Egy apának van egy fia meg egy lánya. Az apa a fiának a hölgyek körében véghez vitt hódításaira büszke, annak azonban eltöri a derekát, aki akár egy ujjal is hozzá mer nyúlni a lányához. Valami ehhez hasonló viszonyulás tapasztalható Belgrád részéről, attól függően, hogy az ország északi vagy déli része követel magának valamit. Ha a fővárostól délre fekvő régiók emelik fel hangjukat fejletlenségük, elhanyagoltságuk miatt és követelnek több pénzt a közösből, az Belgrád szerint a decentralizációra irányuló jogos követelés, ellenben ha ugyanezeket a dolgokat Vajdaság említi, jól nevelten hozzátéve, hogy a követelés anyagi hátterét túlnyomórészt ő maga teremtette elő, az már szecesszionista törekvés.
Így van ez olyankor, amikor normálisan mennek a dolgok, vagyis a két választás közötti időszakokban. Nagyban változik azonban a kép kampány idején. Ilyenkor minden belgrádi politikus autonomista lesz, talál egy-két vajdasági felmenőt, váratlanul „lálós” kiejtéssel kezd beszélni és így tovább.
E sorok írójának a kérdésére válaszolta Pásztor István a választások előestéjén, hogy a vajdasági autonómia lángja néha lobog, néha csak pislákol. Most az utóbbi a helyzet, elfogytak a színtérről azok a pártok, amelyek a vajdasági érdekek mellett állnának ki, ezért − ahogy a VMSZ elnöke fogalmazott – ezt a lángot most ők őrzik. Miután e kijelentés megjelent a médiában, mindenkiből előtört a vajdasági. Ha végignézzük a pártok választási programjait, mindegyiknek van saját megoldási javaslata kifejezetten Vajdaságra vonatkozóan, mindenki fontosnak tartja személyesen és kiemelten a vajdaságiakat megszólítani, és senki – leszámítva talán a Dveri nevű mozgalmat – nem csökkentené a tartomány jogköreit.
A Fordulat koalíció – beleértve az LDP-t és a Szerb Megújhodási Mozgalmat is – a legszélesebb körű autonómiát adná Vajdaságnak, de hasonlót irányoz elő a Szerbiai Szocialista Párt programja is. A Szerb Haladó Párt „lehetővé fogja tenni, hogy Vajdaság virágozzon, és semmivel sem csökkenti jelenlegi jogkörét”. Az egykori autonomista tömörülés vezérpártja, a Vajdasági Szociáldemokrata Liga a demokraták árnyékában teljesen hiteltelenné vált ebben a harcban. Miközben teli szájjal ismételgetik régi jelszavaikat, gyakorlati téren az elmúlt négy évben semmit sem tettek. Amikor itt volt a döntés ideje, olcsó kifogásokkal élve rendre megszavazták a szerb parlamentben azokat a törvényeket, amelyek megtépázták Vajdaság jogait. A Tadić előtti meghunyászkodásban odáig mentek, hogy meg sem jelentek a IV. Vajdasági Konvención, ami pedig a minimum lett volna, ha valóban fontos lenne nekik Vajdaság státusa.
Sokkalta érdekesebb azonban, hogy a szerbiai politikai paletta két olyan pártja, amely az egységes Szerbia mellett száll síkra, szintén külön programmal „készült” a vajdaságiak részére. A Szerbiai Demokrata Pártról és a radikálisokról van szó. Az SZDP-nek saját vajdasági fejlesztési programja van, amely magyarázatuk szerint a munkanélküliség felszámolását és a gazdaság beindítását biztosítja a tartomány lakosai számára. A radikálisok tartományi szlogenje „Válaszd Vajdaságot Szerbiában, ne az Európai Uniót”. Ők is fejlett és gazdag tartományt ígérnek, a jogköröket pedig nem tépáznák meg. Ennek magyarázata igen egyszerű. Nemrégiben az egyik hagyományosan nacionalista hangvételű szerb nyelvű lapban olvastam egy szenttamási újságíró szövegét. Arról írt, hogy nagyapja a vérét adta azért, hogy a „szerb Vajdaság Belgrádhoz csatlakozhasson”, ezért számára lakhelye neve kizárólag Srbobran lehet. De − ahogyan fogalmazott − neki, „dođoš”-nak is kezd elege lenni abból, ahogyan Belgrád viszonyul a tartományhoz, s óvatosságra inti, vagy inkább megfenyegeti a hatalmi központot.
Miről van itt szó? A kilencvenes években Milošević a radikálisok hathatós segítségével nagyszámú boszniai és horvátországi menekültet telepített Vajdaságba. Ennek a lépésnek nemcsak az volt a célja, hogy megbontsa a fennálló nemzetiségi arányokat, hanem az is, hogy elnyomja az „őslakosság” autonomista törekvéseit. A menekültek immár csaknem két évtizede itt élnek köztünk, dolgoznak, nevelik a gyerekeiket. És ugyanúgy, ahogy mi, ők is azzal szembesülnek, hogy a lakóhelyük leépül, a gyárak tönkremennek, nincs munka, az adójukból pedig Belgrád szinte semmit nem utal vissza annak a régiónak, ahol élnek. Ez őket is felháborítja, és nem látják semmi okát annak, hogy miközben nyomorognak, továbbra is a fővároshoz legyenek lojálisak. Az évek folyamán ők is „autonomisták” lettek valamilyen szinten, ezért ígérgetnek most még a radikálisok is fűt-fát Vajdaságnak.
Térjünk vissza egy mondat erejéig Pásztor nyilatkozatához. Amikor arról beszélt, hogy a VMSZ őrzi ezt a lángot, azt is hozzátette, hogy erős partner nélkül az ügy nem vihető sikerre. A potenciális partnert, azt a politikai tömörülést, amely képes lehet érdemben változtatni Vajdaság státusán, akár az alkotmány módosításával is, Demokrata Pártnak hívják. Ők viszont jó ideje el vannak foglalva a párton belüli belharcokkal, a belgrádi és a vajdasági irányzat közötti folyamatos pengeváltásokkal. Ennek járulékos áldozata pedig maga a tartomány. A hatáskörök, a költségvetési „7 százalék”, a visszaadandó ingatlanok, az éj leple alatt titokzatosan lemondott parlamenti ülések és a többi. Ezért jelenleg Vajdaság a DP-nél is csak a kampány szintjén létezik. Addig, amíg nem tisztázódnak a párton belüli erőviszonyok, és nem körvonalazódik, hogy mit is akar ez a párt, Koszovót, Európát, mindkettőt, vagy egyiket se, autonómiát, köztársaságot, kantonokat vagy valami egész mást, nos, addig érdemben tenni sem fognak semmit Vajdaságért.
A vajdasági láng még pislákol, vannak, akik őrzik, vannak, akik melegednek mellette, és vannak, akik Prométheusz módjára lopkodnak belőle, amikor szükségét érzik. Csak nehogy pont akkor menjenek közel, amikor a tűz fellángol, mert könnyen megégethetik magukat…
