Dimitrije Boarov: A családi neveltetésünk mentes volt mindenféle revansizmustól, nacionalizmustól
Hiánypótló könyv jelent meg a Forum Könyvkiadó kiadásában Újvidéken, Dimitrije Boarov Vajdasági politikai története című történelmi összefoglalója, mely a 2001-ben kiadott szerb nyelvű kötet magyar fordítása Nagy Georgina tollából. Az adatgazdag, számos kútfőből dolgozó munka a szerb történetírás szemszögéből közelíti meg a vajdasági eszme háromszáz éves történetét. Erről beszélgettünk a kötet szerzőjével a családi is kitérve közben.
Francia eredetű a Boarov vezetéknév?
– Szeretnénk azt hinni, hogy francia eredetű, ez előkelőbben hangzik (mosolyog), a másik verzió szerint viszont román. Egyikre sincs megdönthetetlen bizonyíték, a Bánságba annak idején Elzászból franciák is települtek, de románok is.
A könyvben írja, hogy a 1942-es razziában kivégeztek egy Boarov nevezetű óbecsei polgármestert. Rokoni viszonyban volt vele a családjuk?
– Mita Boarov polgármester a nagyapám volt, feleségével Zagorkával és 17 éves lányával, Milenával, a razzia idején végesték ki. Apám ekkor Pesten tartózkodott, ott tanult, így menekült meg.
Hogyan lehetett feldolgozni ezt családi tragédiát?
– Elképzelhetik milyen lehet egy napon elveszíteni valakinek az édesapját, az édesanyját és a testvérét, apám ennek ellenére sohasem beszélt a családi tragédiáról úgy, hogy azt a magyarok tették, mindig fasisztákat emlegetett. Folyékonyan beszélt magyarul, a nyugati irodalmat először ezen a nyelven olvasta, s csodálta Budapestnek mint világvárost. A családi neveltetésünk mentes volt mindenféle revansizmustól, nacionalizmustól. Apám, aki ifjúkommunistaként kezdte, s egy időben városi vezető volt – mondták is a városban, hogy Boarov után jött Boarov –, több magyart is megmentett a letartóztatások idején. Egy Pista nevű, mozitulajdonost emlegetett gyakran, akit azon a címen akartak elvinni, hogy a háború ideje alatt ellenséges propagandát fejtett ki. Ez a Pista – nem egy gazdaság mozitulajdonost kell elképzelni,hanem egy szegény embert – neki köszönhetően menekült meg, időben értesítette ugyanis, hogy el kell tűnnie, később pedig már nem bántották.
Mikor írta a könyvet?
– 2000 szeptemberében, közvetlenül azelőtt, mielőtt Miloševićet végleg megbuktatták. A miloševići időkben elbocsátott újságírók megindítottak egy napilapot Vojvodina névvel. Mihail Ramač,a lap főszerkesztője kért fel, hogy készítsek egytárcasorozatot az összes eddigi vajdasági választásokról.
Ebből atárcasorozatból lett a könyv?
– MišaSimurdić barátom javasolta, hogy adjuk ki könyv formájában némileg kibővített tartalommal. 2001 végén jelent meg kisebb példányszámban, s gyorsan el is kelt, nekem is már csak egyetlen saját példányom van, éppen ezért nagy örömömre szolgált, hogy Pásztor István elnök úr ajánlására a Forum kiadóház javaslatot tett a könyv magyar nyelvű megjelentetésére. Magam is fölfigyeltem rá, hogy az utóbbi években Pásztor István a vajdasági autonómia fölélesztése és megerősítése érdekében valóban elvszerű politizálást folytatott mind köztársasági, mind tartományi szinten, s ez különösen jó érzés számomra, hiszen korábban, tizenöt-húsz évvel ezelőtt a magyarok a nemzeti kérdés megoldását még Belgrádban kívánták kieszközölni. Pásztor István, úgy látom, megértette, hogy a vajdasági autonómia jobb intézményi keret a magyar kisebbség nemzeti érdekeinek az megvédésére, hiszen a szerbiai magyarok 97–98 százalékban a tartomány területén él. A térség nemzeti sokszínűsége, gazdasági sajátosságai és az vajdasági eszme háromszáz éves történelmi hagyománya, ez az a három oszlop, amire a vajdasági autonómiának épülnie kell.
Eleinte azonban, egészen az első világháborút követő időkig a vajdasági eszme szerb politikai célkitűzés volt.
– Igen, szerb eszme volt, s mondhatom, 300 éven át elsődlegesen szerb eszme is maradt, ami nemcsak Bécs és Pest, hanem később Belgrád is elutasított. A szerb nacionalisták 1918-ban már azt hangoztatták, rendben van, hogy a monarchiában a szerb autonómiáért harcoltatok, de most már ez a kérdés megoldódott.
Osztoztak ezen a nézeten a vajdasági szerbek is?
– A vajdasági szerbek már az 1920-as évek végén belátták, hogy gazdasági kizsákmányolás és túlméretezett adóztatás áldozatai, hogy marginalizálják őket, s hogy számukra elérhetetlenek az állami tisztségek. Köztudott, hogy az SZHSZ királyságban a szerbek privilegizáltak voltak, a rendőrségen és a katonaságon belül az összes kulcspozíciót ők tartották a kezükben.
Ez a vajdasági szerbekre is érvényes volt?
– Nem, nekik egyetlen tábornokuk sem volt, s ez a rendőri vezetésről is elmondható. Másodrangú polgárként kezelték őket. Úgy vélték, hogy nemzetileg nem elég öntudatosak. A kulcskérdés mégsem ez, hanem a gazdasági kizsákmányolás volt. Vajdaságra rettenetesen magas adókat róttak ki. Ebben az első tíz évben csak Vajdaságnak kellett fizetnie az úgynevezett hadiadót, amit azon az alapon vezettek be, hogy kártalanítsák a nagy háborús veszteségeket elszenvedett Szerbiát és Montenegrót. Ez alól Horvátország, Szlovéni és Bosznia mentesült. Ezek ellen az igazságtalanságok ellen tiltakozva ébredt fel újból a vajdasági eszme elsősorban a szerbek körében. A harmincas években a vajdasági politikai pártok, a radikálisokat is beleértve visszatértek a vajdasági eszméhez. Joca Lalošević, a RadikálisPártegyik vezetője pártja főbizottsága belgrádi ülésén 1932-ben arról beszélt, hogy Vajdaságot kirabolják. Tőle származik a Vajdaság a vajdaságiaké jelmondat.
Hogyan viszonyultak a vajdasági eszme szerb képviselői a nemzeti kisebbségkehez?
– A nemzeti kisebbségek pártjaiban ekkor már a szövetségeseket látnak. A Népfront-korszak idején a harmincas évek második felében egyes baloldali irányultságú kisebbségi pártcsoportosulások együtt is működtek velük.
Beszélhetünk a vajdasági eszme többnemzetiségű autonómiaeszmévé való fokozatos átalakulásáról?
Igen. Žarko Zrenjanin tartományi kommunista vezető még a II. világháború előtt arról beszélt, hogy Vajdaság mind nemzetileg, mind gazdaságilag megalázott. Megoldásul két változatot kínált fel: szerinte, ha a jobboldal kerül hatalomra a jövendő föderatív államában, akkor köztársaságot, ha pedig a baloldal, akkor tartományt kell létrehozni Vajdaságból.
A kommunisták között volt-e vita arról, hogy mi legyen Vajdaságból?
– Mindig voltak viták, még a kommunisták között is. De mivel rendkívül hierarchikus, autoritatív szervezet volt a kommunista párt, ezek a belső viták nem kerülhettek napvilágra. Várták a központi bizottság álláspontját, s Tito az utolsó pillanatig habozott. Vajdaság tartománnyá alakításában végül is az döntött, hogy – Bosznia kivételével – nemzeti alapon szervezték meg a köztársaságokat, így lett Vajdaság a szerb köztársaság része. Ez rossz megoldásnak bizonyult, mivel így a köztársaságok szerint szétosztott befektetési eszközökből Vajdaság így nem kaphatott semmit. A vajdaságikommunisták emiatt állandónyomástgyakoroltak Belgrádra. A 1974-es alkotmánnyal sikerült elérni, hogy Vajdaság köztársasági előjogokat kapjon. Ez újabb viszály kiindulópontja volt az újvidéki és a belgrádi politikai központ között. Ezekben a harcokban került a hatalomra Slobodan Milošević.
Dimitrije Boarov könyve pedig Slobodan Milošević bukása napjaiban íródott.
