1993. november 29-én, egy szomorú ködös délután, amikor már javában dúlt a délszláv háború, megcsörrent nálunk a telefon. Dr. Páll Sándor, a VMDK szerbiai parlamenti képviselője keresett meg egy nem mindennapi kéréssel. Elmondta, hogy Belgrádból hazafelé tartva, Temerinben, a főutca telepi részén, látott az út mellett egy eladó szecskavágót. Menjek, fizessem ki és vigyem haza, mert neki kell. Kecskéket tart, majd ezzel aprítja a zöldtakarmányt. Mondom neki, hogy majd másnap elintézem az ügyet, mert éppen a lányom első születésnapjára készülünk, várjuk a vendégeket. De mint mindig, amikor célt tűzött ki maga elé, rámenős és eltántoríthatatlan volt. Nem tudtam nemet mondani. Elmentem, kifizettem a százéves öntöttvas kolosszusért az érte járó 150 márkát. A Vajdaságot itt hagyni készülő telepi magyar ember ezért a pénzért el is hozta udvaromba a szecskavágót, hogy aztán ott rozsdásodjon hosszú évekig nálam. Sanyi barátom közben elásta magát a munkában, nem ért oda a szerkentyűért.
Közben sok víz lefolyt Pecellónál a Tiszán. Beindult az éveken át egységes, itteni magyar érdekvédelem polarizálódása. 1994-ben, a VMDK közgyűlésén még platformosodni akarók, alulmaradva a szavazáson, kiváltak a szervezetből és létrehozták a VMSZ-t. Két évre rá, a horvátországi menekültek tömeges ideérkezésének heteiben a VMDK-ban már Páll Sanyi bojkottálta pártja tanácsüléseit. Közben megjelent egy pirosbetűs címmel hozott írása a Magyar Szó vasárnapi számában, lezajlott az emlékezetes panelvita a belgrádi tv-ben. A sort a VMDK újabb osztódása zárta. Én – a VMDK tanácsának akkori tagjaként – őt, az általam addig legnagyobbnak tartott vajdasági magyar politikust éreztem ludasnak a magyar érdekvédelem újabb gyomorszájon vágásáért. Csalódottságomban, és dühömet enyhítendő, a szecskavágót felajánlottam az egyik ócskavasgyűjtéssel foglalkozó helybéli roma családnak. El is vitték. Ráadásul megfogadtam (amit egy közszolgálati újságíró sosem tehet meg), hogy Páll Sándor a mikrofonom előtt többé soha nem fog megszólalni.
Évekig ignoráltam. Aztán, ahogy az ember öregszik, rájön, hogy élet egy van, ami véges, hogy egyikünk sem hibátlan, hogy meglévő hibáink ellenére, ha a közösség jövőjét kívánjuk építeni, akkor meg kell találnunk a másikban, ami érték, és azt kell segíteni kibontakozni. Így békéltem meg Sándorral, aki kiváló szerb nyelvtudásával (amit édesanyjától örökölt), sziporkázó érvelésével egyedi jelenség volt nem csak a szerb törvényhozásban. Argumentumokkal alátámasztott megszólalásaiban számtalanszor oktatta ki történelemből és dögönyözte a földbe a magyargyűlölő Milan Paroškit és a többi nacionalistát. Irodalomtörténészként kiváló könyvet írt a szerb–magyar történelmi kapcsolatokról, feldolgozta az óbecsei származású diplomata, Milenko Milovanov élettörténetét, akit Budapesten, 1956 őszén, a jugoszláv nagykövetség ablakában állva lőtt agyon egy orosz tank géppuskása. De sorolhatnám.
Páll Sándor egy nem mindennapi, színes személyiség volt ezen a tájon. Kíméletlen politikai vitapartnernek számított, aki az újvidéki bölcsészkar szláv tanszékén dolgozott. Emellett jelentős területen földet művelt, gyümölcsöst telepített, pálinkát főzött, és gazdaságán megtalálható volt mindegyik állat, amelynek egy idillikus vajdasági tanya udvarában ott a helye. Sokat vállalt, túl sokat. Idő előtti távozásához minden bizonnyal ez is hozzájárult. Csubela Ferenc és Dr. Nagy Sándor után ő a harmadik a szerbiai parlament egykori kilenctagú VMDK-s képviselői csoportjából, aki itt hagyott bennünket. Megosztott világunkban jó volt látni, hogy a temetésén ott volt Pásztor István, a legbefolyásosabb itteni magyar párt, a VMSZ elnöke, és ott voltak az egykori harcostársak: Ágoston András, Kasza József, Rácz Szabó László és sokan mások.
Sándor, nyugodjál békében!
