A politikai pártok fennmaradása a politikai színtéren összefügg azzal, hogy az érintettek milyen mértékben tudnak lépést tartani a társadalmi és gazdasági folyamatokkal, és azok függvényében, mennyire képesek alkalmazkodni a kor követelményeihez. A többpártrendszer újbóli bevezetése óta Szerbiában mozgalmas pártpolitikai élet tapasztalható. Ehhez hozzájárultak az elmúlt két évtized társadalmi kihívásai: a háborúkkal, elszigeteltséggel és diktatúrával áthatott kilencvenes évek, a forradalmi hangulat az ezredfordulón, a szabadságérzet mámorában tapasztalt fellendülés, a kormányfőgyilkosság, Montenegró kiválása, Koszovó rendezetlen státusa, a nacionalista retorika újraéledése, a gazdasági és pénzügyi válság begyűrűzése, a politikai porondon serényen tevékenykedő pártok pedig igyekeznek lépést tartani az aktuális eseményekkel.
Annak ellenére, hogy a Szocialista Internacionálé tagjaként baloldaliként határozza meg magát, a Demokrata Párt Boris Tadić elnöklése óta egyre inkább jobbra tolódik. Zoran Đinđić halálát követően a liberális áramlatot kiszorították a pártból, a korábban nélkülözhetetlennek tartott gazdasági reformok helyett pedig a nemzeti előjelű megállapítások vették át a primátust a párt vezető személyiségeinek megnyilatkozásaiban: „Koszovó a szerb Jeruzsálem”, „Szerbia sohasem ismeri el Koszovó függetlenségét”, „Szerbia a régió vezető országa” stb. A đinđići reálpolitikát, miszerint nem udvarolni kell a polgároknak, hanem tenni azt, ami idővel a javukat szolgálja, még ha ezt az adott pillanatban az érdekeltek nem is tudják kellőképpen értékelni, a tadići populizmus váltotta fel a pártban. A DP mindenki pártja szeretne lenni: a magyarokon kívül a vajdasági kisebbségi pártokat sorra magába szippantotta, kényes kérdésekben általában a mérsékelt hangnem dominál, a cselekvés hiányát legtöbbször hangzatos beszéd helyettesíti, és minden alkalmas pillanatban előkerülnek a nemzeti érzülettel kacérkodó szólamok.
A jelentősebb szerbiai pártok közül mindenképpen a Szerbiai Szocialista Párt esett át a legnagyobb változáson, ami lényegében abból áll, hogy tevékenységében megpróbál eleget tenni névbeli meghatározásának. A miloševići SZSZP ugyanis sokkal inkább volt nacionalista, mint szocialista. Az Ivica Dačić vezette SZSZP egyre jobban igyekszik klasszikus szociáldemokrata párt lenni. Ennek érdekében a decemberre bejelentett pártkongresszuson új pártprogramot fogadnak majd el, amely az érintettek reményei szerint lehetővé teszi majd, hogy az SZSZP legyen a szociális igazságosság hordozója Szerbiában. Megújulási szándékában a pártot leginkább a miloševići múlttal rendelkező káderek fékezik, mert a polgárok zömének nehéz elhinni azok őszinte szándékát és szociális érzékenységét, akiknek hatalmaskodása idején a nép zöme egzisztenciális mélyrepülést élt át. Ezt ellensúlyozandó, belügyminiszteri minősítésben állandó jelenlétével a médiában, Ivica Dačić a legaktívabb miniszter benyomását kelti – az ő reszortjában van is bőven tennivaló –, ami növeli a párt iránti szimpátiát.
A G17 Plusz az utóbbi tíz év egyik legérdekesebb pártja a szerb politikai porondon. A kilencvenes évek végén szakemberi csoportként kezdte tevékenységét, azzal a céllal, hogy majd segít a gazdasági változások lebonyolításában, de nagyon rövid időn belül párttá alakult. A többnyire liberális célkitűzések ellenére a párt nemzetközi téren mégis a konzervatív értékeket képviselő Európai Néppárt felé tendált. Annak ellenére, hogy a párt nem örvend kimagasló népszerűségnek, és több vezető egyénisége is elhagyta már (Miroljub Labus, Ivana Dulić-Marković), Mlađan Dinkić pártelnök azon ritka személyek közé tartozik, akik 2000 óta szinte töretlenül hatalmon vannak (bankkormányzó, pénzügyminiszter, két mandátumban gazdasági miniszter). Dinkić helyezkedési készségét (Đinđić, Koštunica, Tadić) tanítani lehetne, akárcsak populizmusát: „udvarol” a polgároknak (ezer eurós ingyenrészvényeket ígért), a szakszervezeteknek (az autóipar fellendítését helyezte kilátásba), a régióknak (útépítéseket szorgalmaz a Telekom eladásából származó pénzből, regionális ernyőszervezetet hozott létre, mert „nem Belgrádban kell eldönteni, mi történik majd vidéken”). Határtalan koalíciós potenciálja a Szerb Radikális Pártot hátrahagyó Maja Gojkovićtyal bejelentett együttműködésében csúcsosodhat ki.
A Szerb Haladó Párt esetében nem beszélhetünk pártfordulásról, de annál inkább tehetjük ezt meg a tagságról, lévén, hogy zömében megújhodott radikálisokról van szó. A (szélső)jobboldali párt színeiben nem is olyan régen még a Nyugat-ellenes retorikát gyakorló és az eszmei Nagy-Szerbia létrehozásán fáradozó Tomislav Nikolić, haladó pártelnöki köntösében ma már européerebbnek számít számos úgynevezett európai irányvételű pártelnöknél. Rövid idő alatt rendre megcáfolta radikális megnyilvánulásait, és a politikai középre helyezkedve a mögött a meglátás mögött sorakozott fel, miszerint az Európai Uniónak nincs alternatívája. A tisztára mosakodott pártelnök valószínűleg azt is elfelejtette, hogy helyettese, Aleksandar Vučić, radikális fenegyerekként három évvel ezelőtt a parlamenti szószékről olyan szemenszedett hazugságot állított, hogy a vajdasági magyarok a magyar állam által kiadott igazolvánnyal utazhatnak Magyarországra (amikor még vízumra is szükségünk volt!), így történhetett meg, hogy másfél évvel később tiszteletét tette a vajdasági magyarság legnagyobb pártjának kongresszusán, ahol még fel is szólalt. A haladók mintaszerű példányai a politikai pragmatizmusnak – és elvszerűtlenségnek.
Néhány évvel ezelőtt megfogalmazódott az a vélemény, hogy a nemzeti kisebbségek érdekeinek képviselete már nem elegendő egy kisebbségi előjelű párt sikeres politizálásához, a kisebbségi pártoknak a gazdasági élet fellendítésében is szerepet kell vállalniuk, a jóléti társadalom megteremtésére vonatkozóan is elképzeléseket kell megfogalmazniuk potenciális szavazóik megnyerésére. Az idei költségvetésre való szavazás alkalmával, Vajdaság egyetlen védelmezőjeként lépve fel, a Vajdasági Magyar Szövetség megmutatta, hogy regionális érdekek képviseletére is képes. Pásztor István pártelnök tavaly a VMSZ legjellemzőbb vonásának azt emelte ki, hogy „a párt képes volt integrálni a legkülönbözőbb értékrendeket képviselő embereket”. Néhány évvel ezelőtt arra a villámkérdésre, hogy jobboldal vagy baloldal?, Pásztor Bálint és Varga László köztársasági képviselők egyértelműen a baloldalt választották. Az elmondottak ellenére az idei év folyamán a VMSZ-es tisztségviselők fellépéséiben egyre inkább az egyértelmű konzervativizmus, a vajdasági magyarság célszerű érdekképviseletéhez olykor talán felesleges nemzetieskedés vált hangadóvá. Ennek egyrészt az új magyar kormányhoz való idomulás lehet az oka, másrészt pedig arról lehet szó, hogy a nemzetitanács-választási sikeren felbuzdulva, a VMSZ az egyetlen vajdasági magyar párt szeretne lenni, megkísérelve magához csalogatni a többi vajdasági magyar párt eddigi szavazóit is. A magát eredetileg jobbközépnek meghatározó VMSZ-nek ezzel a kis elmozdulásával végképp autentikus párt nélkül maradnak a liberális, illetve baloldali érzületű vajdasági magyarok.
Egy folyamatosan átalakuló társadalomban a változni tudás elengedhetetlen eleme a politikai életben való megmaradásnak. Ebben a folyamatban a pártok sokszor alaposan rájátszanak a szavazópolgárok feledékenységére. Ritkán merül fel az a kérdés, hogy mennyire hihetjük el valakinek, hogy bizonyos célkitűzést őszintén szorgalmaz-e, ha tudjuk, hogy mindössze néhány évvel korábban annak épp az ellenkezőjét hirdette. A szerbiai példa azt mutatja, hogy azok a pártok maradnak fent leginkább a politikai porondon, amelyek képesek változni. Azok a pártok pedig, amelyek nem vállalják fel a kisebb vagy nagyobb megújulást, és az aktuális történésektől függetlenül éveken át ugyanazt szajkózzák, vagy elveszítik támogatottságukat (Szerbiai Demokrata Párt, Szerb Radikális Párt), vagy megmaradnak rétegpártnak (Liberális Demokrata Párt, Vajdasági Szociáldemokrata Liga) vagy eltűnnek a süllyesztőben (Szerb Megújhodási Mozgalom).
