Elolvastam a Magyar Szó 2008. október 30., csütörtöki számában Pásztor István Akikért nem szólt a harang című nyílt levelét.
Mélyen hiszem, hogy a Magyar Koalícióra nem csak „papíron” (csepűrágó programokban) van szükség, hanem a kínterhes valóságban is. Annál is inkább, mert komoly „erkölcsi töltet” van a koalíció valamennyi pártjában a nemzeti (a magyar nemzeti közösségi) érdekvédelem területén; a másik két kisebb párt is politikai értéket képvisel. Nem vitás, hogy ebben a pillanatban a koalíció húzóerejét a VMSZ képviseli. A szervezetre és elnökére ezért különösen nagy felelősség hárul. (Az egyetemen is úgy tanítják, hogy az a párt (amely általában a legnagyobb párt), amikor kormánypárti pozíciót vállal, azért tud hatalmi pozíciójában megmaradni, mert az „egész nemzet” nevében szól, ígér; ha ezt nem teszi, rövid úton búcsút mondhat a választók bizalmának. Csak amennyire az egész nemzet érdekében cselekszik, valóban annyira erős).
A koalíció elnöke mintha nem is tudna róla, amire tanították. Hamisan „feledékeny”.
Nagyot csalódtam. Az elnök egy közös nemzeti ügyben csak a VMSZ-tagok szerepét látja és méltatja. Pártosan viszonyul a magyar nemzetiségi közösség tragikus múltjával, a mártírhalottakkal szemben. Önzően pártos a viszonyulása.
Az elnök nem látja (mert nem akarja látni), hogy két évtizeden keresztül az újvidékiek, temeriniek, óbecseiek, bezdániak, adorjániak stb.; Papp Ferencek, Erdős Pálok, Matuskák, egyházi méltóságok és egyszerű emberek sokasága saját költségükből, lemondásukból és bátorságukból, minden eddigi évben kereszteket állítottak és állítanak a mártírhalottak tiszteletére. Sem a múltban, sem most, soha eszükbe nem jutott, hogy megkérdezzék ki milyen párthoz tartozik a gyászszertartáson.
Ezeket a kereszteket a gyilkos kedvű leselkedő rossz szándék minden évben meggyalázza, de a kegyelmes emlékezet újra állítja. Együtt, pártoskodás nélkül!
Az elnök ezekről ravaszkodóan hallgat, mert nem az „ő pártjához” tartoznak. Pedig, akik cselekszenek, egymástól nem kérik számon a pártosságot, hanem együtt cselekszenek, összefognak.
Hasonlóan állunk dr. Korhecz Tamás (magyar nemzetiségű!) tartományi kisebbségügyi titkárunkkal is.
Tudjuk, hogy a politika és a jogalkotás nincsenek közvetlen rokonságban; csupán balkézről rokonok; sokkal jobban szeretnek egymásnak hátat fordítani, mint egymásra mosolyogni.
Évek óta halomra verik a magyarokat, mocskos szavakkal illetnek százakat. Kegyhelyeiket rendre meggyalázzák. Ő rendületlenül hallgat: előbb nyilatkozzon az ügyész, a bíróság! A „jogállam intézményei” tegyenek „igazságot”, mondjanak ítéletet. Így ő, a tolerancia ismerője és kezdeményezője.
Annyi bátorság nincs benne, hogy legalább az erkölcsi szavát felemelje!
Nem lehet azzal védekezni, hogy ő nem erkölcscsősz; „ő jogalkotó”. Ha valakinek, neki tudnia kellene, hogy az állam karhatalmi és erőszak-intézményei bármikor képesek bármilyen gaztett jogi bizonyítékainak a megsemmisítésére, eltitkolására, megmásítására. Ennek ellenére egy erkölcsi tiltakozás sem hagyja el a száját („ő” jogász-szakember, nem politikus). Neki kellene tudni, milyen érték bújik meg abban a latin jogi bölcsességben, amely a kérdőmondatban így hangzik: Quiscustodiet ipsos custodes?
Mi magyarok egy bársonyszékért, egy sine cura-ért sok mindenre képesek vagyunk. Képesek vagyunk a toleranciát megalázkodásként is elfogadni és megélni: Igaznak bizonyul a keresztényi mea-culpázás szüksége: „vétkeztem gondolatban, szóban, cselekedetben, mulasztásban”. Ezek nálunk egymásnak hátat fordítanak és kezdenek a politikai közélet szerves részévé válni. Meghunyászkodni, azt már megtanultunk.
