- Jó ez nekünk, magyaroknak!? - szokta mondogatni még a háború előtt tragikusan elhunyt sportriporter kollégánk félig tréfásan, félig komolyan. Kérdése azóta - sajnos - csak egyre fontosabbá vált.
(Választási jegyzet)
- Jó ez nekünk, magyaroknak!? - szokta mondogatni még a háború előtt tragikusan elhunyt sportriporter kollégánk félig tréfásan, félig komolyan. Kérdése azóta - sajnos - csak egyre fontosabbá vált.
Mert nyugodtan állíthatja egy kampánylevél tekintélyes aláírója, hogy ő nem magyarként él ebben az országban, hanem tudósként: szíve joga! Csakugyan volt idő - és reméljük, lesz is még -, amikor ez nem perdöntő körülmény. De mindaddig, amíg egy társadalomban azért különböztetik (ne adj'isten: verik) meg az ember, mert magyar (vagy akármilyen más, a többségtől eltérő szerzet), addig ez a véletlen személyi adat politikai kérdés marad. Súlyos politikai kérdés, amit nem lehet, nem szabad megkerülni.
Felelősségteljes emberként gondolkodva még csak azt sem mondhatja senki, hogy „nem engemet bántottak, tehát mi közöm hozzá, vagyok elég iskolázott/ügyes/racionális ahhoz, hogy szerbül is megálljam a helyem a szakmámban; aki csak magyarul képes helytállni, az vessen magára”! Emlékezzünk csak Martin Niemöller atyára, aki önkritikusan vallotta Dachau után, hogy ő sem tiltakozott, amíg másokat hurcoltak el, de mire őérte jöttek, már nem maradt senki, aki megszólalt volna...
Mi persze a XXI. század elején - de nem feledhető, friss tapasztalatok birtokában - nem tartunk ott. Talán nem is érdemelne ennyi nyomdafestéket az említett politikai hirdetés (Magyar Szó, december 29-30.), ha feladóinak többsége nem lenne valóban tekintélyes közéleti személyiség, tudós, művész, értelmiségi. De ha még oly egyszerűnek is tűnnék a szerbiai választási rejtvény, soha nem árt fontolóra venni az új jelenségeket, sőt a már sokszor látott taktikák friss megnyilvánulásait sem.
Tehát mi is lenne jó nekünk, magyaroknak, a mai Vajdaságban és Szerbiában? Konkrét kampánykérdésre átültetve, ki is lenne jó: Tadić vagy Pásztor?
A 21 levélíró egyértelműen leteszi a garast a jelenlegi köztársasági elnök mellett, és személyes választásukkal, vagy akár annak közzétételével nincs, nem is lehet vitánk. Végtére is a vajdasági magyarság szinte kezdettől fogva élt a demokratikus sokszínűség jogával és lehetőségével, nem egyszer saját kárát is okozva ezáltal. Féltucat etnikai pártjukon túl a délvidéki magyarok az elmúlt majd két évtizedben bőven szavaztak a „központi” szerb pártokra is.
Ám ha valaki értelmiséginek vallja magát, ebben a minőségében cselekszik, és hatni kíván a közvéleményre, akkor nem árt nyilvánosan is megvizsgálni, miféle érvekkel, milyen módon és céllal teszi azt. Hogy tanuljunk belőle, hogy tájékozottabban dönthessünk majd az urnák előtt.
Nem kell hivatásos nyelvésznek lenni ahhoz, hogy könnyűszerrel megállapítsuk: a támogatás szövege eredetileg szerbül - vagy legalábbis a szerb választási kultúra és politikai gondolkodásmód nyelvén - íródott. Ez még nem lenne gond, mint ahogy az sem, hogy az aláírók között olyan is akad, aki nem tud magyarul. De akkor minek alapján csillantja fel a szöveg azt a jövőt, amikor majd a „szerb ajkú politikusok is magyarul értekez(het)nek velünk”!? (Tadić talán éppen nyelvórákat vesz!?)
Nem a politikai hirdetések dolga, hogy mindent megmagyarázzanak, de ez az egy éppen magyarként akar hatni magyar választópolgárokra - és éppen ezen a ponton hiteltelen.
Talán nem kell már külön magyarázni, hogy a szerbiai magyar kisebbségnek igenis vannak saját politikai érdekei és szükségletei ebben a társadalomban. A választások éppen arra valók, hogy meg is próbálja azokat demokratikus úton megvalósítani. Márpedig érdekeinek a megfogalmazását mégiscsak olyanoktól várhatja leginkább, akiket maga jelöl és választ, akik nemcsak protokollból és politikai reklámból szólnak hozzá. Akiket felelősségre is tud vonni legközelebb.
A mi kisebbségi érdekeink megvalósítása nem ütközik a többség racionálisan kezelt érdekeivel, mégsem láttunk elegendő készséget arra, hogy a belgrádi hatalmi körök felvállalják azokat. A kihívás tehát az, hogy erre valahogyan rávegyük a szerb politikai partnereket.
Ennek érdekében állítottak - először és végre bölcsen - közös jelöltet az új Magyar Koalíció pártjai. Pásztor István indulása nem hátráltatja a szerbiai demokratikus erők ügyét, hiszen a kétfordulós választási rendszer első lépcsőjén éppen a minél több szavazat járulhat hozzá leghatékonyabban az antidemokratikus erők megállításához. Pásztor dolga az, hogy részvételre buzdítsa bázisát, és megfogalmazza azokat a feladatokat, amelyeket - remélhetőleg a győztes oldallal közösen - meg kell és lehet valósítani.
Azután még mindig marad idő arra, hogy - választóinak erejét és ügyük fontosságát demonstrálva - előnyös politikai szövetséget kössön azokkal a szerb partnerekkel, akik képesek és hajlandók támogatni a Magyar Koalíció által képviselt érdekeket. Nem „magyarkodás” tehát, ha valaki egy kisebb bázisú jelöltre szavaz (hogyan másként győzhetett volna például a fekete Barack Obama a 90 százalékban fehér bőrű Iowa állam minapi előválasztásán!?), hanem saját helyzetének, lehetőségeinek és reményeinek észszerű felmérése.
Erre utal az is, hogy egyre többet hallhatjuk nyitott elmével gondolkodó szerb polgároktól, hogy ők is Pásztort választják, mert a magyar közösség megmutatta, hogyan lehet higgadtan és kitartóan politizálni!
Ez lenne tehát az, ami jó „nekünk, magyaroknak” - és másoknak is! - itt, ezen az elnökválasztáson.
