Ahogy múlik az idő, a vajdasági politikusok türelme egyre inkább fogytán van, mert a tartományi statútum kérdése valami okból kifolyólag sehogy se kerül napirendre a köztársasági parlamentben. Hogy ezt az egyszerű procedurális kérdést mi befolyásolhatja, erre kerestük a választ Jovan Komšić vajdasági politikai elemzővel, egyetemi tanárral.
Professzor úr, úgy tűnik, hogy a statútum vajdasági elfogadása után a tartomány irányításában átrendeződni látszik a vezető szerep. Vagy talán jobb, ha úgy tesszük fel a kérdést, hogy van-e a Vajdaságban vezéregyéniség?
– Nincs olyan politikai vezérünk, aki a tartományi társadalmi és politikai alapsejtből nőtt volna ki, akinek olyan hatalma lenne, hogy teljes mértékben befolyásolja az életünket. Ha a formai oldalát nézzük a dolognak akkor a Tartományi Képviselőháznak az első embere nem rendelkezik kimondott vezető szereppel, ez a feladatkör inkább a Végrehajtó Tanács irányítójára hárul. Ő van felruházva végrehajtó hatalommal, és intézi a Vajdaság ügyes-bajos dolgait.
Ezek szerint Bojan Pajtić a Vajdaság vezéregyénisége?
– Nem mondanám, mert hogy valaki vezéregyéniség lehessen a Vajdaságban, ahhoz az kellene, hogy ezt a szerepkört maguk a vajdaságiak elismerjék. Márpedig nálunk ez nem jellemző, egyszerűen az itt élő népek nem olyan beállítottságúak, hogy rajongnának a vezetőkért, nincs meg bennük a leader iránti alázat, és különben sem jellemző a Vajdaságban a törzsi magatartás, hogy egy törzsi fejedelmet istenítsenek. Itt csak kollektív irányításról, vagy a hatalom mozaikjáról beszélünk. Mert tekintsünk csak vissza a választásra! Láthatjuk, hogy a polgárok többsége miként szavazott, és nem lehet véletlen dolog az, hogy az európai beállítottságú pártok immáron harmadszor szerezték meg a többséget a vajdasági parlamentben a változások óta, és ezzel együtt jár, hogy harmadszor alakíthatnak kormányt.
Ezek szerint a vajdasági többség határozza meg azt, hogy milyen vezetőt szeretne, és konkrét elképzelése van arról, mire vágyik.
– Igen, a vajdaságiakra az jellemző, hogy olyan hatékony többséget kívántak maguknak, amelyik demokratikus módon felelősségteljesen a közérdeket kiszolgálva irányít, és betekintést enged a politikájába. Mi igazi európai régióvá fejlődtünk, megvan a sajátosságunk ehhez: a gazdasági, a kulturális, a hagyományokra épülő, és immáron határozottan követelik polgáraink az olyan politizálást, amely ésszerűen, a legoptimálisabb módon képviseli az érdekeiket. Az a céljuk ezzel, hogy a politika kommunikáljon a lakossággal, és oly módon irányítsák a tartományt, ahogy azt a fejlődő, alakuló és szaporodó érdekek megkívánják. Még véletlenül sem választanak meg olyan politikusokat, akik a Vajdaság ellen és a Vajdaság kárára dolgoznak.
Talán a helyzetet még egy kicsit bonyolítja az etnikai tarkaság...
– Az etnikai közösségek felvállalják saját érdekeik védelmét, és ezt a demokratikus beállítottságú körökkel együttműködve a lehető legkedvezőbb módon megoldják. Csakis úgy lehet a kitűzött terveket megvalósítani, ha egymással kommunikálunk, tehát a szomszéd a szomszéddal, a munkahelyi kollégákkal, az etnikai csoportok képviselőivel. Én mindig nosztalgiával gondolok vissza a régi vajdasági hagyományra, amikor a piac diktálta feltételekhez alkalmazkodva tartomány szerte legalább három nyelven beszéltek a kereskedők és a gazdasági életben tevékenykedők. Ez a német, a magyar és a szerb nyelv volt. Mindennek a folyamatos hagyománya 1945-ig tartott, de nyugodtan állíthatjuk, hogy 1990-ig mi sikerrel ápoltuk mindazt, ami megmaradt korábbról. Akkor a nemzeti eufória miatt kicsit megbomlottak az arányok, de főleg a miloševići rendszer idején megváltozott a viszonyulás. Ekkor a nemzeti vezérek idejét éltük, de szerencsére ez már a múlté, s azt mondom, hogy a 21. században nincs helye a vezérközpontú társadalomnak.
Talán mára odáig fejlődtünk, hogy sokkal nagyobb az elvárás a polgárok részéről a vezetők iránt, mint egykoron volt, s ennek érdekében a politikusok is igyekeznek többet tenni a közjóért, mint annak idején.
– Igen, ez különösen a Vajdaságban fejlett. Megkövetelik a politikai élet irányítóitól, hogy biztonságosan, gazdaságilag megfontoltan, demokratikus eszközökkel, jogszerűen és nyíltan végezzék munkájukat. Az omnibusztörvénnyel sok mindent meg tudtunk valósítani a Vajdaságban, de ez mégsem volt elég. A képviselők kétharmados szavazati többséggel fogadták el a vajdasági parlamentben a statútumot, s a polgárok joggal várják annak alkalmazását. Tudják, hogy számtalan kérdés rendezése sokkal egyszerűbb volna tartományi szinten, mint köztársaságin. Például a közlekedés rendezése, vagy az iskolahálózat kiépítése stb. Miért érdekelné a leskovaci vagy a niši képviselőket a nagykikindai vagy a nagybecskereki középiskolások buszoztatásának a kérdése?
Talán, ha lenne egy határozott és hatékony vajdasági vezérünk...
– Ha visszatérünk a vezér mibenlétének a boncolgatásához, akkor végső soron szólni kell arról, hogy gyakorlatilag ebben az országban a legbefolyásosabb, a legnagyobb hatalommal bíró egyén nem kimondottan a Vajdasághoz köthető, hiszen a szerbiai politikai életet egy központból irányítják, és ezt maga a köztársasági elnök teszi. Az európai beállítottságú vezetőnek köszönhetően az európai integrációs folyamatok felgyorsultak. Befolyásának köszönhetjük, hogy a Vajdaságban folyamatosan az európai erők kerekedtek felül, és abban hihetünk, hogy a sorsunk jobbra fordulása mielőbb bekövetkezik. De azt sem kell elfelejteni, hogy a köztársasági elnök első számú munkatársa maga Bojan Pajtić, tehát ez is előremozdítja az ügyünket. De én szólnék még Pásztor István fontos és befolyásos szerepéről is, aki a legszámosabb nemzeti közösséget irányítja, s pártja politikailag az egyik legszervezettebb európai irányultságú párttá vált. Valamennyien támogatják a statútumot, s ez a tény előbb vagy utóbb eredményhez is vezet.
Mégis lehangol bennünket az, hogy Belgrádban nagy ellenállásba ütközik a statútum elfogadása. Az egykori memorandum aláírói a legnagyobb ellenzői.
– A belgrádi ellenállás nem más, mint egy frusztrált nemzeti megnyilvánulás a kulturális, a politikai és a gazdasági elit részéről. Mintha még mindig a 19. században élnének, s valami módon az a meggyőződésük, hogy görcsösen ragaszkodniuk kell a központosításhoz. Nagyon sokrétű és összetett a magyarázat, a kilencvenes évek ellenzékének egy része is például ebbe a csoportba tartozik, vagy a miloševići rendszer szekértolóinak a nagy többsége. A központosítás a társadalmi élet irányítói közül annak a 20, vagy legyen 100, vezéregyéniségnek felel meg, aki kezében tartja az ország gazdasági, politikai de még a kulturális életének is az irányítását. Nem akarják elfogadni azt, hogy a 21. században élünk, s nem lehet megszerzett előjogokat fenntartani addig, ameddig nekik jólesik. Nem tudatosodik bennük az, hogy az efféle irányítás nem lehet hatékony, nem tudják a gondokat orvosolni, egyszerűen semmit sem tudnak megoldani, s az ilyen viszonyulásból az fakad, hogy előbb-utóbb elégedetlenségbe fognak ütközni. Azok, akik esetleg valami okból kifolyólag ma a központosítás szószólói, egy idő után rá fognak döbbenni, hogy ez számukra elfogadhatatlan. A modern társadalom nem épülhet ilyen alapokra, s így haladnunk kell a korral, változtatni kell mindazon, ami tizenvalahány év alatt bebetonozódott. A memorandum aláíróiról szólva azt kell mondanom, hogy ezek az egyetemen, művelődési életben dolgozó személyek szerintem a konkurenciától félnek, attól, hogy jönnek képzettebbek, fiatalabbak, majd más szelek fújnak, s ezért ragaszkodnak a megváltoztathatatlanhoz. De az a véleményem, hogy nem kell tartani a központi monopolista erőktől, mert eddig még egyetlenegy ország ismérvét se képezték ők, nem az efféle görcsös akadékoskodók jellemeznek egy-egy államot, hanem mondjuk azok a fiatal képzett tudósok, akik külföldön érvényesülni tudnak, vagy az a farmer, aki ökológiailag védett, minden szabványnak eleget tevő mezőgazdasági terméket tud előállítani, ezenkívül a sportolók, a kultúréletben eredményeket felmutatók, színészek, művészek. Ezekre kell egy országnak büszkének lennie, nem azokra, akik a történelem kerekét visszafelé akarják forgatni.
