Mostanság lépten-nyomon olyan nyilatkozatokba futok, amelyekben a politikus úgy felmagasztalja az ország teljesítményét, állapotát, hogy azt hihetjük, az illető nem errefelé lakik, hanem mondjuk Kaliforniában, ott sem akárhol, hanem a Szilícium-völgyben, a legmenőbb informatikai vállalkozások központjában, vagyis a világ egyik legfejlettebb és leggazdagabb részén.
Egy kis ízelítő: Vuk Jeremić egy el nem ismert, szomszédos országban kampányolva elmondta, a boszniai Szerb Köztársaság ma „önálló, magabiztos, stabil, funkcionális és fejlett”. Mi ugyan úgy tudjuk, a szétesett állam részeként a BSZK Európa egyik legelmaradottabb térsége, de most csak azt kérdezzük, vajon a külügyminiszter hogyan vélekedhet a BSZK-t segítő Szerbiáról, ha amazt oly magasra taksálja. Ha egy norvég miniszter nyilatkozna így saját államáról, figyelmeztetnék, hogy az óvatosság sosem árt.
De hogy a kis Vuk amott összevissza beszél, ugyan kit érdekel itt, amikor Tadić elnök maga mondta, hogy Szerbia a régió gazdasági és politikai vezetője? A probléma csak az, hogy nem részletezte, mely országok tartoznak a régióhoz, de gyanítom, ha megteszi, a megnevezett államok vezetői, avagy a független szakemberek csak néztek volna rá, és jelezték volna a kezükkel az elnök fejére célozva: hahó, van otthon valaki?
Ha belenézünk a vajdasági magyar médiába, onnan is ömlik felénk a pozitívum. Egeresi Sándor minden nap alkot egy stratégiát, telefonon jelentkezik egy Duna menti városból, elmondva, hogy konstruktív megbeszéléseket folytatott. A VMDP-sek azt fejtegetik, hogy mióta ők is hatalmon vannak Szabadkán, hatalmas a fejlődés. Rácz Szabó László szerint pedig akkor volt jó Zentán, amikor ők voltak hatalmon, és mivel újra ők vannak, logikus, hogy most is jó. Október 5-e kapcsán pedig Koštunica és más egykori DOS-os, ma ellenzéki vezérek fejtegették, hogy addig volt szuper Szerbiában, amíg ők uralkodtak 2004–2008 között. De akár a tartományi kormányfőt is megemlíthetjük, aki a fejlődést érzékeltetve mindent megnyit és felavat, ami él és mozog, már saját magát is.
Nincs tehát olyan hely és időpont, ahol ne lett volna vagy ne lenne jó. S értem én, hogy a politikusoknak pozitívan kell gondolkodniuk, nem vészmadárkodhatnak – ahogyan az optimista hozzáállás az élet egyéb területein sem ártalmas, sőt (lásd az önbeteljesítő prófécia jelenségét). Az is világos, ha külföldi befektetőket akar a régió, a pozitívumokra kell felhívnia a figyelmet, a jó adottságokra, az adókedvezményekre, a képzett munkaerőre.
De kell lennie egy határnak. Mert az a pozitív gondolkodás, amely irreális, már nem pozitív, a dicsekvés pedig kétélű fegyver. A pálmát a legutóbbi hónapban e tekintetben nem a fent említettek viszik el, hanem Pásztor István, a VMSZ elnöke. S értem én, hogy ha a Délmagyarországnak ad interjút (szeptember 23.), azt nem belső használatra szánja, hogy ez jó értelemben vett gazdasági propaganda, amire szükség van. De azt is lehet túlzások nélkül csinálni, úgy, hogy aki a Vajdaságban él, hitetlenkedésében ne dobjon egy hátast. Pásztor ugyanis azt állította, hogy „Semmivel sem vagyunk rosszabbak, mint a környező országok: ha Románia és Bulgária EU-tag tudott lenni, akkor mi már most Kalifornia szintjén állunk.”
Nem tudom, a tartományi gazdasági miniszternek miért éppen Kalifornia jutott eszébe, talán kedvence a The Mamas & the Papas nótája, a California Dreamin'. De álljon meg a nászmenet, ez még viccnek is rossz! Hogy a Kaliforniával való összevetés álom, azt talán nem kell bizonygatni, ám Románia és Bulgária lesajnálása egyenesen rémálom. A két ország sem áll jól, de nem innék egy deci cujkát sem előre a medve bőrére, hogy Vajdaság bármikor megelőzi azt a két országot, amelyen húsz évvel ezelőtt mindenki röhögött és amelyet lenézett. Azóta pedig szépen elhúztak Szerbia mellett. Ám olybá tűnik, egy dolog megmaradt: a lenézésük.
