Két szempontból érdemes és érdekes elemezni a vasárnapi elnökválasztás első fordulójának eredményeit: országos szinten és vajdasági magyar szemszögből.
Országos szinten tömören és velősen annyi állapítható meg: semmi igazán váratlan és meglepő dolog nem történt. Ki-ki politikai ízlése szerint ehhez még legfeljebb hozzáteheti a „sajnos” szócskát, de ez a lényegen és a tényeken mit sem változtat. A két előre esélyesnek kikiáltott jelölt több utcahossznyi előnnyel előzte meg a többieket, és fölényesen jutott be a második, döntő körbe. Ezen belül Nikolić az első forduló győztese, 5%-kal vert rá a jelenlegi elnök Tadićra - és épp ezek azok a legfőbb ismérvek, amelyekre azt lehet mondani, semmi új a nap alatt. Pontosan így volt ez a legutóbbi elnökválasztás során is. Az akkori második forduló azt bizonyította, hogy a demokrata Tadić jóval nagyobb szavazóbázist tud mozgósítani és maga mellé állítani, miután a többi jelölt kihullott, mint a radikális Nikolić, akinek a legnagyobb szavazótábora van ugyan, ugyanakkor elszigetelt jelenség Szerbia politikai palettáján, egyetlen szövetséges nélkül. Egyszerűbben fogalmazva: Nikolić már az első fordulóban kilőtte a saját maximumát, Tadić viszont be tudta gyűjteni az első fordulóban másra leadott szavazatok jelentős részét, és így tudott győzni. A demokrata jelölt újabb győzelmében bízók most ugyanennek a forgatókönyvnek a megismétlődésében reménykednek, nem is minden alap nélkül, hisz a politikai viszonyrendszer azóta lényegesen nem változott. Egyetlen igazán meglepő dolog történt vasárnap, ez pedig a senki által meg nem jósolt magas részvételi arány. A számok azt mutatják, hogy ez, mármint a tömeges részvétel inkább kedvez Nikolićnak, mint Tadićnak, és a radikális jelölt ebben keresheti esélyét a végső győzelemre. Tadić tehát egészen érdekes feladat és kihívás előtt áll a most következő másfél hétben: mozgósítania kellene és maga mellé állítani mindazokat, akik az első fordulóban elmentek szavazni, de úgy, hogy eközben a részvételi arány ne növekedjen lényegesen, mert az neki nem jó. Kétesélyes és bizonytalan második forduló elé nézünk tehát.
A vajdasági magyar politikum első ízben indított önálló köztársasági elnökjelöltet a többpártrendszer bevezetése óta. Pásztor István a VMSZ, a VMDK és aVMDP közös jelöltjeként közel százezer szavazatot gyűjtött be, ami kétségkívül figyelemreméltó eredmény. Azért is, mert maga a jelölt mondta még a kampánya során, hogy már a 80 ezer körüli szavazattal elégedett lenne, és azért is, mert ez közel 30 ezerrel több szavazat, mint amit a három említett párt épp egy évvel ezelőtt a parlamenti választásokon be tudott gyűjteni magának. A jövő szempontjából nyilvánvalóan ez az utóbbi adat a lényegesebb, hisz a koalíciós jelöltállítás célja és tétje értelemszerűen nem maga a győzelem volt, sokkal inkább annak letapogatása, hogyan fogadja a vajdasági magyar közösség a magyar pártok szövetségét. Nos, határozottan jól fogadja, sőt, megkockáztatható az az értékelés is, hogy ez a megnövekedett bizalom legalább annyira köszönhető a három párt egységes fellépésének, mint magának a jelölt személyének. A vajdasági magyar szavazópolgár pedig egy év leforgása alatt megmutatta, hogy tud büntetni és jutalmazni is: büntet, ha széthúzást, veszekedést és vádaskodást lát, és jutalmaz, ha egységet, összefogást, közös kiállást tapasztal. Az üzenet tehát, amit maga a közösség közvetít politikai képviselői felé, teljesen világos és egyértelmű, és lehet, hogy a mi magyar szempontunkból ez volt ennek az első fordulónak a legnagyobb eredménye és hozadéka.
