Szombaton ünnepli fennállásának 15. évfordulóját a Vajdasági Magyar Szövetség. A párt 1994. június 18-án alakult meg Zentán polgári egyesületként, pártoktól és kormánytól független szervezetként. Elnökévé Csubela Ferencet választották. Csubela 1995-ben autóbalesetben halt meg, a VMSZ új elnöke Kasza József lett. A VMSZ politikai párttá 1995. június 17-én Szabadkán alakult át, azzal az elsődleges céllal, hogy nagyobb részt vállaljon a vajdasági magyarság politikai érdekképviseletében.
Újabb elnökváltásra Kasza József visszavonulása után került sor, és ekkor, 2007-ben Pásztor István lett az új elnök. Máig ő látja el a Vajdasági Magyar Szövetség elnöki tisztségét. Pásztor Istvánnal a 15 éves párt születésnapja alkalmából beszéltünk.
Hogyan alakult a VMSZ sorsa az elmúlt 15 év alatt, hogyan látja ezt ma?
– Én valamikor, jó egy évvel a Vajdasági Magyar Szövetség megalakulása után lettem tagja a pártnak, azelőtt nem voltam tagja egy pártnak sem. Én úgy gondolom, amikor eldöntötték, hogy létrehozzák a Vajdasági Magyar Szövetséget, akkor abban gondolkodtak, hogy egy olyan pártot hoznak létre, amely nyitott, és amely kellő keretet tud biztosítani arra, hogy sokfajta gondolkodású embert tudjon a soraiba hívni és megtartani. Másrészről egészen biztos, arról is gondolkodtak, hogy olyan pártot hozzanak létre, amelyik hosszú távon talpon tud maradni. Továbbá olyan pártot szerettek volna, amelynek országos-, tartományi- és önkormányzati szinten is komoly, hosszú távú befolyása lesz, nemcsak a párt miatt, hanem a közösség érdekei megvalósítása és képviselete miatt. Egészen biztos, hogy egy olyan pártot képzeltek el, amely rövid időn belül kivívja a vajdasági magyar közösség bizalmát, és ezt a bizalmat meg tudja tartani.
Milyen változásokat eszközölt a VMSZ-be, amióta a párt élén áll?
– Én azt mondtam, hogy egy sikeres pártnak akarok a sikeres elnöke lenni. Ennek érdekében, ami fizikailag, szellemileg és érzelmileg a történetbe belerakható, az benne lesz. Ahhoz, hogy vissza tudjuk nyerni, és hosszú távon meg tudjuk őrizni a közösségi bizalmat, más témákkal is foglalkoznunk kell, mint a kisebbségi klasszikus politizálás témaköre. Fiatalítani kell, új arcokra van szükség, meg kell osztani a feladatokat, hogy minél több ember jusson bizonyítási lehetőséghez. Ezt próbáltam véghezvinni a többi magyar párt irányában is, a civil szféra irányába, az értelmiség irányába. Ezt próbáltam tenni az elmúlt két évben a politizálás fókuszának a megosztása tekintetében, és elsősorban ezekkel az életszerű kérdésekkel próbáltunk erőteljesebben foglalkozni, mint ahogy az ezt megelőzően volt. Nagyon sok új ember került fontos pozícióba, nem elsősorban a nagy politika színterén, hanem településeken, önkormányzatokban. Az, amit ezzel sikerült elérni, egyfajta változás a VMSZ-nek a megítélésében. Ennek vannak bizonyítékai, amelyek számszerűek. Az élet úgy hozta, hogy van mögöttünk egy elnökválasztás, és egy előrehozott parlamenti választás. A támogatottságunkról szóló számok azt erősítik meg, hogy pozitív irányban történt változás a párt megítélése és elfogadása terén.
A VMSZ-nek eddig soha nem volt ennyi képviselője a köztársasági parlamentben. Sokan azt mondják, hogy megkerülhetetlen erő lett. A belpolitikai viszályok közepette azonban milyen mértékben tudják képviselni a vajdasági magyarok érdekeit?
– Én is azt gondolom, hogy megkerülhetetlen erő lett, de nem csak most, hanem a VMSZ az elmúlt 15 évben is megkerülhetetlen erő volt. Nem volt mindig ilyen parlamenti matematikai pozícióban, de azokat az értékeket figyelembe véve, amelyeket képviselt, azt a Szerbiáról kialakított jövőképet illetően, amit mind ez az idő alatt képviselt, már 15 éve megkerülhetetlen politikai erőnek számít. A Vajdasági Magyar Szövetség egy rendszerváltó, ellenzéki, párt volt. Ez az ellenzékiség hol szimpla ellenzékiség volt, hol pedig dupla. A kisebbségi politizálás mindig ellenzékiséget jelent, ez a minimum! Az elmúlt 15 év túlnyomó hányadában a VMSZ kétszeresen ellenzékben volt, mert a saját értékrendjével föllépve általában kisebbségben volt a politikai szereplők értékrendjével szemben. Ilyen szempontból, európai keresztény értékeket hordozó pártként mindig fontos, meghatározó szerepe volt, egyfajta mezsgyeköve volt az ellenzékiségnek, az európai orientáltságnak és a polgári társadalom kiépítése modern értelmezésének.
Most mi a helyzet ennek a tükrében?
– A mostani pozíció borzalmasan nehéz. Soha nem volt olyan nehéz politizálni, mint most. Meggyőződéssel állítom, hogy a kilencvenes években, a miloševići érában egyszerűbb volt politizálni. Ezt nem azért mondom, mert azt akarom állítani, hogy akkor veszélytelenebb volt. Veszélyesebb volt sokkal, de aránylag szimpla politikai helyzet volt. Voltunk mi, és voltak ők. Nekünk megvoltak a szövetségeseink, akik ilyen vagy olyan mértékben ugyanazt akarták, mint mi. Ma ez a helyzet teljesen más. Ma úgy tűnik, hogy mi értékrendben azt képviseljük, amit a politikai paletta alkotóinak túlnyomó többsége képvisel. De hogyha az ember egy kicsit jobban belenéz, és végiggondolja az utolsó hónapok eseményeit, akkor kiderül, hogy most ugyanolyan kettős ellenzéki pozícióban vagyunk, mint a kilencvenes években voltunk, csakhogy itt a jót és a rosszat, az igazt és a demagógot, az őszintét és a manipulálót, a centralisztikust és a regionalizációra és decentralizációra hajlót, a szerb nemzetit és a polgárit, sokkal nehezebb kitapintani, mint azt a kilencvenes években lehetett.
Nagyok az ellentétek a politikai szövetségesek között is. Arról lehetett hallani az utóbbi időben, hogy Szabadkán alig beszélnek egymással a Demokrata Párt és a VMSZ képviselői?
– Nem tudom, hogy ez minek köszönhető, valószínű, hogy egy rövidtávú politikai manővernek, vagy több ambicionált politikai manővernek a része. Nincsenek új elemei ennek a történetnek. Azért nincsenek, mert már hónapok óta világos, hogy az, amiben megállapodtunk, én személy szerint Tadić elnök úrral a választások második köre előtt, illetve a tavalyi májusi választásokat követően Belgrádban és Újvidéken, abból az égvilágon semmi sem valósult meg.
N A napokban Belgrádban a Tadić-Nikolić-féle erők közeledéséről hallhattunk. Ez a viszonyok további kiéleződése felé vezethet?
– Ezek a viszonyok a nyitott kérdések aktualitása miatt éleződtek ki. A kiéleződés nem cél volt, hanem következmény. Akkor, amikor világosan megfogalmazott közös vállalások vannak, és azok hordozókhoz és időpontokhoz kötöttek, és a parlamenti mandátum egynegyedének a letelte után kiderül, hogy abból, aminek meg kellett volna történnie egy év alatt, nem történt meg semmi, akkor ezzel a ténnyel szembesülni kell. A szembesüléssel kapcsolatban pedig következtetéseket kell levonni, és azokat a következtetéseket világosan el kell mondani. Innentől kezdve indul egyfajta rádöbbenés, és a sajtónak, valamint a közvélemények köszönve folyamatosan arról beszélnek, hogy itt valamiféle konfliktus van. Persze hogy van. Mert valamiben megállapodtunk, és mi úgy érezzük, hogy átvertek bennünket, és ezt még merészeljük szóvá is tenni. Ebből van a konfliktus, és ebből van sajnos a magyar közösségen belül is egy aránylag nagyfokú értetlenség. Mert úgy élik meg ezt a helyzetet, mintha mi összeférhetetlenek lennénk.
Miért látják ezt így az emberek?
– Azért, mert úgy próbálják beállítani ezt a helyzetet. Ugyanis ezekre a mondatokra nincs ésszerű, másfajta reakció. Nem lehet elmondani azt, hogy nem igaz az, amit mi mondunk, mert hogy megtörtént ez meg ez..., mert nem történt meg. Ilyen szempontból egy aránylag természetellenes helyzetnek vagyunk a részesei. A stratégiai partnerrel ugyanakkor vagyunk konfliktusban és partneri kapcsolatban. Ezt a helyzetet alapjaiban véve háromféleképpen lehet kezelni. Az egyik az, hogy ezekről a nyitott kérdésekről beszélünk, előbb-utóbb, akik partnerek ebben a történetben, leülnek, és korrigálódnak bizonyos álláspontok, kimozdulnak a dolgok a holtpontról. Ennek a belátható időn belüli realitása kicsike. Mert Tadić elnök úr megengedi magának azt a luxust – azt követően, hogy a mi szavazatainkkal lett köztársasági elnök, és azt követően, hogy a közösen vállalt célkitűzésekből nem valósítottak meg semmit –, hogy megsértődjön, mert én elmondtam nyilvánosan, miről akarok vele tárgyalni. Erre tehát nem kerül sor, sértődöttség okán. A másik lehetséges forgatókönyv úgy néz ki, hogy mi elhallgatjuk ezeket a történeteket, és meghunyászkodunk, úgy viselkedünk, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Szerintem ezt várják, ezt szeretnék. Viszont addig, ameddig én a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke vagyok, ez nem fog bekövetkezni. Mert onnantól kezdve, hogy lehajtjuk a fejünket, meghunyászkodunk, kapcaronggyá válunk. Akkor az elmúlt 15 évnek nem volt értelme. A harmadik kezelési módja a történetnek az, hogy szembesülünk ezekkel a dolgokkal, kihasználjuk az összes lehetőségét annak, hogy ezekről a dolgokról velük és másokkal is tárgyaljunk, megpróbáljuk ezt a történetet elmozdítani. Ha erre nincs lehetőség, akkor ezt nyilvánossá tesszük, egyet hátralépünk, és azt mondjuk, hogy valós kettős ellenzékben fogunk lenni. Ez az elkövetkező 2-3 hónapnak a története. Nem kívánom elkapkodni, mert ennek a kérdésnek nagyon komoly súlya van, nemcsak a Demokrata Pártról és a VMSZ-ről meg a közös célkitűzésekről szól, hanem az ország belpolitikai stabilitásáról is, mert ebben a pillanatban a négy parlamenti helynek kulcsfontosságú szerepe van. Szeretném azonban erőteljesen aláhúzni, hogy a mi érdekeink, a közösségi érdekek, maximális prioritást élveznek minden egyéb más érdekek fölött.
Milyen a VMSZ együttműködése a Kárpát-medencei és az anyaországi pártokkal, és milyen haszna lehet ezekből a kapcsolatokból a vajdasági magyarságnak?
– Azt hiszem, hogy ez az együttműködés hagyományosan jó, a konkrét kitapintható haszon elsősorban a határon túli magyar közösségek és az anyaország viszonyrendszerében kereshető. Ez az a közeg, ahol a határon túli magyar szervezetek közös nevezőket tudnak kialakítani. Az utóbbi egy-két hónapban, különösen Sólyom látogatást követően, voltak némi különbségek ennek a látogatásnak a megítélése kapcsán, de ezek a különbségek nem mélyek, és a viszonyaink nem szenvedtek csorbát az esemény miatt. Azóta többször találkoztunk már, és ugyanolyan bensőséges a viszony, mint Sólyom látogatás előtt.
Mi lehet egy magyar politikusnak a legnagyobb erénye itt a Kárpát-medencében?
– Amit én a legfontosabbnak tartok, az a hitelesség. Mit jelent hitelesnek lenni? Ami ebben a pillanatban a szerb belpolitikában a VMSZ és a Demokrata Párt viszonyában nem létezik, és ami miatt konfliktus van, az pedig a kimondott szavakat követő cselekedetek. A kisebbségi politizálástól majdnem mindent meg lehet vonni. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeket nem lehet megvonni, ezek pedig a tartás, az önbecsülés és a hitelesség. Ezekről le lehet mondani, el lehet dobni, de nem lehet elvenni. Azért nem lehet elvenni, mert ha az ember azt csinálja, amit megfogalmazott, akkor attól függetlenül, hogy sikerül neki azt elérnie vagy nem, mindenféleképpen leszögezhető, hogy a közösen kijelölt pályán végigment. Megfogalmazódott a cél, megpróbálta elérni azt, és van a történetnek egy végeredménye. Én azt látom az utóbbi egy-két évben, hogy a közösség, a közvélemény ugyan fájdalmasan éli meg azt, hogy például Zentán és Topolyán nem sikerült bíróságokat létrehozni, de viszont örömmel veszi azt tudomásul, hogy nem volt olyan eszköz, amivel a parlamenti képviselők megtörhetőek lettek volna. Mert azért, amit kimondtunk, megpróbáltak körömszakadtáig kiállni. Ez a hitelesség.
Halász Gyula
