A gazdasági szakértők forró őszt jósolnak Szerbiának. A jóslatok szerint a munkások ezrei vonulnak majd az utcákra. Az elmúlt két hónapban nem volt olyan nagyobb város, ahol ne lett volna sztrájk vagy utcai tüntetés. A hivatalos kimutatások szerint semmisnek nyilvánítják a privatizációs szerződések egynegyedét. Eddig 424 magánbefektetővel bontották fel a megállapodást, mert az új tulajdonosok nem teljesítették a beruházási és a szociális kötelezettségeiket, leállították a termelést, vagy egyszerűen nem fizették ki a vételárat. Hivatalosan az utóbbi hónapokban hozzávetőlegesen 40 ezren maradtak munka nélkül,de a becslések szerint a munkanélküliek száma hamarosan eléri a százezret is.
A szociális elégedetlenségi hullám kiváltó okairól beszélgettünk Pásztor István tartományi gazdasági titkárral.
Az elégedetlenség részben azzal magyarázható-e, hogy nem éppen a legsikeresebb volt a privatizáció?
– Egészen biztos, hogy részben ezzel is magyarázható, de túlságosan leegyszerűsített lenne a válasz, ha csak ebben látnánk a gondok forrását. A privatizációval kapcsolatban el kell mondani, hogy messze nem váltotta be azokat az elvárásokat, amelyeket mi mindannyian fűztünk hozzá. Abban reménykedtünk, hogy – a többi középkelet-európai ország tapasztalataiból kiindulva – mi egy olyan privatizációs rendszert építettünk fel, amely sikeressé tudja tenni a folyamatot. Ez olyan modell volt, amely a potenciális privatizőrök közötti versenyre épült, amelynek azt kellett volna eredményeznie, hogy azé legyen a cég, aki a legtöbbet és legjobbat ajánlja érte. Gondolom, hogy maga a felépített rendszer önmagában rendben van, persze azt szokták mondani, és joggal mondhatná bárki, hogy a rendszer próbája olyan, mint a pudingé, tehát nézzük, mi az eredmény. Ilyen vonatkozásban egészen biztos, hogy azt a választ kapjuk, hogy a rendszer nem mindig kielégítő. A modell, mint már említettem, önmagában rendben van, viszont az, ami a gondot jelentette, a versenyhelyzet elmaradása.
Mindez milyen okokkal magyarázható?
– Elsősorban belpolitikai okokra vezethető vissza, az egyik és a másik Koštunica-kormány idejére, és persze a Đinđić-gyilkosságot követően az országnak az a fajta vonzereje, ami a modell kiépítésének pillanatában volt, megszűnt. A külföldi érdeklődés elmaradt, a hazai érdeklődés jelentős mértékben csappant, avagy elsősorban a spekulatív tőke irányából mutatkozott meg, s ez semmiféleképpen sem eredményezte azt a versenyhelyzetet, amely a kiépített modellnek az alapja volt. Ezért a cégek túlnyomó többsége nem stratégiai privatizációs partnerek kezébe jutott. A magánosítást követően a cégek nagyon nagy hányadában az állapotok nem javultak a privatizációt megelőző időszakhoz képest. Nem történt meg a technológiai megújulás, amit a privatizációhoz fűztünk, mint igényt. A foglalkoztatottság szintje a magánosított cégeknél nemhogy nem emelkedett, hanem jelentősen visszaesett. A szociális programnak a hatékonysága messze az elvártak alatt volt, ez mindenféleképpen egy negatív minősítést eredményezett.
Számszerűsítve ez mit jelent?
– A foglalkoztatottság az egész gazdaság szintjén sajnos úgy alakult, hogy ma körülbelül 460 ezerrel van kevesebb foglalkoztatott Szerbia területén, mint amennyi 2001 végén volt. Pedig akkor sem volt rózsás a helyzet, mert mögöttünk tudhattuk az 1990-es évek embargófolyamatát, a bombázás idejét, s ennek ellenére mégis jobb állapotokról tudtunk beszámolni. Az utóbbi egy–másfél évben a világban tomboló gazdasági válságnak – amelyről az itteni kormánykörök sokáig azt állították, hogy nem lesz befolyással a szerbiai gazdaságra és társadalomra – sajnos igenis komoly negatív hatása van. Úgy látom, sőt egészen biztos vagyok benne, hogy a már megélt történetek ismétlődtek meg, hogy a kormányzat elsősorban pénzügyi téren elringatta saját magát a klasszikus szerbiai álomtörténetekkel, mondván, hogy mi mások vagyunk, jobbak vagyunk, miránk nem fog kihatni mindaz, ami külföldön begyűrűzött, s csak amikor már elkezdett égni a talaj a lábuk alatt, akkor kaptak észbe. Ekkor az ország nem volt abban a helyzetben, hogy ezeket a negatív lecsapódásokat akár minimális szinten is kezelni tudja. Nem volt a költségvetésben olyan tartalék mozgástér, amellyel egyfajta állami-gazdasági irányba mutató pozitív értelembe vett beavatkozást tudtak volna eredményezni.
Mi vezetett még a szociális elégedetlenség kialakulásához?
– Nemcsak a gazdaságról kell beszélnünk, hanem a nyugdíjakról is, a gazdasági aktivitásnak a következményeiről, a nagy elosztórendszerről, avagy a felépítményről is. Hiszen ugyanolyan arányú elégedetlenség tapasztalható nem csak a gazdaságban, hanem a foglalkoztatottak szférájában, a nyugdíjasok körében, az egészségügyben, az oktatásban, általában véve a társadalmi felépítményben. Mindez magán viseli a gazdasági teljesítő képességnek a következményeit. Ha alacsonyabb a gazdaság teljesítőképessége, márpedig alacsony, akkor az állami költségvetésnek a teljesítőképessége is nagyon behatárolt és alacsony szintű. Ez olyan kör, ami itt bezárult, s most alacsony szinten mozog a gazdaság. Meglehetősen nagy összegre rúg az adó- és járulékhátralékok nagysága, amelyet a túléléssel küszködő cégek egyszerűen nem fizetnek be, s innentől kezdve komoly gondok teremtődnek a költségvetésen belül. Ahhoz, hogy eleget tudjunk tenni a nyugdíjkötelezettségeknek, az egészségügyi kifizetéseknek, a tanárok, pedagógusok fizetését ki tudjuk fizetni, és még ki tudja mi egyéb mást, bizony költségvetési mozgástérre van szükség.
Talán az állam sem teljesen ártatlan ebben a dologban?
– Igen, van ennek a történetnek még egy eleme, amely tetőzi a bajt, az, hogy az állam lett az egyik legnagyobb adós. Az állam, amikor beruházóként jelentkezik a nagy infrastrukturális beruházásoknak a megrendezésében és lebonyolításában, és végül az derül ki, hogy mindezt nem tudja kifizetni, pénzelni költségvetési gondok miatt. Ez oda vezet, hogy az a gazdasági ágazat, amelyik esetleg egyfajta pörgést vagy mozgást tudna a gazdasági szférán belül produkálni, még hogyha egészséges is, nem tudja elviselni azt a fajta adósságállományt, amelyet bizony az állam teremt nála. Ezért van az, hogy az állam még az aránylag jó cégeket is egy ilyen viszonyulás eredményeképpen lerántja.
Ez talán nem újszerű a szerbiai belpolitikai realitások terén?
– Az utóbbi évtizedek jellemzője volt, de különösen az 1990-es évek idején, ami újszerű, hogy sajnos ehhez a fajta kárteremtő aktivitáshoz akaratlanul az idei évben csatlakozni kényszerült a vajdasági kormányzat is. Elsősorban a Nagyberuházási Alap miatt. Mindaz, ami országos szinten történik, komoly lecsapódással bír az állam egész struktúrájára, így a tartományi és az önkormányzati költségvetésre is. A tartományi Nagyberuházási Alapnál egészen az idei évig folyamatosan tudtuk pénzelni azokat a munkálatokat, amelyekre vonatkozóan döntés született. Az idén azért, mert a Nemzetközi Valutaalappal megkötött megállapodás alapján minden egyes szint vonatkozásában maximalizálták a költségvetési hiány összegét, mi ebből adódóan ezt a költségvetési hiányösszeget nem tudjuk túllépni, mert nem szabad túllépnünk. Paradox helyzet állt elő,mert mi megrendeltük az elvégzendő munkálatokat tavaly és tavalyelőtt, a kivitelezők folyamatosan dolgoztak és dolgoznak, s a költségvetési hiány maximalizálása miatt, függetlenül attól, hogy itt van a számlán a pénzünk, nem tudjuk ezeket a cégeket kifizetni. Abba a helyzetbe hoztuk önmagunkat, jobban mondva őket, hogy mi fogjuk őket lerántani a mélybe. Van olyan cég, amelyiknek hónapokra visszamenőleg több százmillió dinárral tartozunk, pedig ők elvégezték a munkát, s ezek a cégek az elvégzett munka alapján, függetlenül attól, hogy nem kapták meg az őket megillető pénzt, ki kellett fizessék az adót, a foglalkoztatottaknak a fizetést. Így abba a helyzetbe kerültek, hogy jó cégek lévén jutottak hozzá a munkához, s mivel ezt elérték, mi most abba a helyzetbe hoztuk őket, hogy mi fogjuk a tönk szélére juttatni őket.
Ez nagyon őszinte beszéd volt.
– Azért, mert úgy gondolom, hogy mindez hozzátartozik az igazsághoz. Több mint tíz cégről van szó. Ha lehetőségünk volna, akkor az elvégzett munka alapján nyomban több milliárd dinárt kellene kifizetnünk ahhoz, hogy nullára hozzuk saját magunkat. Megint szeretném aláhúzni, nekünk a pénz a számlánkon van, csak nincs lehetőségünk és jogunk rá, hogy ezt felhasználjuk.
Valószínűleg Belgrádból irányítják így a dolgokat.
– Így van!
Melyik minisztérium az, amelyik a kezében tartja az ügyet?
– Ez a Nemzetközi Valutaalappal megkötött megállapodásnak az eredménye, ezért volna fontos számunkra, hogy a IMF-fel létrejött szerződés módosuljon, és hogy a költségvetési hiány összege nagyobb lehessen, mint ahogy az eredeti megállapodás szerint megfogalmazták.
Tudtak-e idén egyáltalán bármit is kifizetni a különböző tartományi alapok?
– Ez a másik dolog, ami idén negatívumként jelentkezett nálunk. Az imént említett okok miatt nincs lehetőségünk a Fejlesztési Alap, a Mezőgazdasági Fejlesztési Alap és a különböző titkárságok által meghirdetett programokat pénzelni és működtetni. Ezért az előző évtől eltérően idén még egyetlenegy pályázatot nem jelentett meg a Vajdasági Fejlesztési Alap. Talán majd az elkövetkező hetekben, szeptember végén megtörténik. A Mezőgazdasági Fejlesztési Alap is csak nagyon visszafogottan tudott működni akkor, amikor a gazdaság szereplőinek a legnagyobb segítségre lenne szüksége. Mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy azokat a már megszokott és várt intézkedéseket megtegyük, amit szeretnénk. Persze az igazi kérdés ebben a pillanatban az, hogy mi a valós mozgástér. Az, hogy én itt most ezeket a dolgokat őszintén, világosan megfogalmazva elmondtam, senkinek sem fog gyógyírt jelenteni.
Az igazi kérdés az lenne, hogy mi a megoldás?
– A probléma összetettsége és a gyökereinek szerteágazottsága miatt a megoldás is összetett. Talán egyfajta megoldás létezik, ami másfajta helyzetet tudna teremteni. A nemzetközi gazdasági válságnak a megállítása mindenképpen megoldás lenne, ami nem szerb gazdasági ügy, hanem sokkal szélesebb annál. Ha elkezd pörögni, elindul a német, a francia, az amerikai és a japán gazdaság, akkor úgy gondolom, hogy ez nem máról holnapra, de ugyanúgy, ahogy a válság begyűrűzött, a fellendülés is be fog. Biztos, hogy fellendülést tud eredményezni, ha itt ismét külföldi befektetők jelennek meg, akik az elmúlt másfél-két évben itt voltak, de egyszerűen a válság miatt leálltak a beruházások. Azért lenne fontos ez, mert a beinduló folyamat tőke idehelyezést, munkahelyeket, egzisztenciát jelentene, és másfajta szociális mozgásteret biztosítana a költségvetés vonatkozásában is. Azért, mert ezek a cégek nemcsak az építkezésben, a gyárcsarnokok felépítésében élnének az itteni lehetőségekkel, hanem azért, mert amikor az adott cégek elkezdenek működni, akkor adót, járulékot fizetnek, ami szintén a költségvetés feltöltéséhez járul hozzá. Számunkra nagyon fontos volna, hogy rövid távon ez a megállapodás a valutaalappal valóban tető alá kerüljön, mert nekünk itt, a vajdasági kormányon belül jelenleg nem nagyon nagy a mozgásterünk, sőt még a rálátási lehetőségünk sem.
Magyarán minden Belgrádtól függ?
– Valóban, ezt Belgrádban kell kezelni. A belgrádi kormánynak kell egy olyanfajta garanciát biztosítani a valutaalap irányába, amelyik azt tudja eredményezni, hogy ők lehetővé teszik a költségvetési hiánynak a növelését, s abban az esetben mi hozzá tudunk nyúlni azokhoz a pénzekhez, amelyek elsősorban a kőolajipar privatizációjából erednek, s itt találhatók a számlánkon. Ezekből a pénzekből tudnánk kezelni az elmaradt kifizetéseket a Nagyberuházási Alapon keresztül, biztosítani újabb hitellehetőségeket a Fejlesztési Alapnál és a Mezőgazdasági Fejlesztési Alapnál, amit az új fejlesztési bankon keresztül valósíthatnánk meg. Ezeknek a megoldásoknak az összessége vagy együttes hatása tudja ezeket az állapotokat kezelni. Azt látom, hogy lehet itt szociálisan elégedetlennek lenni, utcára vonulni, de a társadalom vagy a költségvetés teljesítőképessége csúcsra van járatva. Nem lehet többet kivenni belőle, mint amennyit beleraktunk. Persze mindenkinek igaza van, amikor azt mondja, hogy ebből a fizetésből nem lehet megélni, vagy hogy ha nincs munkája, akkor miből tartsa el a családját, fizesse a költségeit, de hát a felsoroltaktól függetlenül az adott helyzet szociális elégedetlenségek teremtésével nem oldható meg.
Van-e mód arra, hogy akiknek eladták a cégeket, most utólag rávegyék őket, ne bocsássanak el dolgozókat, vagy változtassanak a körülményeken?
Minden egyes privatizációs ügy mögött van egy szerződés, aminek a tartalma nemcsak a vételárra vonatkozik, hanem azokat a kikötéseket is magába foglalja, amelyeket az állam az új tulajdonos irányába megfogalmazott. Ezek a jövőbeni beruházásokra vonatkoznak, az alkalmazottak számára és a végkielégítés biztosítására. Sajnos azt kellett tapasztalnunk, hogy az új tulajdonosok túlnyomó többsége megszegte a szerződésbe foglalt kötelezettségeket. Ennek eredményeképpen nagyon sok cég esetében beindult a szerződés-megszakítás. Országos vonatkozásban megállapíthatjuk, hogy minden harmadik-negyedik privatizált cég vonatkozásában szerződésbontásra került sor. Ez az elbocsátott embereknek a helyzetén semmit sem változtat. Tehát ha valakit elbocsátanak, és egy vagy másfél évre rá felbontják a tulajdonossal a szerződést, az az ő helyzetén nem javít semmit. Ez mindenféleképpen jogosnak minősíti azt a megállapítást, hogy a privatizációs folyamatnak sajnos az alkalmazottak a legnagyobb vesztesei. Persze van és volt ennek a történetnek egy másik csapásvonala is, a privatizációval párhuzamosan az volt a szándék, hogy a kis- és középvállalkozásokat erősítsük meg. Mi itt a Fejlesztési Alapon keresztül ebben a tekintetben jelentős erőfeszítéseket tettünk. Több ezer olyan fejlesztési elképzelést finanszírozott a Fejlesztési Alap,
amelyiknek a munkahelyteremtés és a munkahelymegtartás volt a célja. Sajnos azt a nagy létszámú munkaerő-felesleget, ami a privatizáció eredményeként a privatizált cégekből kikerült, nem tudta felszippantani. Ezért van az, hogy függetlenül attól, hogy gyarapodott a kis- és közepes vállalkozások száma, függetlenül attól, hogy ezekben növekedett az alkalmazottak létszáma, mégis sikertelenségről kell beszélni. Ha összehasonlítjuk a 2009 áprilisi foglalkoztatott létszámot a 2001-essel, akkor 460 ezer plusz munkanélkülit mutathatunk ki szaldóként.
Felmerül a kérdés, hogy a termőföldek eladása során hasonlóan vét-e majd az állam. Lehetővé teszik hamarosan, hogy a termőföldeket külföldiek részére is el lehessen adni. Lehetne-e előre jajveszékelni, hogy ez ne alakuljon úgy, mint a privatizáció?
– Sok félelem van a levegőben, szinte kitapintható. Vannak olyan magánszemélyek Szerbiában, akik 50–70 ezer hektár termőföld tulajdonosai. Nem személyesen tulajdonosai a termőföldeknek, hanem cégeken keresztül. Meggyőződésem, hogy ennél rosszabb nem lehet a helyzet, mint ami most van. Különösen, ha figyelembe vesszük azt, hogy ezeknek a termőföldeknek a jelentős hányadát az új tulajdonosok irányítása alatt vagy nem művelik meg, vagy olyan alacsony szinten művelik meg, hogy az nem termeli meg azt a mennyiségű terméket, amire képes, és ráadásul még messze nem biztosít annyi élőmunkát, amelyre az arányok alapján a lehetőségeket figyelembe véve képes lenne. Már most is vannak külföldiek által alapított cégek, amelyek földet vehettek, én ebben nem látok gondot. Az, ami továbbra is nyitott kérdés, és inkább erre szeretnék rávilágítani, a föld visszaszármaztatása, ugyanis a privatizáción keresztül a mezőgazdaságban az úgynevezett társadalmi tulajdonban lévő földek kerültek a privatizált cégeknek a vagyontárgyai közé, az állami tulajdonban lévő földek továbbra is állami tulajdonban vannak, és ezeknek az eladása egyelőre még nem lehetséges. Előbb-utóbb meg kell szülessen a kártalanításról szóló törvény, mert ezt a kérdést kezelni kell. A föld vonzatában fontos a tulajdonlás kérdése, de ha szociális aspektusról beszélünk, akkor elsősorban a hasznosítás kérdése vetődik fel, és ez az, ami fontos. Tehát ha valaki parlagon hagyja a földet, akkor mindegy, hogy milyen tulajdonban van, ugyanakkor ha működteti a rendszert, ha termel, gépeket vásárol, embereket alkalmaz, és ezzel helyzetet teremt, akkor úgyszintén mindegy, hogy kinek a tulajdonában van a termőföld.
