a meglévőt bővítjük. Olyan középiskolai központokban, ahova oda tudjuk vonzani a középiskolás gyerekeket Bánátból és Bácskából is. Ami az egyetemi oktatás kérdését illeti, az Európa Kollégium azt a célt szolgálja, hogy lehetőséget biztosítsunk arra, hogy 300-350 gyerek Újvidéken úgy tudjon tanulni, hogy anyagi szempontból kedvezményes legyen a családok számára, de ugyanakkor lehetőséget teremtsen arra is, hogy egyfajta közösségi életet éljenek ezek a gyerekek.
Sokan hiányolják a kollégiumot Szabadkán és Zentán is.
– Én is hiányolom Szabadkán és Zentán is, meg Becskereken is, de sajnos nem lehet évtizedes lemaradásokat egy-két év alatt bepótolni. Fontos, hogy közösségen belül egyetértsünk, hogy ne legyenek olyan dilemmák, amelyek megkérdőjelezik a koncepciót.
Számíthat -e a vajdasági magyar oktatás a tankönyvek területén valami javulásra? A magyar nyelvű tankönyvek késnek.
– A tankönyveknek többfajta kategóriája van. Van, amelyeket a mi embereink írnak, vannak olyanok, amelyeket fordítani kell. A pedagógiai intézet jelentős sikereket ért el a tankönyvek területén, jelen pillanatban az alapvető probléma a középiskolai tankönyvek, ezen belül pedig a szakoktatásban alkalmazott szakkönyvek hiánya.
Mi a helyzet az ösztöndíjazással?
– Ez egy nagyon fontos kérdés. Most fél tucat ösztöndíjazó szervezetünk van, és mindegyiknek üres a kasszája, nem tudunk ösztöndíjakat fizetni. Úgyhogy az oktatás szférájában véleményem szerint a nemzeti tanácsnak ezeken a területeken kellene, hogy mozogjon, és itt rengeteg tennivaló van. Ez nem stratégia kérdése, és nem mondat és pont kérdése, hanem nagy rendszerek működtetésének a kérdése. Ehhez egy komoly apparátus kell, aminek a hozadéka az kellene, hogy legyen, hogy öt-hat éven belül a statisztikai mutatók alapján kiderüljön, hogy volt értelme ennek az egésznek. Látnunk kell, hogy a középiskolába, egyetemre járók és az egyetemet végzettek százalékaránya növekszik.
A tájékoztatás terén mit terveznek?
– A tájékoztatás szférájában az egész rendszert át kell tekinteni, nem lehet megkerülni tovább a Magyar Szó kérdését. A Magyar Szó sajnálatos módon anyagilag is problémában van, a belső szervezettsége komoly feszültségeket okoz a cégen belül, de a cégen kívül is. Az újság szerkesztésével kapcsolatban merültek fel az utóbbi hónapokban olyan gondolatok, amik nagyon-nagyon összezavarták a vizet. Azt gondolom, hogy a jövőbeni nemzeti tanácsnak az egyik első feladata az kell, hogy legyen, hogy szembenézzen ezzel a ténnyel. A Magyar Szónak ebben a pillanatban megközelítőleg egymillió eurós adósságállománya van, amelyiknek egyik része esedékes, a másik nem. Viszont ezt a helyzetet kezelni kell, mert összedől az egész. Ott van a nyomda, amelynek a kapacitásai nagyon alacsony szinten vannak kihasználva, ott van a szerkesztőség, amelyikben folyamatos elégedetlenség van a státuszával, a cégen belüli helyzetével kapcsolatban. Ezeket a dolgokat meg kell próbálni valahogy orvosolni. A média vonatkozásában fontos a Hét Nap kérdése, az elektronikus média területén a Pannon és a Mozaik Televízió kérdése. Meggyőződésem, hogy az alapítványi formát egy picit módosítani kell. A jövőbeli nemzeti tanácsnak egyfajta alapítóként kellene megjelennie a Pannonban is és a Mozaikban is. Ezeket az elektronikus média területén működő cégeket valahogyan egy láncba kellene szervezni, hogy racionálisabb legyen a területi lefedettség, és jobb legyen a műsor. A Vajdasági Rádió és Televízióval kapcsolatban az a véleményem, hogy ott még az igazi problémák nem is kerültek a felszínre. Az RTV-n belül, úgy érzem, hogy a rádióban próbálnak valamit átszervezni, de ezzel kapcsolatban jelenleg is aktuális kérdés, hogy sikerül-e a magyar szerkesztőség létszámát megemelni, körülbelül ötven főre, hogy lefedhessék azt a műsoridőt, ami a rendelkezésükre áll, de ugyanez vonatkozik a televízióra is. Sok nagyon fontos magánalapítású médiája ennek a közösségnek, amelyek irányába ki kell alakítanunk valamilyen viszonyt. Gondolok itt a Vajdaság Mára is, a Családi Körre is. Ezek is több tízezer embert érintő közösségi médiumok, amelyekkel szükség van valamiféle viszonyra, illetve sínre kell rakni ezt az egész dolgot.
A vajdasági magyar média azonban nagyon nehézkesen jut el az emberekhez.
– Igen, ez nagyon nagy problémát jelent. Az VRT-nek a jövőben javítani kell a lefedettségén, de az írott sajtóval még nagyobb a gond. A Magyar Szó, a Jó Pajtás, a Mézeskalács, a Hét Nap és a Családi Kör is terjesztési gondokkal küzd. Nincs meg az a hatékony rendszer, amely azt tudná eredményezni, hogy mindenkihez eljussanak ezek a médiumok. Az írott sajtónak ez lehet az egyik közös nevezője, vagy érintkezési pontja, függetlenül attól, hogy ki az alapítója. Egy olyan logisztikát kell mögé rakni, amely eredményezhetné, hogy a legeldugottabb helyekre is időben odaérjenek. Ezt meg kell oldani, mert mindenkinek gondot jelent. Sokkal racionálisabb ezt egy rendszerben működtetni, mint külön-külön megszervezni.
Mire számíthatnak a médiumok, ki maradhat fönn?
– Itt elérkeztünk egy olyan kérdéshez, ami nemcsak a médiumokra vonatkozik, hanem az egész felépítményre is. Mi az, amit mi el tudunk tartani? Mi az, amit az alig háromszázezres vajdasági magyar közösség politikai befolyásának, rendszerépítési ügyességének köszönhetően el tud tartani? Ez a művelődési szférára is vonatkozik. Én személyesen nem kívánom senkinek sem, hogy tönkremenjen, de nagyon oda kell figyelni arra, hogy melyek lesznek azok a dolgok, amelyeket újonnan létre fogunk hozni. Ha valaki magánkezdeményezésből akar létrehozni valamit, az is teljesen legitim ambíció. Csak eddig az a tapasztalat, hogy valami magánkezdeményezésként létrejön, utána pedig nagyon rövid időn belül megjelenik egy eléggé erőteljes elvárás, hogy valamiféle közösségi támogatás kerüljön mögé, mert különben nem tud talpon maradni. Itt kerülünk mi bele abba a csapdába, amiből nagyon nehezen tudunk kimászni. Szerintem ezzel kapcsolatban is világos véleményeket kell kimondani. A művelődési szféra területén az alapítói jogok és az állami finanszírozás kérdése az, ami meggyőződésem szerint megkerülhetetlen. A nemzetileg fontos intézmények tekintetében fontos, hogy mikor, mit tartunk fontosnak átvenni alapítóként, és ez persze nem csak a művelődés területére vonatkozik.
Azok az intézmények, amelyeket átvesz a nemzeti tanács, állami pénzelésben részesülnek?
– Ez esetről esetre változik, ha például kollégiumokra vonatkozik, akkor azt szeretnénk, hogy függetlenül attól, milyen alapítású a kollégium, megkapja ugyanazt a fejkvótát, mint az állami alapítású. A média esetében az állami pénzelés azokra vonatkozik, amelyeknek az eredeti alapítója az állam volt. Ha magánalapítású médiumról van szó, ahová a nemzeti tanács társalapítóként vagy alapítóként belép, az nem vonja feltétlenül maga után a folyamatos állami támogatást. Lehetséges, de nem túlzottan valószínű. Az állami finanszírozás nem váltódik ki azzal, hogy az alapítói jogokat átveszi a nemzeti tanács, csak ha a finanszírozáson túlmenően az igazgatási, irányítási jogkörök is a nemzeti tanács, ha úgy tetszik, a közösség hatáskörébe tartoznak. Például, ha egy színháznak az alapítói jogát átveszi a nemzeti tanács, akkor onnantól kezdve ez azt jelenti, hogy a komplett irányítása és igazgatása a nemzeti tanács hatáskörébe tartozik, viszont az állami finanszírozás továbbra is marad, és ahhoz párosulhat egy anyaországi támogatás is.
